A Netflix megcsinálta a saját Breaking Badjét, csak sokkal viccesebbenLiam Neeson most éppen a Sírok közöttben keménykedik, ezúttal egy drogdíler feleségének gyilkosai után nyomoz. Itt csak 4,5 embert öl meg, ami egész kevésnek mondható ahhoz képest, amit megszoktunk tőle mostanában. Sokoldalú drámai színészből mindig ugyanolyan szomorú arcot vágó gyilkológéppé vált. Mintha felesége 2009-es halála után nem akarna többé munkát feccölni a színészkedésbe. Végignéztük, hogy lett belőle ekkora hentelő.
Ma már nehezen hihető, de 1992-ben Liam Neeson még Woody Allen-filmben játszott, méghozzá egy érzékeny, intelligens, a szavát soha fel nem emelő szerkesztőt, a New York-i értelmiségi nők álmát. Nem csoda, hogy a filmben Mia Farrow és Judy Davis felváltva kepesztenek érte, végül győz a passzív-agresszív versenyző. Amúgy a Férjek és feleségek egy nagyszerű film, a vége meg felér egy arculcsapással minden tartós kapcsolatban élő embernek.
Spielberg holokausztfilmje volt az első csúcspontja a karrierjének, Oscarra is jelölték a szerepért. Szerintem ekkoriban senki, legfőképpen maga a színész nem hitte volna, hogy egyszer nem Ralph Fiennesszal meg Ben Kingsleyvel, hanem Jason Stathammel és Bruce Willisszel fog egy ligában játszani. De 93-ban még mindenki el volt ájulva az érzékeny alakítástól, amit a kizsákmányoló gyárosból lett embermentő szerepében nyújtott, és jövőbeli Oscarok sorát jósolta a színésznek.
A Rob Roy egy újabb történelmi Liam Neeson-film, ebben a korszakában sok ilyet csinált. Aki szemfüles volt, már itt kiszúrhatta, hogy milyen irányba megy majd később emberünk. A skót felföldön járunk az 1700-as években, egy gonosz márki sötét tervet sző az anyagi gondokkal küzdő Rob Roy ellen. Kirabolják, feleségét megerőszakolják, állatait megölik. Naná, hogy bosszút áll. A Rob Roy nehezen nevezhető jó filmnek, de a kilencvenes évek közepén a Corvin moziban a közönség konkrétan tapsviharban tört ki, amikor Neeson legyakta az ellenfelét.
A Michael Collins jóval elegánsabb próbálkozás volt, ebben az ír nemzeti hőst domborította, aki egy időben az Ír Köztársaság pénzügyminisztere, az IRA hírszerzésének igazgatója is volt. A több mint kétórás film nem rossz, de meglepően unalmas ahhoz képest, hogy van benne terrorizmus, börtön, politika és szexjelenet Julia Robertsszel (aki ekkoriban a való életben is megvolt Neesonnek). A színész ettől függetlenül begyűjtött érte egy csomó díjat és egyre feljebb kapaszkodott a komolynak tartott hollywoodi színészek sorában.
Az új Star Wars-trilógia egyik főszerepének senki nem tudott volna ellenállni, arról meg nem a Qui-Gon Jinnt játszó Liam Neeson tehet, hogy ez lett minden idők legpocsékabb Star Wars epizódja. Sőt: az Index kritikusa úgy látta, hogy a több sebből vérző, összegányolt sztorit Natalie Portman szépsége mellett éppen Neeson játéka menti, már amennyire egyáltalán menthető. Viszont ezzel a filmmel bekerült a portfóliójába sima lövöldözés, robbantgatás és kardozás mellé a fénykardozás is.
A New York bandái remekül mutatja, hogy egy filmsztár karrierjéhez nem elég a tehetség meg a jó rendezők. Ebben az esetben például Neeson nem tudhatta, hogy az egyébként zseniális Scorsese egyik legnyomibb filmjéhez adja a nevét. A New York bandáit ugyan tíz Oscarra jelölték, de egyet sem kapott meg, ami nem is csoda, mert „olyan multifunkciós eszközre hasonlít, amellyel egyidejűleg lehet porszívózni, cd-t másolni és bort hamisítani, leginkább azonban semmire nem használató, viszont sok helyet foglal el”. (Ezt még a bemutatásakor írtuk.)
Az elmúlt évek henteléseit látva egészen különös újranézni a színészt ebben a romantikus filmben. Egy cuki apukát játszik, aki 8 éves mostohafián próbál segíteni. A kisgyereknek nemrég halt meg az édesanyja, és ha ez nem lenne elég szívfacsaró, tetszik neki az egyik osztálytársnője, eleinte úgy tűnik, hogy reménytelenül. Aki ezen nem bőg, annak nincs szíve, pláne mostanában újranézve, hiszem már tudjuk, hogy pár évvel a film készítése után Neeson is megözvegyült.
És ami ezután jött, azt leginkább ezzel a térképpel lehet illusztrálni:
Luc Besson filmje volt a vízválasztó Neeson karrierjében. Valamiért Besson úgy gondolta, hogy az 56 éves színészben még van annyi, hogy hitelesen alakítson egy visszavonult gyilkológépet, aki elrabolt lánya nyomában kész felgyújtani Párizst, és megöl/hülyére ver mindenkit, aki elé kerül. A film ikonikus jelenete az a telefonbeszélgetés, amiben elmagyarázza az emberrabló albánnak, hogy pontosan mit fog tenni, és közben olyan nyugodt hangon beszél, mintha éppen az internetadó bevezetéséről tájékoztatná az iparágat.
Rettentő rossz, gagyi film lett az 1981-es klasszikus (dettó rémesen tré volt) remake-je, amiben Liam Neeson Zeuszt alakította, és felesége halála után először tűnt fel a filmvásznon. Nem volt nagy szerep, de a szomorú nézés és megtört tekintet már itt megjelent - jó, a Schindler listájában is megvolt, érthetően - és mivel Hádészt ő kapacitálja a halandók elpusztítására, a vérszomj is megvan benne. Az Elrabolva hidegfejű ex-CIA-ügynökével ellentétben Zeusznajk vannak érzelmei, nem is olyan kemény, mint amilyen lehetne, de ettől még belefér a listába.
Gyermekkorunk egyik tévésorozata pont olyan gagyi volt a filmvásznon is, mint a tévében. Neeson ezt a szerepet igencsak az Elrabolvának köszönhette, John "Hannibal" Smith viszont illett hozzá, bár az életpálya erre a szakaszára jellemző macsóskodást nagyban oldották a gegek, amikből sokkal több jutott a filmbe, mint kellett volna, de hagyjuk. Neeson itt csak hentelt és beszólt, szomorkás nem volt, és nem kellett telefonin megfenyegetnie senkit.
Neeson itt egy autóbaleset utáni kómából ébredő fazont alakít, akit nem nagyon ismer meg se a felesége, se senki, ráadásul egy számára idegen országban van, ahol így duplán nehéz dolga van a hatóságok győzködése, stb, terén. Aztán visszajönnek az emlékek, és átmegy Terminátorba, a film utolsó félórája pedig pompás akciófilmbe, bárcsak az első egy óra vontatottságát tudnánk feledni. Diane Kruger viszont nagyon jó a filmben, és Neeson verekedéseit nagyon jól megkoreografálták.
Ez volt az a film, amiben Neeson a felesége halála miatt érzett gyászát és dühét játszotta ki magából - az alaszkai vadonban repülőgép-szerencsétlenséget szenvedő olajfúrókúti munkások mellé kirendelt, haldokló felesége miatt öngyilkosságra készülő biztonságtechnikai szakértő maga Neeson, a természet és a farkasok pedig a sorsot reprezentálják, amivel lehet küzdeni ugyan, de minek, úgyis alulmaradsz. Neeson zseniális a filmben, de ugyanezt elmondhatjuk az operatőri munkáról is, a környezet lélegzetelállító, a farkasok lenyűgözően félelmetesek, a főhős összeszorított fogú túlélni akarása láttán pedig nem nem lehet nem közösséget érezni vele.
Ha egy üzlet beindul… Neeson annyira belejött az elrabolt családtagok visszaszerzésébe, hogy a második kanyarban a feleségét menti meg - a lánya segítségével. A film közel sem lett olyan jó, mint az első része, pedig lehetett volna, hiszen tulajdonképpen indigóval készült, de cikkünk szempontjából nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Neeson pont olyan eltökélten töri össze/lövi agyon a vele és családjával kekeckedőket, mint az első filmben, igaz itt csak 20 embert öl meg, nem 31-et. Hamarosan jön a harmadik rész is.
Elrabolva egy repülőn: Neeson szomorú tekintetű légimarsallt alakít, akit alkoholproblémái miatt kihajítottak a rendőrségről, és örülhet, hogy egyáltalán van állása. Egy New York-London-úton aztán sms-ben kezdi el valaki cseszegetni, hogy ha nem kap 150 millió dollárt hamar, akkor 20 percenként megöl egy utast, és elég szavatartó embernek bizonyul. Neeson végigvicsorogja és sms-ezi a filmet, amiben csak két vagy 3 embert öl meg, de minden mozdulatából árad a macsóság. Maga a fim egyébként rettenetes.
Ebben a filmben Neeson már annyira szomorú, hogy végig annak drukkoltam, adjon már neki valaki egy jégkrémet vagy egy tábla csokit, hátha attól elmosolyodik. Az alkoholista exnyomozó szerepében Neeson három jelenetben kemény csak, az egyik ezek közül viszont egy telefonálós, amiben a hat évvel korábbi Elrabolva szellemét megidézve magyarázza el egy rohadéknak, hogy hol lakik az atyaúristen.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon