Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Adrien Brody étkezési zavarokkal és PTSD-vel küzdött az egyik legismertebb szerepe utánIgen, Berlinben hideg van, esik a hó, fúj a szél, nem jár a metró és a sajtóközpontnak otthont adó ötcsillagos szállodában nincs wifi, valamint ronda az idei fesztiváltáska. Ilyenekre lehetne panaszkodni, ha nem az lenne a helyzet, hogy a Berlinale első napján máris négy olyan filmet vetítettek, ami egészen más megvilágításba helyezi a fehér ember problémáit és nyafogásáit.
Sajnos a Berlinale nyitófilmjével kapcsolatos minden rossz előérzetem valósnak bizonyult: papíron biztos jó ötletnek tűnt az Északi-sark felfedezésének történetét nők szemszögéből bemutatni a Nobody wants the nightban, de az értelmetlen szituációból kihozott még értelmetlenebb történeten nem tudott segíteni a kétségkívül nagyon erős női szemszög sem. Mert eleve baromság volt követni a sarkutató férjet, minden áron, zord körülmények között is a második alaptáborba, ahol a kegyetlen télben hiába élnek fel MINDEN tartalékot, még ez is kevés a túléléshez. Gondolom erről az önhittségről akart volna szólni a film, hogy lehetünk bármilyen műveltek és felvilágosultak, vannak nálunk nagyobb dolgok, amelyek irányítani képesek az életünket, mint például a sarkköri, teljes sötétségbe boruló tél, amiben csak éhenhalni és megfagyni lehet. Pláne ha egy kisbaba is van a képben. Ebből az ötletből egy nagyszabású és megrázó filmet is lehetett volna csinálni, ehhez elsősorban jó színészek kellettek volna, de ez most egyáltalán nem jött össze. Juliette Binoche amilyen jó volt a Sils Mariában, olyan színpadias és mesterkélt minden pillanatban, a japán Rinko Kikuchi pedig annyira debil az eszkimó lány szerepében, hogy az már egyenesen felháborító. Gabriel Byrne a filmidő felét sem éli meg, és nem, nem ő férj, akire várnak, ő természetesen Godotként sosem jelenik meg abban filmben, ami arról szól, hogy rá várnak.
Míg a Nobody wants the night nagy részét stúdióban forgatták, és a kályha melege mellett kellett eljátszani a színészeknek, hogy vacognak az igluban, addig Werner Herzog nem hazudtolta meg önmagát: ha ő a sivatagról forgat egy filmet, akkor azt a sivatagban is fogja megcsinálni. Úgyhogy Nicole Kidman egy dromedáron nyomja végig a Queen of the desert második részét homokviharban, oázisban és sima erőltetett menetben is. Azt a Gertrude Bell-t alakítja, akinek nagyon fontos szerepe volt az első világháború után a közel-keleti helyzet rendezésében. Ez a rendkívüli asszony ugyanis keresztül kasul bejárta a sivatagot, így tényleg annyira jól ismerte a sivatagi törzsek világát, hogy amikor Churchill és társai próbálták újrarajzolni a térképet a háború végén, akkor csak az ő segítségére számíthattak. Ezzel nem is lenne semmi gond, Nicole Kidman is teljesen oké a híres utazó szerepében, leszámítva, hogy néha meghökkentően hasonlít Naomi Wattsra. A baj inkább a férfi szereplőkkel van: Robert Pattinson Arábiai Lawrencé-ként kifejezetten viccesnek hat már az elejétől kezdve, James Franco pedig olyan baromságokat mond és csinál a film ráeső részében, hogy minden egyes megjelenését hangos röhögés fogadta a teremben, és nem vagyok benne biztos, hogy ez volt a rendező szándéka. Az egyetlen értékelhető férfi szereplő a Homeland Brody őrnagya, Damien Lewis volt, őt mindig jó látni. De ettől eltekintve tényleg nehéz volt komolyan venni a filmet, márpedig Herzog most bevalottan egy női témát akart feldolgozni, és azon belül is az érzelmekre koncentrálni, de a film egy korrekt és grandiózus kivitelezésű életrajzi áttekintésen kívül nem ad semmi mást a nézőjének. Nem is járt a vetítés végén a taps.
Jafar Panahi ennél sokkal okosabb volt: ő arról csinált filmet a Taxiban, hogy nem csinálhat filmet, hiszen Iránban eltiltották a foglalkozásától, ezért taxizik. Csak hogy pocsék sofőr, úgyhogy filmet forgat az utasaival, akik elég érdekes keresztmetszetét mutatják be Iránnak. Az országban, ahol csak csempészett formában lehet találkozni a hatalom által el nem fogadott filmekkel, zenékkel, ahol pontos szabályok határozzák meg már az iskolában is, hogy milyen filmet lehet és kell csinálni, ahol egy nő azért van börtönben, mert röplabdameccset akart nézni, egy nő pedig csak úgy örökelheti meg a lakást, amiben él, ha a férje haldoklás közben videóra mondja a végrendeletét. Ezek mind-mind súlyos és kemény témák, de Panahi egy könnyen értelmezhető formátumot választott, ül az autóban a kormány mögött, a kamera pedig az autó belsejét mutatja, ahol ki-be szállnak a legkülönbözőbb utasok, de az Iphone és az Ipad kamerája is szerephez jut ebben a rendhagyó filmben. A pénteki nap hőse egyértelműen Jafar Panahi.
És persze, biztosan sok erő kell ahhoz is, hogy valaki egy igluba fagyva is kitartson a férje mellett vagy hogy a teve hátáról irányítsa az egész Közel-Kelet sorsát, arról nem is beszélve, ha éhségsztrájkkal akarja megtörni az őt elnyomó hatalmat. A Charlotte Rampling főszereplésével készült 45 yearsnek nem is szabadna ebben a cikkben szerepelnie: a szereplők a burzsuj nyugdíjasok legburzsujabb életét élik egy angliai kisvárosban, miközben a 45. házassági évfordulójukra készülnek, amikor jön egy levél, ami az egész házasságukat, kapcsolatukat, közösnek gondolt alapjaikat új megvilágításba helyezi. Charlotte Rampling a tőle megszokott finomsággal hozza a szerepet, és mutatja be azt a lelki bírkózást, ahogyan minden erejével azon küzd, hogy próbálja feldolgozni az új helyzetet, és beépíteni a megszokottnak és lezártnak gondolt életébe. Szóval persze, az ő szenvedése nyilván nem mérhető össze az iráni nők helyzetével, de szerintem senki sem szeretne ilyen helyzetbe kerülni semelyik házassági évfordulóján.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon