Sírva rohantam ki az utcára, utánam Eszenyi Enikő

Eszenyi Enikő nem volt még igazgató, színésznő volt, én pedig a partnere, amikor a Lulu című darab próbáján lekvárt kent a hóna alá, és azt mondta, hogy az lesz a jó színpadi megoldás, ha én azt kinyalom onnan. Azt mondtam, kizárt: nincs az a művészet, amiért erre hajlandó lennék. Ebből elképesztő botrány lett. Akkora, hogy sírva rohantam ki az utcára, utánam a társulat és Enikő, aki a melltartójára kapott fel egy bundát.

Így emlékszik vissza a Pesti Színház Lulu című, 2008-as előadásának egyik próbája Telekes Péter, aki 2005-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, majd rögtön a Vígszínházhoz szerződött.

„Az előadásokat lejátszottam, a lekváros jelenet kimaradt, de én akkor elszerződtem. Három év múlva Marton László, a volt osztályfőnököm hívott vissza az akkor már Eszenyi által igazgatott Vígbe. Azt mondta, visszavárnak, és Eszenyivel ez el van intézve. Ami így is volt. A Marton-botrány kirobbanásáig Marton a háttérben simította el a dolgokat. Ami az előző, lekváros történetből még fontos, az az, hogy bár a produkciónak volt saját rendezője, ő ott már nem dönthetett. Eszenyi döntött és Marton László, az akkori igazgató.”

A felülrendezés gyakorlatáról írt 2017-es Facebook-posztjában Néder Panni rendező is, „véresnek és deprimálónak” nevezve a már jóval Eszenyi igazgatása előtt is létezett szokást, amely szerint az igazgató szava és tekintélye minden körülmények között felülírhatja az adott előadás rendezőjének elképzeléseit. Telekes úgy fogalmaz:

Eszenyi rendezőként feljogosítva érzi magát bármilyen lelki erőszakra, és minden esetben arra hivatkozik, hogy ezt a színészért, értem, a szerepért és az előadásért teszi. A próbákon naponta mindenki előtt hangosan tett megjegyzéseket a mozdulataimra, a külsőmre, a férfiasságomra, a képességeimre, belegázolt az önbecsülésembe, és ha szóvá tettem, akkor mindig az volt a válasz, hogy ne legyek alkalmatlan a közös munkára, ne tartsam föl fölöslegesen az egész társulatot, legyek végre tehetséges, ne érzékenykedjek, hanem csináljam a dolgom, amit ő kért. Csakhogy nem kért. Vagy ha kért, nem lehetett érteni. Üvöltött és megalázott. De nemcsak engem, hanem mindenkit, kivétel nélkül. Biztosan tudom, hogy képes vagyok különbséget tenni egy rendezővel való munka felfokozott lelkiállapotában elcsattanó mondatok, és Eszenyi előre megfontolt, vagy belőle önkéntelenül kitörő, ordítva elővezetett megalázásai között.

Nem Telekes az első, aki hasonló élményekről számol be: először Fenyvesi Lili ma már külföldön élő, egykori vígszínházi rendezőasszisztens állította azt a 24.hu-nak adott nyilatkozatában, hogy Eszenyi eszköztárának állandó része az üvöltözés és a megalázás, amit többen megerősítettek, majd a Vígszínház 44 korábbi dolgozója jelentette ki: „Az Eszenyi Enikő által gyakorolt verbális erőszak és az agresszív vezetői kommunikáció hozzájárult ahhoz, hogy felbontsuk a szerződésünket a Vígszínházzal.” Kovács Patrícia egykori vígszínházi színész a 24.hu-nak mondta azt, hogy „velem lehet kiabálni, de amit Eszenyi Enikő csinál, az túlmegy minden határon”. Az ügyben azóta a főváros vizsgálatot is indított, függetlenül az éppen zajló vígszínházi igazgatóválasztási folyamattól. Eszenyi ugyanakkor több helyen azt nyilatkozta: „érdekesnek” tartja, hogy „pont most” kerültek elő ezek a történetek.

„Pokoli volt, hogy a délelőtti próba után – ahol rendezőként otrombán és elviselhetetlenül viselkedett – színészpartnerként kellett együtt lennem vele a színpadon, és eközben az igazgatóm is volt. Ezeket a szerepeket nem választotta szét” – folytatja Telekes Péter. „Ha a színpadon a partnereként nem volt elégedett velem – vagy akár ő maga rontott el valamit – ott a színpadon, játék közben elkapta a karomat, megszorította, megfogott, tudomásomra hozva azt, hogy nem siklik el egy számára nem megfelelő pillanat fölött. Miközben ő maga is szerepelt éppen.”

Telekes másodszor 2018-ban mondott fel a Vígszínházban.

Végül is azért jöttem el két évvel ezelőtt, mert egy kolléganő beugrópróbáját úgy vezette, hogy azt nem voltam képes elviselni. Az amúgy általa állítólag kedvelt színésznőt halálra alázta. Amikor azt mondta neki, hogy a helyettesített kolléganő kisujjában is több szexus van, mint őbenne, úgy éreztem, meg kell védenem, mert láttam, hogy összerogy, és nem képes elviselni a megalázás és a beugrás együttes súlyát. Azt mondtam: »Enikő, nem teheted meg vele, este előadása lesz, ezt neki el kell játszania.« Akkor vett egy nagy levegőt, és ordítani kezdett velem: Hogyan merem feltételezni, hogy ő bántja a kollégáját, és nem azért csinálja mindezt, hogy jobb legyen! De hát én láttam, ahogy a kolléganő rogyott össze attól, amiket kapott. Ettől nem lesz jobb színésznő, ez nem igaz. Hazugság. Ez semmi más, mint a hatalom öncélú élvezete.

„Amikor felmondtam, azt mondtam Enikőnek: itt a színházban mindenki fél tőled. Akkor behívatta a gazdasági igazgatót, és követelte, hogy ezt ismételjem meg, mert ha igaz, neki vizsgálatot kell kérnie maga ellen. A gazdasági igazgató azt mondta, hogy ő csak három hónapja van ott, ő ebben nem kompetens. A vizsgálat elmaradt. A félelem maradt.”

„Végignéztem, hogy az évek alatt hány embert emelt fel és ejtett el. Ahogy a felemelésre, a buktatásra sem volt ésszerű magyarázat. Az elmúlt tíz évben a színészeket és a háttérdolgozókat is összeszámolva több mint százan hagyták ott a színházat. Azok is, akik csak be akarták tartani a munkaidejüket. Eszenyi viszonyát a társulathoz az ostor-cukor játék jellemzi. Akit az egyik nap ordítva megaláz, azt a következő nap magához öleli és megsimogatja. Ezért van az, hogy aki tud, az inkább elszerződik, nem pedig  ellenáll. Nem lehet ellenállásról beszélni ott, ahol mindenki kiszolgáltatottja a hangulatának, a szeszélyeinek, amelynek ő átadja magát, és senkire és semmire sincs tekintettel. Belülről küzdeni ellene lehetetlen, mert mindenkit manipulál.”

Telekes végül felidéz még egy esetet: „A Jóembert keresünk egyik délelőtti próbáján, ahol főszereplő volt, magáról megfeledkezve üvöltött a világosítókkal, a kollégákkal, aztán este megjelent a büfében mosolyogva és sztorizva. Azt mondtam neki, »Délelőtt az ikertestvéred volt a próbán, és kibírhatatlanul viselkedett. Milyen jó, hogy most te jöttél be helyette. Mint Sen Te és Sui Ta, ugye?« Ez egy olyan eset volt, amikor éppen érteni akarta a viccet” – utal Brecht drámájának hősére, a lágyszívű Sen Tére, aki egy idő után beöltözik a könyörtelen Sui Tának, mert úgy érzi, hogy a jóságát csak kihasználják az emberek, és saját érdekében kénytelen rossz és kegyetlen lenni, de ezt csak egy másik ember álarca mögé bújva tudja megtenni. Eszenyi nagy sikerrel játszotta ezt a szerepet 2012-től.

Eszenyi az ellene felhozott vádakról a 24.hu-nak azt nyilatkozta: „Egy felfokozott próbafolyamat közben sok minden elhangzik, de mivel profik vagyunk, a helyén kezeljük ezeket a szituációkat, tudjuk, hogy miként kell elválasztani a megszólalásokból a lényegeset a lényegtelentől”. Az ATV műsorában pedig azt mondta: „Határozott vezető vagyok, de minden döntésemet a Vígszínház érdekében hozom. Soha nem vezetett semmi más.” Minderre Néder Panni egy válaszvideóban reagált.

Telekes nyilatkozatával kapcsolatban az Index is megkereste Eszenyit, aki azt mondta: az újabb és újabb hasonló megszólalásoknak „nyilván az a célja, hogy őt megöljék vele”, de nem kíván visszaszólni vagy hasonló történeteket megosztani a távozó színészekről.

Kitartok az álláspontom mellett: határozott, felelős igazgató vagyok, telt ház van a színházban, a társulat nagyszerűen játszik és dolgozik. Legalábbis tegnap estig: most vészhelyzet van, intézkednem kell. Majd ha ők is végigcsinálják mindezt, akkor beszélhetnek.

(Borítókép: Eszenyi Enikő igazgató felhúzza a Hegedűs Gyula-emlékgyűrűt Telekes Péter színművész ujjára a Vígszínház évadzáró társulati ülésén, a Pesti Színházban 2012. június 12-én Fotó: Kollányi Péter / MTI)