Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
James Gunn a véres és kimerült Supermanhez hasonlította AmerikátMi a fontosabb? A boldogság megtalálása, a korrupció megfékezése vagy a személyes bosszú? A cannes-i filmfesztivál zsűrijének ezekre a kérdésekre kell válaszolnia, amikor eldöntik, hogy ki kapja vasárnap este hatkor a fődíjat, az Arany Pálmát. Az elmúlt tíz napban végignéztük az összes versenyfilmet, sőt néha a párhuzamos szekciók egy-egy vetítésére is eljutottunk, úgyhogy megpróbálkozunk a lehetetlennel: értékeljük a mezőnyt és megpróbáljuk megjósolni, hogy kik fogják nyerni a díjakat. Egy film egy díjat nyerhet, ezt a szabályt mi is tartani fogjuk.
Ez azért is nagyon nehéz, mert Cannes-ban évről évre változik a zsűri összetétele, így aztán képtelenség megtippelni, hogy most éppen hogyan fognak voksolni a tagok. Akik között ott ül a tavalyi nagydíj nyertese, az Oscar-díjas magyar filmrendező, Nemes Jeles László is, de ő is le volt tiltva minden sajtószereplésről, így tőle sem sikerült megtudnunk, hova húz a zsűri, úgyhogy vaktában lövöldözünk.
Kezdjük a legvalószínűbbel! Az szinte biztosra vehető, hogy a keserédes Toni Erdmann nyerni fog egy díjat, és minden valószínűség szerint az Arany Pálmát, a Screen Daily táblázatos értékelésében (ld. cikkünk végén) olyan magas pontszámot kapott, amilyet még nem látott a fesztivál. A film egy merev, humortalan, munkamániás nőről és annak dilis apjáról szól, akik próbálnak újra közel kerülni egymáshoz, és mindenféle őrült kalandba keverednek közben, amin felváltva lehet nagyon-nagyon sokat nevetni (nekem megfájdult a hasam a végére), és nagyon-nagyon sokat sírni (én úgy bőgtem a Whitney Houstonon mint egy kisgyerek). A fődíjnak egyetlen akadálya csak az lehet, hogy a Toni Erdmann a mindennapi élet egyszerű hétköznapi drámájáról szól, nem egy fajsúlyos társadalmi kérdéssel foglalkozó komoly film (mint mondjuk a fesztivál legnagyobb fiaskóját produkáló Sean Penn-rendezés), ezért lehet, hogy inkább valami kisebb díjat adnak neki, mert a fődíjat egy komolyabb filmnek szánják. Az mindenesetre nem volt meglepetés, hogy a külföldi kritikusok Fipresci-díját már meg is nyerte a Toni Erdmann. (cikkünk a filmről)
És a komoly filmek közül elég komoly versenyzőnek számít a brazil Aquarius. A film egy 65 éves nő életéről szól, akinek elég sok mindennel kell egyszerre szembenéznie: még huszonéves korában győzte le a rákot, az egész életét egy mellel élte le, felnevelt három gyereket, és szeretne abban a lakásban megöregedni, ahova olyan sok kedves tárgyi emlék fűzi. Csakhogy ezt az ingatlanosok nem nézik jó szemmel: a takaros kis ház helyére jó pénzért értékesíthető panorámás toronyházat lehetne építeni, úgyhogy az építési vállalkozók mindent megtesznek, hogy költözésre kényszerítsék az asszonyt, házibulikra, pornóforgatásra és szektagyűlésekre adják ki a ház többi, immár lakatlan részét, miközben a főhősnek a saját életében olyan dolgokkal is meg kell küzdenie, mint az öregedés, a magány és a szexuális vágy, de az Aquarius mozgásba hoz még olyan témákat is, mint a kultúra átörökíthetősége, a város folyamatos változása és a családi hagyományok gondozása. Kicsit sok is lesz ez egyszerre, a főszereplő Sonia Braga valójában a legjobb női alakítás díját érezheti a kezében - már ha Isabelle Huppert, Marion Cotillard vagy Kristen Stewart nem szól közbe.
De ha mindenáron női rendezőnek szeretnék adni az Arany Pálmát, akkor erre is van lehetőségük, és ezzel két régi adósságot is törleszthetnek. Egyrészt a fesztivált számos kritika érte már korábban, amiért nem annyira szeretik a női rendezők munkáit, és Maren Ade is még csak a második olyan nő lenne, aki Arany Pálmát nyert, ezt eddig csak Jane Campion mondhatta el magáról. A brit Andrea Arnold is rendszeres vendége a fesztiválnak, az Akvárium és a Red Road is a zsűri díját nyerte, és legújabb rendezését, az American Honeyt is jól fogadták a fesztiválon annak ellenére, hogy én a végtelen hiphopfolyamot képtelen voltam filmként értelmezni. Andrea Arnoldnak mindenesetre minden esélye megvan, hogy harmadszorra is megkapja a zsűri díját, de simán lehet, hogy végre eljött az ő ideje is, és bezsebelheti az Arany Pálmát. (cikkünk a filmről)
Jim Jarmusch is egy olyan rendező, akinek óriási múltja van már Cannes-ban: a Florida, a paradicsommal rögtön megnyerte a legjobb elsőfilmnek járó Aranykamerát, azóta is rendszeresen szerepel a válogatásban a filmjeivel (Mystery Train, Kávé és cigaretta, Halott ember, Szellemkutya, Halhatatlan szeretők), a Hervadó virágokkal a zsűri nagydíját nyerte, de még az Arany Pálma hiányzik a gyűjteményéből. Az idei évben két filmmel is szerepelt: az éjféli vetítések programjában egy Iggy Pop filmmel (Gimme Danger), a versenyprogramban pedig egy költői filmmel, aminek Paterson a címe, Paterson a főhőse és Paterson a város neve, ahol játszódik. Adam Driver alakítja a főszereplőt, aki főállásban buszsofőr, titokban pedig költő, egy füzetbe írja a verseit, amit soha senkinek nem mutat meg. Ebédjét a vízesésnél fogyasztja el, esténként kutyasétáltaás közben pedig megiszik a sarki bárban egy pohár sört. Minden áldott nap, a film végig is megy egy hetén hétfőtől vasárnapig, hogy bemutassa, milyen az alkotó ember élete, hogyan születik meg egy műalkotás, és mi teszi a művészt művésszé? A Patersont nagyon kedvelték a fesztiválon, Adam Driver is számíthat a legjobb férfi alakítás díjára, vagy Jarmuschnak is teremhet babér forgatókönyv és rendezés kategóriákban, sőt, az Arany Pálma sem elképzelhetetlen.
A nemi erőszak traumája fontos témája volt az idei fesztiválnak, három versenyfilmben is megjelent: a román Baccalaureatban az érettségiző lány nem tudta feldolgozni, hogy fényes nappal kést szorítottak a torkához, úgyhogy az apjának minden befolyásos kapcsolatát latba kellett vennie, hogy nehogy elússzon az angliai ösztöndíja. (cikkünk a filmről) Az iráni Salesmanben a férj próbálja kinyomozni, hogy ki is volt az a rejtélyes idegen, akit a felesége tévedésből beengedett a lakásba, miközben zuhanyzott, a francia Elle nyitójelenetében pedig otthonában erőszakolják meg Isabelle Huppert, aki szintén nem kéri a rendőrség segítségét, hanem saját hatáskörben számol le a támadójával. Ezek közül szinte mindegyik érhet valamilyen nagyobb díjat, a Baccalaureat a legjobb forgatókönyv kategóriában mozog otthonosan, az Arany Pálmás Cristian Mungiu már ezt a díjat is elnyerte korábban, az iráni Asghar Farhadinak ez lenne az első cannes-i elismerése a Salesmanért, akár rendezőként, akár forgatókönyvíróként díjazzák, az Elle esetében pedig Isabelle Huppert indul komoly esélyekkel a legjobb női alakítás díjáért.
Az új Park Chan-Wookot, a háromórás leszbikus átverős drámát nagyon lepontozták, úgyhogy nekem hiába tetszett A szobalány, úgy tűnik, általános nem-tetszés lett a sorsa. A fülöp-szigeteki rendező, Brillante Mendoza egyszer már megtréfált mindenkit, amikor 2009-ben rendezői díjat nyert Kinatay című filmjével, de az világos, hogy az idei gurítása, a Ma'Rosa egyértelműen egy gyengébb munkája. A Julietában is sokan Pedró Almodóvar nagy visszatérését látták, de inkább csak laposra sikeredett az Alice Munro novellákból összefűzött film.
Sean Pennek sem kell készítenie a szmokingját, a Last Face minden idők legnagyobb Cannes-i bukását szállította, még soha nem kapott egy film sem ennyire alacsony pontszámot (0,2) a Screen Daily kritikusokból álló zsűrijétől. Jeff Nicholsnak (Loving) és Nicolas Winding Refnnek (Neon Demon) is az az egyetlen esélye a díjra, hogy egy-egy jóakarójuk ül a zsűriben: Kirsten Dunst a Midnight Specialban dolgozott együtt Jeff Nicholsszal, Mads Mikkelsen karrierje pedig a Pusher főszerepével indult be.
Azok a franciák. Nagyon erős a francia túlsúly a programban, az Arany Pálma esélyes filmek között is számos olyan van, amiben volt valamilyen francia közreműködés vagy finanszírozás. Alain Guiraudie az Idegen a tónál után explicit szexjelenetei után most egy jóval visszafogottabb filmmel jelentkezett: a Rester Vertical egy útkereső férfiról szól, a meghökkentő történetvezetés simán érhet egy rendezői vagy egy forgatókönyvírói díjat, és a főszerepől Damien Bonnard is kaphat egy legjobb férfi alakítás díjat. Bruno Dumont filmjében, a Slack Bayben a kagylószedő kannibálok felzabálják a dúsgazdag arisztokráciát: egy ilyen karikaturisztikus is film is simán elnyerheti a zsűri szimpátiáját.
Nicole Garcia visszafogott adaptációjában, a Mal de Pierres-ben Marion Cotillard volt a női főszereplő, akinek régóta adós a fesztivál egy legjobb női alakítás díjával, de Isabelle Huppert ennek is keresztbe tehet: minden évben állandó szereplője a fesztiválnak, ha véletlen adódik egy év, amikor egyáltalán nem forgat, akkor pedig a zsűribe hívják meg. Idén az Elle főszereplőjeként kaphat díjat.
Oliver Assayast és a Personal Shoppert sem az esélytelenek között soroltam fel, mert bár a sajtóvetítésen kifujjolták a Kristen Stewart szellemírtókoskodását, azért a filmnek van ereje és hatása, ami a végén még rendezői vagy színésznői díjban is végződhet, Kristen Stewart legutóbb Cesar-díjat kapott, amikor Assayasszal dolgozott, miért ne kaphatna most egy legjobb színésznő díjat Cannes-ban? Ugyanígy nem írnám le a kanadai Xavier Dolan filmjét sem, a Just Until the End of World a francia filmsztárok nagyágyúival erősített, Vincent Cassel, Marion Cotillard és Lea Seydoux is simán kaphat díjat az alakításáért. És soha nem szabad elfeledkezni a belga Dardenne-testvérekről, akik ugyan már kétszer nyertek Arany Pálmát, és valószínűleg nem Az ismeretlen lánnyal fognak egy harmadikat nyerni, de a női főszereplő, a francia Adéle Haenel simán esélyes a legjobb női főszereplő díjára.
Ez pedig a Screen Daily felkért kritikusainak értékelése a fesztivál filmjeiről:
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon