Kristen Stewart az egyetlen épeszű ember

Április 10-től kezdődően egy héten át a Titanic Filmfesztiválról szól majd a filmrajongók élete: Budapesten öt helyszínen lehet majd nézni jobbnál jobb, tényleg bombajó filmeket, összesen 52-t. A versenyprogramban nyolc női témájú filmet mutatnak be, az új szekcióba, a Fesztiválkedvencek közé pedig kilenc olyan film került, amiket már lemeóztak a világ nagy fesztiváljai. Ahogy minden évben, a Zene mindenkinek szekcióban is mindig érdemes körülnézni, ha valami szokatlant nézne az ember, és itt abba is kéne hagynunk a felsorolást, de nem bírunk magunkkal:

• a nyitófilmet, a '71-et sem érdemes kihagyni, egy feszült tempójú film a megosztott Belfastból, ahol rossz helyen marad egy sebesült katona
• csak a fesztiválon vetítik majd az Ex Machina című Alex Garland-sci-fit, és később sem hozzák be a mozikba, úgyhogy ez az egyetlen alkalom!
• Snowpiercer: az egyik legjobb film, ami Magyarországon nem került mozikba, most végre nagyvásznon is meg lehet nézni, itt is írtunk róla.
• Duke of Burgundy: a Magyarországon készült anti-Szürke50 egy valódi BDSM-kapcsolatról. Egy gálavetítés lesz, utána hozzák moziba is. 
• Hétköznapi vámpírok: a Flight of the Concords-sorozat új-zélandi készítőinek tényleg nagyon vicces áldokumentumfilmje a köztünk élő, kissé szerencsétlen vámpírokról, ez is rajta volt a nagyon várós filmek listánkon.
• És akkor a többi hosszabban:

Camp X-Ray

Kristen Stewart az Útonnal, a Sils Maria felhőivel és a Camp X-Rayjel szépen lassan indult el azon az úton, aminek a végén egészen komoly dolgok várhatnak majd rá, bevezetésképpen rögtön kapott egy César-díjat is. Mert tényleg tehetséges, a Titanic-filmfesztiválon bemutatkozó Camp X-Rayben kifejezetten hitelesen hozza a kisvárosi punnyadásból a seregbe menekülő vidéki lány alakját, aki Irak helyett a guantanamói támaszponton köt ki, ahol pont olyan kicsinyes, begyepesedett agyú alakokkal találkozik, mint otthon. A film egy barátság története, ami a bebörtönzött arab férfi és a katonanő között alakul ki egy olyan helyen, ahol a mindennapos gyűlölet, hímsoviniszmus és rasszizmus közepette nagyon nehéz épeszűnek megmaradni. Stewart és a másik főszerepet alakító, egyébként perzsa Payman Maadi nagyon jó és a film nyomasztó, de szerencsére inkább elgondolkodtató, és nem akar nagy tanulságokat vagy üzeneteket az agyunkba verni egy Népszava-kalapáccsal. 8/10. (sixx)

vetítik: április 12. 20:00, Örökmozgó Filmmúzeum, valamint április 18. 20:00, Örökmozgó Filmmúzeum

A megváltás (The Salvation)

Westernfilmet rendezni tízmillió euróból is lehet, annyiból, mint amennyiből egy Elit alakulat-epizód készült, csak hát olyan is lesz. A helyszín egy vadnyugati kisváros az 1870-es években, ahol dánok, olaszok, spanyolok és franciák is igyekeznek megvetni a lábukat, de a helyi gennyláda és bandája ezt kissé megnehezíti. A főszereplő feleségét és fiát (nem nagy spoiler, nyugi) halálra vegzálják, úgyhogy a kiszuperált dán katona bosszút áll - pont úgy mint egy másik Mads Mikkelsen-filmben. Innentől a film fordulatai kiszámíthatók, a háttérben munkálkodó erők és motivációik dettó, és nagyjából az is, mi lesz a szimpatikus dán fegyverforgatóval és nem kevésbé megnyerő külsejű testvérével. A film túlfényelt, bántón rikító színekben pompázik, és idegesítően klisés, de Mads Mikkelsen felőlem a telefonkömyvet is feolvashatja, akkor is megnézném. Jó még benne a testvérét alakító, egyébknént svéd Mikael Persbrandt és Jeffrey Dean Morgan (a szemétláda) is, Eva Green pedig úgyis jelen tud lenni a filmben, hogy egy árva szót nem szól. A béna CGI, stílustidegen színek és operatőri munka miatt viszont csak 6/10. (sixx)

vetítik: április 10. 19:15, Toldi Mozi valamint április 15. 20:45, Puskin

Automata

Gabe Ibáñez rendező megnézte vagy hatszor a Szárnyas fejvadászt (meg az összes robotapokalipszises filmet), kinézett magának egy, a Földet 30 év múlva lakhatatlanná tevő kataklizmát (napkitörések miatt elsivatagosodtunk) és hozzátett egy biztosítási ügynököt (Antonio Banderas), akinek az a dolga, hogy kinyomozza, miért viselkednek furán az emberiség maradványának életét megkönnyítő robotok, amik erősen hajaznak a Csillagok háborúja második trilógiájában látott idétlenségekre, csak nem olyan kecsesek. Ja, és ha megbütykölik őket, dughatók is, el ne feledjem. A robotika alaptörvényei alapján működő gépek öntudatra ébredése elég lejárt lemez már, a Battlestar Galacticában látottaknál félelmetesebb jövőképet meg amúgy sem tud senki kitalálni, a moralizálásnak (a robot is ember, vagy mi) semmi értelme a filmben, ahogy az egész történetnek sem, amiben a legkínosabb pont a húzónév Banderas, aki a neki írt, rém kínos dialógusokat pont olyan hitelesen adja elő, mint egy robot. 2/10 (sixx)

vetítik: április 15. 18:30, Toldi Mozi és április 17. 20:00, Örökmozgó

Csadoros vérszívó (A Girl Walks Home Alone At Night)

A Titanic mindig is arra specializálódott, hogy olyan filmeket mutatott be, amik egymástól nagyon távol álló műfajokat/témákat/földrajzi területeket házasított össze, idén ennek az egyik tökéletes példája a Csadoros vérszívó lesz (eredeti címén Egy lány este egyedül sétál haza), ami ahogy a címében is benne van, egy csadoros vámpírról szól, de közben a film kicsit western, kicsit fekete-fehér művészfilm, nagyon picit horror, sokkal inkább romantikus dráma, de abból is az a lassabb, kicsit már közhelyes változat, amikor két andalgó fiatal sokáig nézi egymást, csak itt az egyik nem azon morfondírozik, hogy megcsókolja-e szíve választottják, hanem hogy kitépje-e fogaival a nyaki ütőerét. A Csadoros vérszívót sajnos a külföldi fesztiválos ajnározások ellenére inkább csak kuriózumként lehet értékelni, de az biztos, hogy utána majd lehet hetekig mesélni, hogy milyen furcsa iráni vámpírwesternt látott az ember. 4/10 (klág)

vetítik: április 10. 20:45 és április 15. 21:00, Uránia

Citizenfour

Edward Snowden nyilvánosságra merészkedéséről készült dokumentumfilmnek Steven Soderbergh volt a producere, és ha nem tudná az ember, hogy két évvel ezelőtt tényleg milyen nagyszabású és feszült volt az amerikai belső szivárogtató története, akkor gondolhatnánk, hogy Soderbergh egyik kisköltségvetésű, kísérleti játékfilmjét látjuk. A Citizenfour stábja végigvette azt a folyamatot, ahogy a később árulónak titulált Snowden lassan, fokozatosan, a Guardian újságíróinak segítségével előállt a sztorijával, miközben ő maga is érzi, hogy az a tudás, aminek a birtokában van, és amit az emberiségre rászabadít, az már nem csak az amerikai, hanem egyenesen a világpolitikára lesz hatással. A Citizenfour idén Oscar-díjat is kapott legjobb dokumentumfilm kategóriában, pedig egyáltalán nem könnyű nézni, nemcsak a fésületlensége, hanem az idegtépő sztorija miatt. 7/10 (klág) (A vetítés után beszélgetés, a téma:  9/11 utáni Egyesült Államok és a nyilvánosság aktuális kérdései a Snowden-ügy apropóján. Beszélgetőpartnerek: Maróy Ákos - az Átlátszó.hu társalapítója, Vágvölgyi B. András - filmrendező, újságíró és Donáth Péter - a filmet forgalmazó magyarhangya társalapítója)

vetítik: április 17. 20:00, Puskin

Megmaradt Alice-nek (Still Alice)

A film, ami végre Oscar-díjat hozott Julianne Moore-nak - a Megmaradt Alice-nek így fog bevonulni a történelembe. A színésznőt korábban négyszer jelölték a díjra, és egyszer sem sikerült megnyernie. Idén biztosra ment, előbb a hangos cannes-i csinnadrattával induló Térkép a csillagokhoz lett volna a nagy esélye, de aztán a csendesen, visszafogottan startoló Alice mindent elsöpört, Julianne Moore végignyerte az egész díjszezont az alakításával. Látszólag papírforma egy betegség emberi arcának megformálásáért Oscart kapni, de Moore alakítása tényleg hátborzongatóan hiteles. Az Alzheimerről sok film készült már, a betegség fájdalmát általában a hozzátartozók szemszögéből mutatják be, itt azonban a folyamatosan romló beteg szemszögéből követjük végig azt a pánikot, ahogyan először csak szavak nem jutnak az eszébe, meg hogy hova tette a telefonját, később már pisilni sem tud elszaladni, mert egyszerűen nem emlékszik, hol van a házban a vécé és egyáltalán hova is indult. Bónusz: Kristen Stewart ebben a filmben is játszik, és ismét teljes természetességgel mutatja be az Alzheimer körüli ellentmondásokat. A film ettől még Moore-ról szól, nem tudom eldönteni, hogy az aprólékosan átgondolt öngyilkossági terv, vagy a sóhaj, hogy "Bárcsak rákos lehetnék!" a fájdalmasabb jelenet a filmben. Szomorú film ez egy kegyetlen betegségről, az író-rendezője ALS betegségben halt meg idén márciusban. 6/10 (libor)

vetítik: április 11. 17:45 és április 17. 20:45, Uránia

Taxi

A Berlinale legjobb filmje végre Magyarországon. A rendezéstől eltiltott filmes, Jafar Panahi taxizásból próbálja fenntartani magát, az első jelenetek alapján azt is hihetnénk, hogy egy kísérleti dokumentumfilmet látunk, amiben gopróval kamerázzák az iránytaxiból ki-beszálló utasokat. De nem véletlenszerűen jönnek-mennek a figurák, amennyire természetesnek és gördülékenynek hat a film, olyan szép keresztmetszetet ad egy diktatúra hétköznapjaiból, ahova táskákból árult DVD-lemezek formájában tud beszökni a populáris kultúra bármilyen formája, és ahol IPhone-nal kell rögzíteni a haldokló férj végrendeletét, nehogy a felesége utcára kerüljön a halála után. Panahi unokahúga a médiaórán tanultakkal szembesíti a rendező-sofőrt, milyen filmet szabad csinálni - a Berlinale fődíját is ez a kislány vette át, tekintve, hogy Panahi a kortárs film egyik legkreatívabb figurája, még mindig nem hagyhatja el a hazáját. Ha csak egy filmet néz meg a Titanicon, az a Taxi legyen, később nehéz lesz pótolni. 9/10 (libor)

vetítik: április 13. 20:45, Uránia és április 18. 19:00, Toldi

Sötét húzások (Night moves)

Becsapós a film, mert nagyon sokáig úgy tűnik, mintha egy ökoterroristákról szóló környezetvédős röpiratot néznénk, amiben három fiatal elég homályos okok miatt úgy dönt, hogy felrobbant egy gátat. De a Sötét húzások egyáltalán nem erről szól, a központi témája sokkal inkább a bűn, és azon belül is az, hogy hogyan lehet együttélni a bűnnel és a bűntudattal. Elárulom: sehogy. Jól hangzanak az ilyen nagyformátumú, aktív lázadások, amikor nem csak a klaviatúra mögött hőbörgünk, hanem tényleg rászánjuk magunkat a cselekvésre, amiről azt gondoljuk, hogy akár áldozatok árán is, de jobb lesz tőle a világ. De nem való ez mindenkinek, még ha jó ügyről van szó, akkor sem. És mindezt a Sötét húzások sokkal finomabban, okosabban, nyomasztóbban és szomorúbban írja le, és közben három tök jó színész (Jesse Eisenberg, Dakota Fanning és Peter Sarsgaard) és egy nagyon szomorú őszi erdő segít a hangulatteremtésben. Nem lesz jó kedvünk utána, de lesz miről beszélgetni. 7/10 (libor)

vetítik: április 12. 18:45, Toldi mozi valamint április 15. 16:45, Uránia Filmszínház

Én, Thor (I Am Thor)

A cicanadrágos, tupírhajú, rikácsoló glam metál figurái mai szemmel nézve inkább tűnnek viccesnek, mintsem menőnek. Az Én, Thor éppen ezt az állítást támasztja alá és cáfolja is meg egyben. A dokumentumfilm Jon Mikl Thor életét dolgozza fel, az emített úriemberről pedig három dolgot érdemes tudni: 1. heavy metal félisten 2. testépítő 3. B-filmes színész. A kanadai Thor a '70-es, '80-as években alapította a saját magáról elnevezett metálzenekarát, ami teljes egészében az északi mitológia, azon belül is Thor karaktere köré épült. Zeneileg abszolút megfelelt a korszellemnek, bónuszként a testkultúra jegyében kigyúrt, akciófigurának öltözött frontemberrel, aki vasat hajlít és téglákat tör a színpadon. Hiába tartották sokan a maga idejében Thort a következő Nagy Dolognak a heavy metalban, egy emberrablással végződő kiadó-menedzsment ellentét miatt a zenekarnak sohasem jött össze az igazi áttörés. És itt még csak a film 20. percénél tartunk! Lenyűgöző, hogyan tudott annyira lecsúszni Thor, hogy képregényes eseményeken hősnek öltözve árulja a saját cédéit kettővel a Donald Kacsa-magazinok standja mellett. A doku legnagyobb erőssége, hogy bemutatja Jon Mikl Thor személyiségét is, ami remek kontrasztot mutat az életútjával: miközben egyre lejjebb és lejjebb csúszik, ő mindig pozitív, mindig mosolyog, és ha kiszáll mögüle a turnézenekara, akkor nem derogál neki a saját rajongói klubjának elnökével és annak haverjaival pótolni őket. A végére még egy kis kesernyés happy end is belefért, a lezárás pedig különösen nagy telitalálat. Az Én, Thor a bizonyíték arra, hogy ha foggal-körömmel kapaszkodsz a saját hőskorodba, akkor el kell viselned az érdektelenséget, pénztelenséget, az öregedéssel járó egészségügyi problémákat, és azzal a tudattal kell élned, hogy ezt baromira abba kellett volna már hagyni. 9/10 (sajó)

vetítik: április 10. 19:30, A38 és április 16. 18:45, Örökmozgó

Újjászületés (Spring)

Az Újjászületés az a fajta film, amiről nem kellene igazából semmit leírni, csak beoltani embereket az utcán valami szerrel, hogy nézzék meg anélkül is, hogy bármit tudnának róla, mert minden egyes információ a sztoriról elveheti az egymásra következő meglepetéseinek élét, szóval most nekem is kicsit ezoterikusan kell fogalmaznom, vagy arra kell hagyatkoznom, amit az amerikai sajtó nagyrésze tett, azaz azt mondani, hogy az Újjászületés = Mielőtt felkel a nap + David Cronenberg. Justin Benson és Aaron Moorehead második közös filmje (az első a horrorfilmek kliséiről szóló horrorfilm, a Resolution volt, ami töredék pénzből volt sokkal jobb, mint a nagyon hasonló Ház az erdő mélyén) egy fiatal amerikai srácról szól, aki az elég nyomasztó életéből Olaszországba menekül, ahol találkozik egy lánnyal, aki, hát ja, nagyjából itt kell abbahagynom a mondatot, mert minden folytatás spoiler lenne.  Még az előzetes sem lövi le a poénokat, hiába tűnik úgy. Látni kell, 8/10.  (klág)

vetítik: április 14. 19:00 és április 17. 21:00, Toldi

A látogatás (The Visit)

A Titanic zárófilmje egy sokszor feldolgozott témát próbál egészen sajátos módon feldolgozni: az első földönkívüli kapcsolatfelvételt mutatja be áldokumentumfilm formájában. Mi lenne, ha leszállna egy űrhajó a Földön, hogyan reagálnánk, hogyan kezelnénk a helyzetet. Tudósok, teológusok, biztonsági szakértők és űrkutatók beszélnek A látogatásban arról, hogy ilyenkor mi a protokoll, ki beszélne először az idegenekkel (az egyik szakértő Sir David Attenborough-t javasolja), milyen védőfelszerelésre lenne szükség, hogyan kommunikálnák a helyzetet a médiával, és egyéb más, egészen apró részletek is előkerülnek, amikbe bele sem gondolnánk. Erről nagyon szívesen elolvasok egy négyszeresen is tl;dr cikket, minthogy a monoton elmélkedések alatt szuperlassított tájképeket és ugráló pudlikat nézzek. Mivel maga a téma dialógusnehéz, a beszélgetések alatt keletkező képi űrt abszrakt, szuggesztív képsorokkal próbálják illusztrálni. Ezekben a képekben egyébként ott van a jellemzően skandináv nyomasztás, amiért sokan rajonganak. A látogatás egy remek ötlet, tartalmilag voltaképpen hibátlanul kivitelezve, de filmként nehezen állja meg a helyét. 5/10 (sajó)

vetítik: április 18. 19:30, Uránia