Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
James Gunn a véres és kimerült Supermanhez hasonlította AmerikátVannak azok a pillanatok a horrorfilmekben, amiktől irtózatosan meg lehet ijedni, teljesen ránk hozzák a frászt. Jó esetben másodjára nézve már csak röhögünk az egészen, de olyan is van, hogy sokadjára is kiráz tőlük a hideg, ugyanúgy bebújunk a takaró alá, ha már tizenkettedszerre nézzük meg. Hiába ismerjük minden egyes kockáját, akkor is a frászt hozzák ránk. Összegyűjtöttük az Index parapillanatait, amik minket a legjobban ki tudnak borítani újra és újra. A cikk értelemszerűen szpoilereket is tartalmaz.
A Madárijesztő önmagában egy teljesen röhejes figura Christopher Nolan első Batman-filmjében. Csak egy pojáca, aki néha magára húz egy zsákot, aztán úgy tesz, mintha ettől ő lenne a világ ura. Legalábbis addig a pillanatig, amíg össze nem kerül egy szobába Carmine Falconéval, Gotham rettegett maffiavezérével, de a Madárijesztő pszichogázától és a maszkjától egy ordító kisgyerek lesz, akit halálra rémiszt egy öltönyös fickó egy krumpliszsákkal a fején. De nem csak őt, hanem az egész közönséget.
Lynch életműve tele van rémisztőbbnél rémisztőbb jelenetekkel, például azért is akartam a tévésorozatokat kihagyni ebből a listából, hogy ne kelljen maszatolnom a Twin Peaks minden egyes, BOB-ot szerepeltető részeivel, de a Lost Highway, a Veszett a világ, de még a Kék bársony is tele van olyan snittekkel, amitől az ember majdnem kiugrik a székéből. A leghatásosabb viszont egyértelműen a Mulholland Drive egyik korai jelenete, amiben egy láthatólag zavarban lévő férfi elmeséli egy másiknak a rémálmát. A rémálma az, hogy pontosan abban az étteremben ül, ahol most, majd kimennek az épület háta mögé a sikátorba és meglátnak egy rémisztő férfit. A jelenetben aztán pontosan ez történik szóról szóra, de Lynch minden elképzelhető feszültséget kisajtol a képekből, Patrick Fischler arca a teljes szörnyülködéstől a zavarodott mosolyig minden érzelmet megmutat, az étterem mögött pedig egyre többször látjuk az ő csatakosra izzadt arcát és azt a sarkot, ahol a démoni arcnak meg kellene jelennie. És meg is jelenik, amitől 2002-ben mindenki egyszerre kapott szívrohamot.
Az ördögűző kétségtelenül a világ egyik legrémisztőbb filmje, viszont a legfélelmetesebb pillanata nem biztos, hogy a sugárban hányás, vagy a feszülettel maszturbálás, vagy bármelyik hasonlóan felvágós jelenet. Hanem Karras atya álma anyjáról, amiben először tűnik fel maga az ördög. Vagyis egy fehérre maszkírozott figura arca egy fekete háttér előtt, csak pár képkockára, de pont elég időre, hogy az első néző összezavarodjon, a többszöri néző pedig rettegjen tőle. Az arc nem egyszer jelenik meg a filmben, és amikor az ördög azzal próbálkozik kitéríteni Karrast a hitéből, hogy a beteg anyja hangján szólal meg, akkor pontosan meg is értjük, hogy miért jelent már meg ebben a rémálomban.
David Fincher második filmje tele van válogatott szörnyűségekkel, csak annyit mondok, hogy péniszpenge, de ezek közül is a leghátborzongatóbb a csak "lustaság" névre keresztelt áldozat, akit a hét főbűn szerint gyilkoló őrült kikötözött az ágyához és hagyott megrohadni. Legalábbis azt hisszük. A rengeteg wunderbaum látványa már kapásból visszataszító, a szoba még rosszabb állapotban van, az ágyon talált holttest pedig úgy néz ki, mint egy különösen mostoha körülmények között tartott viaszbábú. Pedig egy francokat holttest, amikor Fincher (és forgatókönyvírója, Andrew Kevin Walker) elringatott minket abba a tudatba, hogy itt már csak csendes helyszínelés lesz, akkor lustaság beleköhög egy különösen kíváncsi kommandós arcába.
James Wan rendező jól tette, hogy otthagyta a Fűrész-sorozatot, mert így rögtön egyértelműbb lett, hogy tehetség is szorult belé, a Démonok között a szerkesztőség legtöbb tagjának meghatározó élmény volt a rémisztgetésben. Teljesen jogosan, mert tele van olyan régimódi riogatással, ami szinte már kimúlt a mai horrorfilmekből, a jelenetek lassúak, nincsenek számítógépes trükkök és az egésznek kicsit tényleg olyan hangulata van, mintha a hetvenes években készült volna. És így az egyik legnagyobb ijesztgetés is kifejezetten old school: egyszer nincsen senki a szekrény tetején, egyszer meg ott figyel egy csúf démon. Wan egyébként ugyanezt hasonlóan hatásosan eljátszotta A gonosz házában is.
Szokás elfelejteni, hogy Peter Jackson horrorrendezőként kezdte az ipart, igaz, nem feltétlenül okos, megfontolt horrorokkal, hanem inkább olyasmikkel, amikben fűnyíróval trancsíroznak fel egy háznyi zombit. De mindettől függetlenül Jackson nem mindig volt a hömpölygő új-zélandi reklámok mestere, hanem igenis még tudott ijesztgetni. Ennek a legjobb példája ez a jelenet az első Gyűrűk urából, amiben Bilbó, látván a gyűrűt, teljesen elveszti az eszét és őrült arccal és fogsorral majdnem rátámad Frodóra. Korán van a filmben ez a jelenet, de ezzel a könyvet nem olvasók is rögtön tudják, hogy az Egy Gyűrű mekkora hatalmas erővel bír. És hogy Bilbó sem biztos, hogy fejben teljesen százas tőle.
„Emlékszel rám, Eddie?” Az a gyerek, aki ezt a mondatot hallotta Christopher Lloyd, vagy a magyar szinkronban Papp János behéliumozott hangján, az soha a büdös életben nem felejtette el. A Roger nyúl a pácban addig a percig is olyan film, ami inkább szól felnőtteknek, mint gyerekeknek, de amikor Doom bíróról kiderül, hogy ő az a firka, aki eltette láb alól Eddie Valiant magánnyomozó partnerét, ráadásul közben úgy beszélt, mint egy leeresztő lufi, akkor Robert Zemeckis filmje átváltott totális horrorba. De csak egy percre, mert onnantól folytatódik a Bolondos dallamokba illő, félig rajzolt leszámolás, de Doom jelenete, főleg az őrült szemek és a kamerába fordulás miatt, ott van a világ top 10 legrémisztőbbje között. Minden korosztálynak.
A defibrillátoros jelenetben már alapból az is félelmetes, hogy mi történik, de az még jobban, hogy hogyan. Elég nagy a káosz és a felfordulás, de már 1982-ig is annyi árammal kiütős részt néztek végig mozikban az emberek, hogy könnyen hihették, itt ez fog csak történni. Hát egy nagy túrót. Az intergalaktikus parazita a második ütésre kinyitja a gazdatest mellkasát és egy hatalmas, fogakkal teli szájjal elmajszolja a segíteni próbáló orvos karjait. Aki látta John Carpenter klasszikus horrorját, az tudja, hogy még rémesebb és gusztustalanabb dolgok is történnek a jelenetben (azért a póklábakat és extra szemeket növesztő, először egy hatalmas csápnyelvvel közlekedő mutánsfej egy külön cikket érne), de a leghatásosabb az, ahogy elkezdődik.
Spanyol horrornál kevés jobb dolog volt az ezredforduló elején a mozikban, azok közül is vitathatóan ugyan, de talán a legjobb az Árvaház volt, ami egy tényleg szörnyű dolgot (egy gyerek elvesztése) dolgozott fel szellemtörténetként. A főszereplő anya hónapokig keresi a fiát egy elhagyatott árvaházban, amikor úgy dönt, hogy megpróbálja a halott gyerekek szellemét előcsalogatni egy mondókával. A fal felé fordul és elkezdi hajtogatni a szöveget és kopogni az ajtón. Amikor először hátrafordul, nincs ott senki. Aztán egyre többen. A zseniális ebben a jelenetben az, hogy nincsen sem zene, sem zörej, ami jelezné, hogy gyűlnek a szellemek, és végig egy beállításban történik, vágás nélkül, amitől még bizarrabb és hihetőbb az egész.
És megint a spanyol horror. A [REC] bőven tele van olyan jelenetekkel, amiktől egy gyengébb jelenlétű ember lefordul a moziszékről, de a két rendező (Jaume Balagueró és Paco Plaza) a legjobbat és a leghíresebbet a film utolsó képkockáira tartogatták. Nem elég, hogy a főszereplő tévéstáb egy zombifertőzés kellős közepébe került egy spanyol bérházban, de sikerült megtudniuk, hogy milyen sátáni erők állnak a háttérben, és egyetlen túlélőként a riporter felmászik a töksötét padlásra. Ahol csak az éjjellátó kamerával tud bárhogy tájékozódni, egészen addig, amíg el nem esik és egy láthatatlan erő kirántja a képből. Ezzel a bivalyerős képpel ér véget a [REC], aminek az amerikai remake-je már az előzetesben ellőtte ezt a snittet.
A lista nem teljes, csak egy szelete annak, amitől rettegésben él a szerkesztőség több tagja, de az olvasókra is kíváncsiak vagyunk, úgyhogy minden tippet várunk kommentben.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon