Etikus elefántparkok, és ami mögöttük van

Hatalmas állatok, apró szemükben mégis egy világ fájdalma bújik meg. Az elefántok hihetetlenül okosak, memóriájuk kifejezetten jó. Ha két elefántot egy fél életre elválasztunk egymástól, negyven év után is megismerik egymást. Bár erejükkel képesek egy falut is porig rombolni, a belőlük áradó nyugalom és béke sokkal jellemzőbb rájuk. Ezekkel a tulajdonságaikkal pedig csak egyetlen ravaszabb és aljasabb faj él vissza: az ember.

Thaiföldön több mint húsz éve tiltott az elefántokat ipari, illetve mezőgazdasági munkára kényszeríteni, viszont az elefántparkok legtöbbje a mai napig kihasználja ezeket a teremtményeket.

Csapó András és Mátai András az utazás rajongóiként találkoztak, beszélgetéseik után hamar barátokká váltak, közös érdeklődésük pedig egy új hobbi felé terelte őket. Egyikük a kamera előtt, másikuk inkább mögötte szeret dolgozni, így összefogtak, hogy a világban látott és tapasztalt élményeiket dokumentumfilmeken örökítsék meg.

Fogták magukat, és 2019-ben elutaztak Ázsiába, ahol felkeresték az etikusnak titulált elefántparkokat, és megpróbáltak utánajárni annak, hogy ezek a helyek mennyire etikusak is.

Ám nem ez volt az első közös munkájuk, mielőtt Chiangmai és az ormányosok felé vették az útjukat, így a történetet mi sem itt kezdjük. A két András évekkel ezelőtt összefogott, Harmincz Ritával kiegészülve – akit sokan a blogja után A sárga ruhás lány néven ismernek –, és forgattak Indonéziáról egy négyrészes dokumentumfilm-sorozatot, amelyben négy különböző törzset mutattak be.

Csapó András és Harmincz Rita már huzamosabb ideje kint élt, így beszélték a nyelvet, Rita korábban könyvet is írt Baliról. Ő segítette a projekt szervezését. Egy hónapon át forgattak, minden héten más népcsoportnál. Céljuk a kezdetektől az volt, hogy amennyire lehet, beleolvadjanak ezekbe a közösségekbe, így sosem egyből rántottak kamerát. A filmről ez a természetesség köszön vissza, számos valódi, őszinte pillanat.

Indonézia ugyanakkor több szempontból is érdekes helyzetbe hozhat egy stábot, erről és egyéb kulisszatitkokról Mátai András mesélt nekünk.

Utólag visszanézve nevetséges felszereléssel ugrottunk fejest a filmezés mély vizébe. Korábban egyikünknek sem volt tapasztalata, négy filmet mégis sikerült leforgatnunk. Mikor a mentawai törzsnél voltunk, sokáig nem vettük elő a kamerát, mert bensőséges kapcsolatot akartunk velük kialakítani. Ritának és Andrásnak ez gyorsan ment. A mentawai egy bennszülött törzs, a dzsungel közepén élnek, s mivel az indonéz nekik is tanult nyelv, hasonlóan beszélték. Idővel nekem is sikerült velük jól elactivityzni a pár szavas tudásommal, és a végén a törzsfőnök már ölelgetett minket, örült, hogy ott voltunk. Volt humorérzékük, lehetett velük nevetni számunkra is vicces dolgokon. András szokta azt mondani, hogy az indonézek olyanok, mint az óvodások, akiknél ha valaki megbotlik egy kövön, azon harminc felnőtt fél óráig röhög. Ehhez képest a mentawai törzsnek hasonló volt a humorérzéke, mint nekünk.

Indonéziában az élet amúgy nem mindig egyszerű. Ottlétükkor például ramadán volt, és amíg a helyi muszlimok böjtöltek, ők negyven fokban forgattak, és zárt boltok és éttermek mellett kellett megoldaniuk, hogy igyanak, egyenek valamit.

Az is nehézséget jelentett, hogy a kompok sem menetrend szerint jártak. Amikor a mentawaioktól jöttek vissza, az éppen esedékes kompjáratról kiderült, hogy arra már mások is három napja várnak. A helyiek azt tanácsolták, hogy várjanak még néhány órát, és ha akkor sem jön, akkor majd talán másnap megérkezik.

Három órán keresztül ültünk a stégen a tűző napon. Majd megláttuk a távolban a kompot, ami elkanyarodott egy sziget felé, de végül mégis visszafordult, nálunk is kikötött. Ez a komp éppen úgy nézett ki, mint amilyeneket a hírekben is látni, amikor az egyik elsüllyed közülük, mert ötven helyett kétszázan vannak rajta. A fedélzeten tényleg minden volt: disznó, motor, tyúk... Amikor megállt, Rita és András összenézett, hogy erre nem szabadna felszállni, de nem volt más választásunk. Túléltük. Természetesen, ahogy az lenni szokott, amint leszálltunk, épp az Indexen olvastunk egy hírt egy halálos kompbalesetről.

Andrásék négyrészes dokusorozata végül az OzoneTV-n talált otthonra, ott többször is vetítették. Majd a fiúk azon gondolkodtak, hogy következő munkájukkal valami társadalmibb célú, tanítóbb jellegű anyagot szeretnének összehozni. Így jutott eszükbe az elefántok helyzete.

Az elefántok bár okosak, idomításuk nem kedves szavakkal történik, s mivel lassan tanulnak, sok fájdalom éri őket, amíg akaratukat teljesen elvesztve képesek az ember szolgálatába állni. Egy elefánton ugyanakkor meglátszik, hogy tetteit önként és dalolva vagy félelemtől motiválva hajtja végre. Nem is olyan régen beszélgettünk Richter Flóriánnal, akinek Szandra nevű cirkuszi elefántja például már negyvenhárom éve családtag náluk. Saját szemünkkel láthattuk, ahogyan a többmázsás hölgy boldogan dobálja magára a szénát, fürdik a vízpermetben. De Szandrának a cirkusz a természetes közege, ahol nem fájdalmas módszerekkel kérik együttműködésre a produkcióhoz.

Az éremnek mindig több oldala van, ez derül ki a Szolgalelkű óriások című dokumentumfilmből is, amit Andrásék saját forrásból, lelkesedésből forgattak. A fiúk Majoros Kingával az oldalukon három, magát etikusnak beállító elefántparkba látogattak el, és olyan dolgokra világítottak rá, amikre a Thaiföldre látogató turisták többsége nem is gondolna.

A filmben bemutatott első park nem reagált a megkeresésükre, az ebből adódó félelmük pedig beigazolódott. Az elefántokat focizásra kényszerítő és elefántlovaglást biztosító helyen bikahoroggal, azaz egy kampós, hegyes végű bottal ösztönzik az állatokat a turistákat szórakoztató látványosságokra. Itt inkognitóban forgattak. Egy régóta Thaiföldön élő magyar kontaktjuk még arra is figyelmeztette őket, hogy ha nagyon belemerülnek a kérdezgetésbe, az életüket kockáztathatják.

Felvételeiken bár konkrét elefántbántalmazást nem mutattak meg, gyomorforgató az a közeg, ahol ezek a hatalmas, fültövükön bökdösött állatok összetömörülnek leláncolva. Az állatok nem tűntek alultápláltnak, de nem voltak túl jó bőrben sem.

A második parkban a turisták nem olyan dolgoknak tapsolhattak, amiket egy elefánt önmagától sosem csinálna meg, hanem etethették és fürdethették őket, ami az állatoknak is jobb programnak számít, mint vezényszóra embereket puszilgatni az ormányukkal. Itt a park dolgozói is készségesen válaszoltak kérdéseikre, így teljesebb képet tudtak mutatni az ottani helyzetről.

A dokumentumfilm a harmadik, a Saengduean „Lek” Chailert elefántparknál éri el a csúcspontját. Lek már több mint kétszáz, rossz sorban élő elefántot menekített ki hátrányos helyzetéből. Ezek az állatok most hatalmas területen, teljesen szabadon élhetnek.

Bár ez nem törvényszerű, de minél etikusabb egy park, annál borsosabb belépőjegyeket kínál. Vagyis ha egy turista elefántot szeretne látni testközelből, méghozzá boldog, egészséges példányt, annak ára van. De talán így fair ez a játék. Ezek az állatok rengeteget esznek, nagy a területigényük, amiért fizetni kell, és akkor még nem is beszéltünk a gondozók bérezéséről.

Andrásék azonban nem csupán a parkot szerették volna megvizsgálni, mindenképp interjút szerettek volna készíteni a híres elefántsuttogóval.

Szerettünk volna Lekkel interjút, írtunk is előzetesen a parknak, de semmi konkrétumot nem válaszoltak, csak azt, hogy menjünk nyugodtan, nézzünk körül. Mondtuk, hogy nekünk mindegy, mikor megyünk, de fontos lenne, hogy Lek ott legyen. Erre mindig annyi volt a válasz, hogy Lek nagyon elfoglalt. Csapó András egy héttel előbb kiment oda, és mindennap bement Lek irodájába, hogy lássák, mi komolyan gondoljuk. Idővel már hárman jártunk. Majd egy napon, amikor már Thaiföldön voltunk, láttuk az Instagramon, hogy Lek Németországból jelentkezett be. Aztán mégiscsak jött egy e-mail, hogy holnapután vár minket egy egész napos programra. Nemcsak fogadott bennünket, hanem kísérőkkel elvittek a park minden részébe. Az interjún sokat beszélgettünk, majd egyszer csak hirtelen felugrott, és kérte, hogy kövessük. Azt sem tudtuk, mi van, hova megyünk, a kamera legyen elöl vagy sem. Kocsival vittek valamerre. Lek már ott volt. És akkor hirtelen megérkezett a csorda. Az egész egy életre szóló élménnyé vált, és Lekkel még rengeteget tudtunk beszélgetni. Remek helyük van ott a mentett elefántoknak, és bár a legjobb az lenne, ha visszakapnák természetes élőhelyüket, de ha reálisan nézzük, erre már nincs esély.

A dokumentumfilm azóta megfordult pár fesztiválon, díjat is nyertek, s miután a magyarországi lehetőségek kimerültek, feltették az alkotást a YouTube-ra, hogy még több emberhez juthasson el. A filmhez időközben elkészült az angol nyelvű narráció is, és ma már lelkes önkéntesek készítik a lengyel, német, olasz, spanyol és francia nyelvű feliratokat is.

(Borítókép: Mátai András)