A héten került a mozikba A nimfomániás, Lars von Trier dán filmrendező legújabb, botrányos, pornográf, megcsonkított stb., stb., filmje. Itt az ideje, hogy sorra vegyük a mestert övező pletykákat, miszerint depressziós, náci, szadista vagy éppen szexmániás lenne. De aki arra kíváncsi, hogy miért imádnak vele dolgozni a legnagyobb színésznők, vagy melyik a legviccesebb filmje, az kattintson rögtön oda.

Lars, a depressziós

Filmjei alapján sokan sütik rá, hogy ilyenek csak egy beteg embernek jutnak eszébe. És valóban: a rendező soha nem csinált titkot abból, hogy súlyos depresszióval küzd. Időnként annyira rosszul van, hogy hetekig az ágyból sem tud felkelni. Ehhez képest semmi, hogy számos fóbiája is van, többek között a repüléstől retteg. Ez filmrendezőként alaposan megnehezíti a dolgát, ugyanakkor a munkát tartja a legjobb gyógymódnak.

Talán legsötétebb filmjét, az Antikrisztust akkor írta, amikor leginkább elhatalmasodott rajta a betegség. Ennek megfelelően vidám film lett: egy házaspár elveszíti a gyerekét, a nő összeomlik, a férj kihozza a kórházból és megpróbálja saját maga meggyógyítani. Lars von Trieren segített a film elkészítése, csak közben a depressziót, mint valami fertőző betegséget, a nézők kapták el tőle. Szerintünk minden Lars von Trier-filmet érdemes megnézni, így ezt is, de arra mindenki készüljön fel, hogy úgy fog kijönni a moziból, mint akit összevertek. (Lehúzó-faktor: 10/10)

A másik filmje, amiben nagy szerepet kap a depresszió, a Melankólia. A főhős, Justine (Kirsten Dunst) szenved ebben a betegségben, és hiába szerelmes, hiába rendez neki a testvére csodás esküvőt, nem tudja jól érezni magát. A depresszió olyan, mintha a világ vége jönne el, és amikor valóban eljön, éppen Justine az, aki a legméltóságteljesebben tudja viselni. Talán éppen azért, mert neki ez annyira ismerős. A rendező szerint ez a film túl lágy, túl romantikus lett ahhoz képest, amilyennek eredetileg szánta. Bele se merünk gondolni, hogy mi volt az eredeti terv, mert egy film, amiben még Kiefer Sutherland sem tudja megmenteni a világot, így is éppen elég nyomasztó. Aki depressziós, az látja olyannak a világot, amilyen, a többiek szemellenzővel élnek: ez nem elég lehúzós mondanivaló? (Lehúzó-faktor: 10/7)

Lars, a náci

Az, hogy Lars von Trierről azok is hallottak, akik nagy ívben tojnak a művészfilmekre meg úgy általában a mozira, a szerencsétlen cannes-i nácizásnak köszönhető. 2011-ben, a Melankólia sajtótájékoztatóján azt bírta mondani, hogy "megértem Hitlert mint embert", azt is kifejtette, hogy Hitler csinált pár rossz dolgot, de mégis látja, ahogy ott ül a bunkerében. "Szimpatizálok vele" - mondta, de hozzátette, ez nem jelenti azt, hogy egyetért a zsidók meggyilkolásával. És ha ez nem lett volna elég, azt is bevallotta, hogy szereti Albert Speert, a Harmadik Birodalom építészét és munkáit, majd kijelentette, hogy "Oké, náci vagyok." Megjegyezte, hogy "mi nácik szeretjük a nagyszabású dolgokat, és lehet, hogy a következő filmem az Endlösungról fog szólni".

Persze másnap minden lap címoldalán a "náci vagyok" idézet virított a mester képe alatt. Ő meg jól meglepődött, hogy kitiltották a fesztiválról (idén talán visszaengedik) és eljárás is indult ellene. Bocsánatot kért és közölte a sajtóval, többet az üggyel kapcsolatban nem nyilatkozik, és úgy általában tartózkodik minden interjútól. Von Trier nem éppen a következetesség bajnoka, így később mégis sokszor, sok helyen magyarázta a cannes-i balhét. Többek között a Magyar Narancsnak: "joggal mondhatja persze, hogy egy érett és épeszű ember, ha csak egy kicsit is megfontoltan cselekszik, nem mondhat olyat, amiből baja származhat. Úgy tűnik azonban, hogy sem elég érett, sem teljesen épeszű nem vagyok. De ha csak egy kicsit is ismerem önmagam, akkor annyit bizton állíthatok, hogy két dolog van, aminek mindenkor ellene voltam: az egyik a rasszizmus, a másik az erőszak. Érdekes, hogy pont ezekkel vádolnak".  

Lars, a szadista

A nézők szadizása mellett a rendezőt gyakran vádolják színészei és (főleg női) főhősei kínzásával is. Amikor azt hisszük, hogy ennél szörnyűbb dolgok már tényleg nem történhetnek egy nővel, akkor fogja magát és bevisz egy még elviselhetetlenebb csapást. A Hullámtörés hősnője, Bess (Emily Watson) például mélyen vallásos és tiszta, mint a hó. A legőszintébb szerelemmel szereti a férjét, és amikor a férfit súlyos baleset éri, magát hibáztatja. De nyilván nem ússza meg a lelkiismeret-furdalással, férje kérésére egyre perverzebb dolgokba megy bele, önfeláldozása határtalan. (Lehúzó-faktor: 10/8).

Akárcsak a Táncos a sötétben hősnőjének, Selmának (Björk), aki 1. egyedül neveli a gyerekét, 2. nagyon csóró, 3. szép lassan megvakul, de egy gyárban robotol éjjel-nappal 4. a fia örökölte a szembetegségét, és 5. ezután csak sokkal rosszabb dolgok történnek vele. Ebben a filmben Lars minden létező gonoszságot elkövet Selmával, így nem csoda, hogy láttunk olyan nézőt, aki a film után olyan sírógörcsöt kapott, hogy képtelen volt felkelni a székéből. (Lehúzó-faktor: 10/10) Hozzájuk képest még jól járt Grace, a Dogville főszereplője (Nicole Kidman), akit egy egész város használt ki minden értelemben, mert ő legalább bosszút állhatott. (Lehúzó-faktor: 10/7)

Lars, a szexmániás

Ha van alaptalan vád, amivel von Triert illetik, akkor az a szexmánia, az öncélú pornográfia. Oké, hogy az Idiótáktól az Antikrisztuson át A nimfomániásig vannak pornóba hajló jelenetek a filmjeiben (ezeket nem a színészek vállalják be, hanem dublőröket alkalmaznak), de ezek valóban a történetet szolgálják. A nimfomániást az olcsó marketingfogásoktól nem idegenkedő rendező is pornónak nevezte párszor, de megnézve az első részt, kijelenthető, hogy ez a film sok mindent tud, de felizgatni nem fog senkit.

Ugyankkor az ő nevéhez köthető az nemes vállakozás is, hogy végre készüljenek nőnek szóló pornófilmek is. Erre külön céget alapítottak (Pussy Power néven), de sajnos kiderült, hogy a missziónak semmi értelme. A nimfomániásra készülve von Trier sok nővel készített interjút, és a végén a következő tanulságot szűrte le: "Amikor megkérdeztem őket, szeretnének-e kidolgozottabb karaktereket látni a pornókban, tudja, mi volt a válasz? Hogy nem, nem, isten őrizz! Valami mást esetleg a genitáliákon kívül? Nem, nem, dehogy! És az olcsó helyszínek, a belógó kábelek, a rettentő mulya férfiak? Igen, igen, csak maradjon minden így! Érdekes felismerés volt, hogy amiben én a minőség hiányát láttam, azt a megkérdezettek erényként értékelték. Butaság volt azt hinni, hogy szükség van politikailag korrekt, nőknek szóló, szenzitív pornóra".

Lars, a sztármágnes

Mindennek ellenére a sztárok imádnak Lars von Trierrel dolgozni. És ez teljesen érthető: Hollywoodban még mindig nagyon kevés összetett, kihívást jelentő női főszerep akad, von Triernek meg minden filmjében van ilyen. A legnagyobb sztár kétségtelenül Nicole Kidman volt, akivel dolgozott, ráadásul a karrierje csúcsán lévő, még nem felismerhetetlenre botoxozott, de már érett színésznő. 2002 körül bármelyik szerepet megkaphatta volna bármelyik nagy filmben, de ő úgy döntött, hogy krétával rajzolt díszletek között dolgozik a könnyű természetűnek nem mondható rendezővel.

Közös filmjükben, a Dogville-ban von Trier leleplezi azt az Amerikát, ahol egyébként repülésfóbiája miatt soha nem járt. Jó döntés volt: siker lett, Kidmant mindenki méltatta, ő pedig csak szépeket mondott a rendezőről. Többek között azt, hogy a pénz nem számít, trilógiát akar forgatni vele. Ebből aztán nem lett semmi.

De élete egyik legjobbját hozta ki Kirsten Dunstból is, aki Cannes-ban a legjobb női főszereplő díját is megkapta, ahogy a popsztár Björk is bezsebelhette ugyanezt a díjat a Táncos a sötétben-ért. Bár egyikük sem panaszkodott von Trier munkamódszereire, sokat mondó, hogy Björk azóta sem vállat egy filmszerepet sem, és a forgatásról kiszivárgó hírek szerint egyenesen gyűlölte a rendezőt. Von Trier első számú színésznője mégis a kevésbé ismert Charlotte Gainsbourg, aki játszott az Antikrisztusban, a Melankóliában és A nimfomániásban is. Természetesen ő is nyert már Cannes-ban, és egyelőre úgy tűnik, hogy mindent kibír, amit a mester kitalál neki.

Lars, a vicces

Lars von Trier nagyon vicces. Bár különösen a nácis történet óta szívesen hangoztatja, hogy az ő humora dán humor, amit a világ többi részén nem nagyon értenek, ez nem igaz. Humorát rögtön egyik első munkájában, A birodalom című kórházsorozatban bizonyította, ami egyszerre félelmetes, misztikus és röhejes. Sajnos csak két évadot élt meg, pedig volt még benne lehetőség bőven. Egymást gyűlölő dánok és svédek, kórházi intrikák, szellemek, illegális műtétek és a minden rész végén feltűnő rendező, aki emlékeztet minket, hogy a világban egyszerre van jelen a jó és a gonosz. (Lehúzó-faktor: 10/3)

A legújabb filmje, A nimfomániás is tele van humorral, ami azért nagy bravúr, mert a szexet és a viccet nehéz jól keverni. (Nem, az Amerikai pite-filmeknek sem sikerült.) Egyszer még vígjátékot is csinált Főfőnök címmel, ami egyszerre szól a munkahelyünkön elmúló életünkről, a céges játszmákról, de a színészetről, a színész-rendező viszonyról is. (Lehúzó-faktor: 10/2)