Spielberg rajzfilmgyára ismét óriásit hibázott

Hónapok óta vártam a DreamWorks legújabb animációs filmjét, a Végre otthon!-t, amiben egy csapatnyi balfék űrlény elkeseredetten próbál új otthonbolygót találni, mert eddig mindenhol szétcincálták őket az űrdinók, a gigarobotok és a csápos izék. A mozikban egy időben egy fergeteges, négyperces kisfilm is futott a kalandjaikról a családi filmek unalmas előzetesei között, és olyankor rendszerint minden néző félrenyelte a kólát a röhögéstől. Ez volt az:

Már előre örültem, mekkora zsenik dolgoznak a DreamWorks boszorkánykonyháján, hogy a fantasy zsáner és a Bond-filmek világának látványos kifigurázása után (lásd az Így neveld a sárkányodat- és a Madagaszkár pingvinjei-kritikánkat), most végre a klasszikus űrinváziós sci-fiket is jól kiröhögik.

A Végre otthon! eleje tényleg hozta a kisfilm hangulatát. A galaxis legfélősebb, balfácán űrlényei egy teátrális belépővel elfoglalják a bolygónkat, embergyűjtő óriásűrhajókba szippantanak minden földlakót, és miután rezervátumba zárják őket, beköltöznek az otthonaikba. Csak hát ugye látványosan nem tudnak mit kezdeni a földi dolgokkal, hiába hiszik felsőbbrendű fajnak magukat:

• óriási lukakat robbantanak a házak oldalába az űrhajójukkal, aztán nagy dugókkal tömik be a réseket,
• kajának nézik és vidáman elnassolják a bakelitlemezeket,
• a rövid lábuk miatt kihajítanak minden biciklit,
• óriási, lebegő gombócokba gyűjtenek minden autót és kukát az utcákról,
• és persze beleisznak a vécécsészébe.

Ezeken a marhaságokon jó elnevetgél a néző – nagyjából úgy fél órán át. Aztán az űrinváziónak vége, és kezdetét veszi egy kínosan lassú, könnyfakasztóan szirupos és álmosítóan közhelyes road movie-rész, amiben

• a Rihanna szinkronhangján Rihanna-dalokat éneklő, büngyürhajú barbadosi kislány meg akarja keresni az eltűnt anyukáját,
• a balfácán űrlények legmajrésabb nyüzügéje pedig körözött bűnözőként próbálja valahogy visszaszerezni a fajtársai megbecsülését.

Sajnos a készítők látványosan nem tudtak mit kezdeni a két fő karakterrel, akiknek New Yorkból kell elbumliznia Párizsba, mert csak az Eiffel-toronyba telepített idegen szuperszámítógépben tudják megnézni, melyik fegyenctelepre vitték a kislány anyukáját.

Csakhogy ide egy kiszuperált, repülő Suzuki Swifttel kell elvergődniük, mert a kis lila űrlény véletlenül a népe halálos ellenségének is elküldte a lakásavató bulijára szóló meghívót. És a barátai most dezintegrálni akarják, miután kiverték belőle a levelezőrendszere jelszavát, úgyhogy nem menekülhet előlük a villámgyors buborékűrhajókkal, mert akkor azonnal lebukna.

• ha nem szakítaná meg folyton lelkizés, hullócsillag-bámulás vagy egy új Rihanna-dal a menekülést,
• és ha a készítők nem ragadnak le az Adam Sandler-filmek pukizós poénjainál, ahol azon kellene röhögnünk, hogy a buta kis űrlény kiette a piszoárból a vécéillatosítót.

A nagy fináléra azért összeszedi magát a darabjaira hulló történet, és egy pompás dramaturgiai csavarból kiderül, miért üldözte végig a galaxison a szegény kis balfácán gumicukorufókat egy csatapáncélba bújt, morcos űrzsarnok. Csak hát ezzel meg az a baj, hogy egyáltalán nem logikus: a háborúskodás okaként megnevezett, két faj közötti béketárgyalást eleve azért kellett összehozni mert a két faj már régóta háborúskodott... Persze lehet, hogy csak én aludtam át egy fontos kulcsjelenetet a filmből.

Az viszont végig ott motoszkált bennem, hogy bár a látványvilág most is hozza a szokásos DreamWorks-színvonalat, a sztori és a párbeszédek megírására úgy kellett lasszóval összefogdosni az embereket a stúdió folyosóin, mert mindenki az Így neveld a sárkányodat 3 csapatába lett beosztva. És mivel már csak a takarítónő meg a levélkihordó fiú járkáltak az épületben, őket hívták be a poéngyártó meetingre.

A megérzésem helyes volt: ezt a rajzfilmet tényleg nem az Így neveld a sárkányodat-franchise veteránjai, hanem másodvonalbeli DreamWorks-dolgozók rakták össze. A rendező, Tim Johnson eddigi legnagyobb dobása a már majdnem 20 éves Z, a hangya után például a gyalázatos Túl a sövényen volt, 2006-ban. A forgatókönyvíró páros, Matt Ember és Tom J. Astle pedig A zöld urai kivételével sosem dolgozott rajzfilmen, csak közepes vígjátékokon és sorozatokon. Csakhogy az ember igenis elvárná a minőséget egy olyan animációs műhelytől, aminek a Pixarral és a Disney-vel kell versenyeznie a nézők pénzéért, és ahol

A Végre otthon! számomra az év nagy rajzfilmes csalódása volt. Amit ugyan be lehet tudni egy kőszívű kritikus szokásos morgolódásának is, de a családi vetítés szomorúan sóhajtozó gyerkőceit elnézve ezt az animációt maximum a sci-fi rajongó apukák fogják szeretni. És ugyanúgy eltűnik majd a süllyesztőben, ahogy a hasonlóan szürke Croodék, vagy Az öt legenda és a Turbo.