Még a stadionokba is beköltözhet a moziipar

Milyennek látja a mai filmipart, mit gondol a filmpiaci trendekről?

Egy interjúban három éve feltették nekem ezt a kérdést. Visszakerestem, hogy megtagadjam három évvel ezelőtti önmagamat vagy épp ellenkezőleg, büszkén bejelentsem, hogy én már akkor megmondtam. Hát úgy fest, hogy a helyzet nem javult. A non-white, #metoo, LMBTQIA korlátokhoz továbbiak érkeztek. Újabb és újabb védelmezők, akik a közösségi hálón harcosan kiállnak ügyek mellett – és ellen. Két éve az Elfújta a szél lekerült az HBO műsoráról, noha ezt a folyamatot egyetlen véleményalkotó indította be.

Ma már nem pusztán arról van szó, hogy a film ne sértsen kisebbségi jogokat, állatjogokat, hogy ne dohányozzanak benne, ne mutasson „rossz példát”. Ebbe az elég katyvaszos közegbe belépett az „elvárt vélemény” követelése. Bret Easton Ellis legutóbbi, Fehér című kötetében arról ír, hogy manapság az emberek gyakran keverik össze a gondolatokat és a véleményeket a konkrét bűnökkel. Ez az új elem egyébként ma már az egész világhálót átjárja.

És ez mit jelent, illetve milyen hatással van ez a világra?

A vélemény nem szabad. De tegyük hozzá sebesen, hogy a művekhez való viszonyunk is megváltozott. Míg korábban úgy gondoltuk, hogy a művek – legyenek bár populárisak vagy rétegalkotások – kompakt holmik, amelyekről aztán a befogadók és a műbírálók véleményt alkothatnak, addig sokan ma magukat a műveket is véleményként kezelik. Kérdés: ha a mű vélemény és a vélemény konkrét bűn lehet, szeretne-e az alkotó gondolat- vagy véleménybűnözővé válni?

Ehhez adódik a „marketológusok” szorgoskodása, akik korábban leginkább arra törekedtek, hogy a termékek/művek minél szélesebb zónában legyenek piacképesek. (Olykor baromi nagyokat tévedtek.) Mára magukra vállalták a hipokrízis-felügyelő szerepét is, mert már ők sem tudják, hogy a millió elváráshoz miként igazodjanak. Így aztán ők gondoskodnak a filmek képmutatással és jóemberkedéssel való feltöltéséről.

Ráadásul bizonytalanná vált egy korábban fontosnak tartott tudásunk is, az, hogy megkülönböztetjük a valóságot a fikciótól. Egyre több szó esik a tények természetéről és a tények kontrolljának szükségességéről és egyre több közösség, csoport, egyén formálna jogot arra, hogy ezt a kifinomult megkülönböztetést uralja. És akkor még nem is szóltam a hatalomiparról. Ezek a változások – ha egy kis késéssel is, mert a filmkészítés hosszú és macerás – alakítják a filmeket.

Ménkű nagy videotéka

Hogyan csapódik ez le a filmek világában?

A fentiekből következik, hogy a filmipar a tartalmat illetően egyre inkább valamiféle vélt biztonság felé mozdul el. A független filmesekben még reménykedhetünk, bár az ő tevékenységüket megítélő kritikusok, zsűrik sem védettek az „elvárt vélemény” járványával szemben.

A fiatalok ezért fordulnak egyre inkább a stream, a Netflix vagy az HBO felé? A hagyományos mozik milyen alternatívát tudnak nyújtani velük szemben?

Azt hiszem, a streaming nem egyszerűen divat. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy tökéletesen értem a jelen helyzetet, de az az érzésem, hogy a szkizma, a szakadás már megtörtént. Nem is olyan régen még úgy gondoltuk, hogy vannak a mozgóképes alkotások, amelyek sokféle platformon megjelenhetnek. Leginkább abban láttunk különbséget, hogy a tartalmat a mozikra vagy az otthoni felületekre – egykor tévének neveztük – optimalizálták. Amikor másfél évtizede megjelent a Netflix, leginkább egy ménkű nagy videotékát láttunk benne, és ezzel be is soroltuk az otthoni filmfogyasztás körébe. A streaming egyébként épp a napokban előzte meg a hagyományos kábeltelevíziós tartalmak nézettségét.

Amíg a korai televíziózás családi természetű volt, ennek helyébe a „soktelevíziós” családok léptek, ahol a család minden egyes tagjának meglett a maga csatornája, képernyője, profilja. A befogadás individualizálódott. Aztán a tartalmakhoz való hozzáférés sem maradt meg home entertainmentnek, laptopon, táblagépen, a telefonon ma már bárhol hozzá lehet férni a tartalmakhoz.

Az elmúlt két esztendő járvány okán hozott intézkedései, a lezárások, korlátozások, az emberekbe ültetett félelem és bizonytalanság iszonyatosan megerősítette a streamet, míg a mozi meggyengült-megrendült. Átcsúszott egy másik zónába, a szórakoztatóipari események közé. A tartalom – a film – ugyan változatlannak tűnik, de a befogadása közösségben történik. Esemény. Fel kell hozzá öltözni, ki kell mozdulni otthonról, költségesebb, mint a streaming-előfizetés vagy mint a letöltés. Én személy szerint úgy látom, hogy a mozinak egyre inkább a színház, a koncert, a fesztivál, a meccs a versenytársa. Szóval nem lennék meglepve, ha a moziipar a látványos tartalmakat eseménybe ágyazná, olykor beköltözne a stadionokba, sportcsarnokokba, megfejelné vásárral, cosplayjel, az alkalomra matricázott repohárral. Az a szakadás, repedés, amelyről beszéltem ugyanis az online, individuális kultúra és az offline, jelenléti, közösségi kultúra között szélesedik.

A múlt piacosítható

Egyszerű filmfogyasztóként viszont úgy tűnhet, hogy a mozik próbálnak a régi fényükben tündökölni és mindent bevetni a nézők kegyeiért. Legalábbis az elmúlt években több népszerű filmet remake-eltek, hogy becsalogassák az embereket. Ön hogy áll ezekkel az alkotásokkal, van létjogosultsága ennek a műfajnak?

Hagyományosan a remake-nek megvolt az értelme. Amikor jött a hangosfilm, remake-elték a némafilmeket, amikor jött a színesfilm, a fekete-fehér filmeket. Hosszú. A lényeg: változik a világ, változik a filmnyelv. Bizonyos idő múltán a néző nem nagyon boldogul a letűnt korok filmnyelvével.

Aztán van az a fajta remake, amely például abból fakad, hogy egy adott mozikultúrában, mondjuk az Egyesült Államokban, nem elfogadottak a feliratos vagy szinkronizált filmek. Aztán van olyan is, hogy a néző ugyanazt a filmet szívesebben nézi meg a saját sztárjaival. A Perfetti sconosciuti (Teljesen idegenek) eddig vagy két tucat remake-et ért meg, köztük van a magyar BÚÉK is. Az már megint hosszabb gondolatmenet, hogyan látja bele egy kultúra a maga aktuális kérdéseit egy korábbi műbe.

Ha a remake jelenségét tágasabban szemléljük, máris a streamingnél tartunk, ahol a már ismert művek sorozattá fajultak. Hol jól, hol nem annyira jól. A Westworld sorozatként aktuálisabbá vált az 1973-as mozifilmnél, míg A szolgálólány meséje nem igazán tudta meghaladni Schlöndorff gondolatait. De ki a fene emlékezne már egy három évtizede bemutatott filmre! Egy másik érv: ha valami már korábbról ismert, könnyebben piacosítható. Az eredetiségnek nagyobb a kockázata.

Nem tűnik néha úgy, hogy egy-egy filmstúdió a remake műfaját mintha csak arra használná, hogy akkor is mondjon valamit, ha nincs mondanivalója?

Ízlés dolga. Én például nem vagyok feltétlen híve Denis Villeneuve remake-jeinek (Szárnyas fejvadász, Dűne), bár elismerem, hogy friss filmnyelven szólalnak meg és a látványuk nagyszabású. Ami viszont nekem hiányzik belőlük, az a jelennel való kapcsolatuk, noha mindkét alapanyag tálcán kínálta a lehetőséget, hogy keményebb, kritikusabb filmek készüljenek a jelen nagyon is valóságos kríziseiről. Az eredeti irodalmi alapművek és a korábbi filmek e tekintetben erősebbek voltak a maguk korában, még akkor is, ha David Lynch nem győz elhatárolódni a saját Dűnéjétől. S itt egy újabb kérdés is felmerül: egy remake csupán a korábbi film(ek)hez nyúlik vissza, vagy újra értelmezi az adaptált irodalmi művet is?

Nem túlságosan megnyugtató

Összességében a remake-ek mennyire tekinthetők kulturális rongyrázásnak, arroganciának? Gondolok itt a Tetovált lány svéd és amerikai változatára, illetve az eredetileg spanyol, de nemrég Dél-Koreában is megjelent Nagy pénzrablásra.

Természetesen van egy csomó elég hitvány cucc a piacon, amely a streamingszolgáltatók túltermelési kényszeréből született meg. De mint mondtam, a remake olykor nagyon is érthető indíttatásból születik. A tetovált lány egyértelműen azért, mert az Oplev rendezte filmben kicsit sok a svéd, Fincher filmjében ismerősebbek a sztárok az amerikai nézők számára. A Spanyolországban kissé túltolt La casa del papel (Nagy pénzrablás) pedig koreaiul nem feltétlenül filmtörténeti remekmű, de olyan kérdéseket is felvet, amelyek a dél-koreai nézőknek átkozottul fontosak. ahogyan a Squid game (Nyerd meg az életed) is rendesen belehasít ottani társadalmi dilemmákba.

Összességében merre tart a globális filmipar, melyek lehetnek a következő időszak fejlődési irányai?

Talán az előző válaszaimból kiderült, most hogyan látom a filmipart, de a jövőbe nem látok. Számomra az kulcskérdés, hogy Digitália végleg maga alá gyűri-e az offline világot. Mert a filmek fejlesztését nagyon durván meghatározza, hogy a műveket a metrón nézed-e a mobilodon, vagy moziban, közösségben. Mert az okostelód képernyőjére nem feltétlenül szükséges nagyszabású látványokat tolni. És fölösleges lenne gondolatokkal megterhelni, amikor a Deákon úgyis át kell szállnod.

Elég zord és rideg jövőkép.

Ez az irány nem túlságosan megnyugtató, ugyanis ezek következtében a film egyre inkább kisodródik a művészet köréből – és ezt értsd a populáris és rétegművészetre egyaránt. De ez csupán az én véleményem. (Remélem, véleménybűnt nem követek el vele.) Öreg szivar vagyok, és számomra a művészet a szabadság, a bátorság és az eredetiség birodalma. És a legkevésbé sem hiszek a globális művészet eszméjében. Még mindig úgy gondolom, hogy a kultúra és benne a művészet közösséghez kötődik.

(Borítókép: Réz András. Fotó: Gerencsér Tamás / Index)