Advertisement

Mindenképpen szorongani fogok, de nem ugrom ki az ablakon

2016.09.30. 21:38
Brad Pitt kockás hasáról, Hitlerről és német parasztfiúkról is beszélgettünk Gigor Attilával, a Kút című film rendezőjével, aki szerint magánügy, hogy ő speciel mit gondol a prostitúcióról. De piszlicsáré ügy-e a szerelem?

Miért tartott nyolc évig, hogy az első nagyjátékfilmed, A nyomozó után elkészüljön a Kút?

Sosem tartottam kizárólagosnak az életemben a nagyjátékfilmeket. A történetek érdekelnek, de hogy milyen formában, milyen módon kreálom őket, az szinte mindegy. Talán a mozgóképben érzem a leginkább otthon magam, de hogy animációról, mozifilmről vagy tévésorozatról van szó, az szinte nem is számít, ha a megfelelő formát tudom rendelni a megfelelőnek gondolt történethez. A Terápiát például, hiába volt alapvetően adaptáció, ugyanúgy önkifejezésnek éltem meg, mint egy saját nagyjátékfilmet.

Nem igazán tudom hová tenni a filmrendezői státuszt; számomra ellenszenves emberek tudnak csak elégedettek lenni azzal, hogy hatalmuk van, és akik ezt emelik ki ebből a munkából, tévúton járnak. Ez csapatmunka, még ha nekem is kell kimondanom a végső szót. Én kis túlzással

azért lettem filmrendező, mert nem értek semmihez,

ezért nagyszerű szakemberekkel veszem körül magam, annyira, hogy nekem szinte már ki se kelljen mennem a forgatásra. Meg nem tudnám mondani az operatőrnek, hogyan állítsa be a lámpákat, vagy a díszlettervezőnek, hogy pontosan hogyan építse meg az épületeket.

A Kálomista-ügy

Gigor Attilával a Kút premierjének másnapján beszélgettünk. Egy héttel később, szeptember 30-án a Népszabadság nyomán mi is megírtuk, hogy a bemutató után kikerült a filmből az a néhány kocka, amelyben a HírTV Páholy című műsorából látható egy részlet, ahol Kálomista Gábor producer szerepel. Az interjú megjelenése előtt erről szerettük volna megkérdezni Gigor Attilát is, de ő nem kívánt hozzászólni az ügyhöz.

Akkor az elmúlt nyolc éved nem is a Kútra készülés jegyében telt el?

Nem, sőt, nagy stresszt jelentett, hogy az idő még azok számára is megszépítette A nyomozót, akiknek annak idején nem is tetszett annyira, és mostanra mindenki arról kezdett beszélni – vagyis mindenki, akit bármennyire is érdekel ez a téma –, hogy vajon ahhoz képest milyen lehet majd a Kút. Miközben én ugyanazzal a szenvedéllyel és őszinteségi szándékkal álltam neki a Kútnak, mint annak idején A nyomozónak. Csak most nem volt meg a hátam mögött az a védőháló, mint mondjuk a Terápiánál: az eredeti, aminek először én is csak nézője voltam, zseniális volt, így legalább az nem volt kétséges, hogy jó-e, amit csinálunk.

A Kútnál viszont semmiben nem voltam biztos, hogy jó-e, még ha én annak is szántam – attól még nem lehetek benne biztos, hogy majd másnak is úgy jön-e le. Én így látom a világot, de ez még nem jelenti azt, hogy másnak nem fog ugyanaz valami egészen mást jelenteni. A nyomozó idejében még kikészített, hogy ha tíz kritikából vagy véleményből egy rossz volt; az az egy utána napokig emésztett. Most már túl tudom tenni magam azon, hogy mind mások vagyunk. Ráadásul a Kút eggyel nehezebben dekódolható film, ami ha érzelmileg nem ragad magával, akkor valószínűleg úgysem fog működni. Nehéz elengedni, hogy ha egyszer én érzem, mit akartam, akkor az miért nem működik valaki másnál is, de most már kevésbé görcsölök rá erre. Lehet, hogy ehhez kellenek a magyar közállapotok, de már annak is nagyon örülök, hogy több nagyon jó beszélgetésem volt olyanokkal, akiknek nem tetszett a film. 

Miért nem valósult meg a Kút előtti filmterved, Az ember, akit nem lőttek le?

Gigor Attila

1978-ban született Budapesten. A nagyközönség 2008-as, A nyomozó című nagyjátékfilmje miatt ismerte meg a nevét, amellyel elnyerte a Filmszemlén a legjobb forgatókönyvnek járó díjat, a Zöld Holló-díjat és a Mozuiverzum-díjat is. Ő a Terápia című HBO-sorozat egyik rendezője és forgatókönyvírója, és sokat dolgozik színházban is, rendezett a Nemzeti Színházban, az Örkény Színházban, a Centrál Színházban, és létrehozott több színházi nevelési előadást is.

Nehezen állt össze a költségvetés is, de a valós indok inkább az volt, hogy elbizonytalanodtam: valami nem stimmelt a forgatókönyvemmel. Nem tudom ezt máshoz hasonlítani, mint egy párkapcsolathoz: azzal a könyvvel olyan volt, mint amikor két ember hiába van együtt régóta, valami mégsem működik, viszont amikor elkezdtem írni a Kutat, rögtön éreztem, hogy szerelmes vagyok. És abban sem voltam biztos, hogy a másik film ér annyit, mint amennyibe került volna: külföldön akartam forgatni, mert részben egy olyan gazdag családról szólt volna, akik számára a gazdagság nem azt jelenti, mint amit Kelet-Európában, hanem kivagyiság nélkül, a maga természetességében viselték volna ezt az alapállapotot – és erre őszintén szólva nem láttam itthon mintát. Talán ezért forgat minden filmes ugyanabban az egy fényűző, szentendrei házban.

Egy csomó filmes panaszkodik a pénz- és lehetőséghiányra, de te élvezed a munkáidat. Elégedett vagy az életeddel?

Nem hiszem, hogy létezik elégedett alkotó, és persze én sem vagyok az, de azt hiszem, összességében boldog ember vagyok: nagyon kevésszer és nagyon rövid ideig vagyok kénytelen olyat csinálni, amihez nincs kedvem.

A Nyomozó-attak után meg kellett tanulnom megkülönböztetni, hogy valamit azért nem akarok-e megcsinálni, mert tényleg nem abba az irányba kéne mennem, vagy csak azért, mert félek, hogy nem tudom megugrani a lécet.

Az elmúlt nyolc év azzal telt, hogy ezt elválasszam.

Színházban a mai napig nagyon bizonytalan vagyok, miközben amikor színházi nevelési előadásokat csináltam a Szputnyikkal és a Kerekasztallal, azonnal otthon éreztem magam, pedig az alapforma ugyanaz. Meg kellett tapasztalnom, hol érzem magam annyira biztonságban, mint mondjuk a Terápia forgatásán, ahol el sem tudtam volna képzelni, hogy idegbeteg legyek vagy kiabálni kezdjek. A magánéletben is akkor dühöng az ember, ha tehetetlen.

A Magyar Nemzeti Filmalappal könnyen együtt tudsz működni annak ellenére, hogy nincs meg benned a „filmrendezős” diktatórikusság?

Igazából sosem lett volna rá szükségem, talán mert ez egy kis költségvetésű film, ami valószínűleg sem túl sok nehézséget, sem túl sok elismerést nem fog hozni a Filmalapnak, így kisebb figyelem is irányult rá. Nem éreztem semmilyen nyomást. A forgatókönyv-fejlesztés alatt javasoltak egy másmilyen befejezést a filmhez, amit kipróbáltunk, de aztán úgy mentünk vissza hozzájuk Pusztai Ferenc producerrel, hogy mi nem így szeretnénk, megtartanánk a saját befejezésünket. És ezek után megkaptuk a pénzt, hiába mondtunk határozottan nemet nekik.

Hogyan szerették volna ők befejezni a filmet?

Az zavarta őket, hogy nem a főszereplővel ér véget, mint ahogy egy szerelmes filmben nyilván az a történet vége, hogy akkor összejött-e a férfi és a nő vagy sem. Érdekes, de más nézőtől még nem hallottam, hogy miért nem így volt.

A kritikusoknak mindig fontos veled kapcsolatban azon merengeni, hogy te szerzői filmeket vagy zsánerfilmeket forgatsz-e. Téged érdekel bármennyire ez a két kategória?

Szerintem ez mindegy, amíg működik egy film: ha megmozgat valamit a nézőben, és így működni tud, akkor azért mindegy, ha meg nem, akkor azért. Ha mondanom kéne egy zsánert, amit nem szeretek, az a romantikus komédia, miközben tulajdonképpen A család kicsi kincse is tekinthető annak, mégis csodálatos.

Nem fordult meg a fejedben, hogy a magasabb nézőszám miatt ismertebb színészeket hívj főszereplőnek, akiknek baromi jól mutat a neve a plakáton?

Szerintem Magyarországon tévedés erre számítani. Mindig Wes Anderson Grand Budapest Hoteljével példálózom: tele van világsztárokkal, mégsem nézték meg talán még ötvenezren sem, egyszerűen azért, mert az nem olyan film, hiába beszélünk a legérdekesebb élő filmrendezőről. Szerintem Magyarországon tökéletesen felesleges ilyesmivel foglalkozni.

Nem is érdekelnek a nézőszámok?

Viszonylag kevesen élünk Magyarországon, a magyar film respektje valahol a béka segge alatt van – nincsenek illúzióim. Nem bízom abban sem, hogy olyasmi történik a Kúttal, mint a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan vagy a Liza, a rókatündér nézőszámaival, egyszerűen azért, mert azok alapvetően viccesek. Érted, egy olyan országról beszélünk, ahol annak a filmnek, ami a kétszeresét nyeri meg annak, ahány díjat egy film megnyerhet, ideértve az Oscart is, kétszázezer nézője van, amit egy Dwayne Johnson-film bármikor megcsinál. Innentől nem hiszem, hogy a nézőszámokon kell vagy lehet izgulni. Én akkor vagyok boldog, ha a Kút minél több embert ér el azok közül, akiket érdekel, elfogadva, hogy azért nem mindenkiről beszélünk.

Ezek szerint akkor sem fogsz iszonyúan szorongani és kiugrani az ablakon, ha nagyon kevés néző jön össze?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy mindenképpen szorongani fogok – ha ötszázezren nézik meg, akkor pont azért –, de semmiképpen sem fogok kiugrani az ablakon. A nyomozónál nagy elvárásaim voltak, mert azt éreztem, kialakult körülötte egy hype, aztán mégis viszonylag kevesen, 33 ezren nézték meg a moziban. Pedig annál inkább közönségfilmet én nem tudok csinálni, innen már csak lefelé van út. De azt hiszem, ezt mára már el tudtam engedni.

Mit jelent neked a Kút? Miért volt fontos számodra ez a történet?

Nagyon fontos nekem az „élet, mint narratíva” problémája: egyre irreálisabbnak látom az életet, a valóság szónak számomra jelen pillanatban nincs sok értelme. Az elmesélt történet sokkal valóságosabb tud lenni, mint a valóság. Aztán fontos a bibliai példabeszéd (János evangéliumának története Jézusról és a samáriai asszonyról, amelyben Jézus azt mondja a szomjas nőnek: „Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” – K. B.), mert vallástalanul is szeretem a bibliai történeteket, szép mesék; sok, magát vallásosnak tartó emberrel szemben én végigolvastam a Bibliát, és gyönyörűnek tartom ezt a képet Jézusról és a vízről, ami után nem leszel szomjas.

Szerintem mindannyiunk számára fontos kérdés, van-e olyan boldogság, eufória, szerelem, hivatás, drog, vagy bármi, ami után nem érzed többé úgy, hogy lyuk van a szíved helyén.

Az egyik kritika szerint mivel nem beszélsz mélyebben a filmben felvetett társadalmi problémákról – prostitúcióról, emberkereskedelemről, mélyszegénységről –, ezért a Kút „üres”.

Társadalmi problémákkal komoly tudományos emberek, szociológusok, pszichológusok foglalkoznak, én nem érzem hivatottnak magamat erre. Az ember, akit nem lőttek le kicsit egyértelműbb társadalmi szimbólumokkal dolgozott volna. A Kút egyfajta közérzetjelentés is, amivel semmiképp sem volt célom a prostitúcióról vagy ennyi erővel a magyarországi mozgássérültek helyzetéről beszélni. Számomra sokkal erősebb állítás, hogy ezek a dolgok vannak – aztán hogy mit teszünk velük, az már egy továbbgondolkodás eredménye lehet. Inkább az a célom, ami a színházi nevelési előadásokkal is: érzékenyíteni próbálok, észrevétetni a problémákat. Alkotóként ezt tartom a feladatomnak, nem az állásfoglalást. Egy film, amit én írtam és rendeztem, így is szubjektív, de azt már túlzottan magánügynek tartom, hogy egyébként én mit gondolok a prostitúcióról.

Színházban mégis gyakran beszélsz konkrét társadalmi problémákról, ilyen volt például az Antigoné, a Náthán gyermekei vagy A hosszabbik út is a rendezéseid közül.

Persze, de a színház jelen idejű. A Kutat tavaly forgattam, és csak ebben a kis országban annyi minden történt azóta, hogy már rég idejét múlttá vált egy csomó dolog benne. Ezért filmen olyan időt állóbb dolgokkal foglalkozom, mint az ember és ember közti viszonyok, míg színházban nagyon jól lehet az adott pillanatra reflektálni, akár aznap este is átalakíthatjuk a szöveget; tök mást jelent, ha 2016-ban mondod ki Putyin nevét, mint 2008-ban. Filmen azzal kell számolni, hogy amit leírok, az minimum másfél év múlva kerül a nézők elé.

Vagyis a filmet az örökkévalóságnak szánod, a színházat a pillanatnak?

Egyáltalán nem hiszek az örökkévalóságban. A film is a pillanat művészete. Még nyugalmat is ad, hogy annyi film készül, hiszen így mondhatom, hogy „ez csak egy film”, annyi fontosabb dolog van az életben! Az én privát életemben ez a legfontosabb, de ez csak magánügy. Filmkészítőként nem akarok úgy tenni, mintha nem ugyanazokat a történeteket reciklálnánk a Biblia vagy az ókori görögök óta, inkább megpróbálom ugyanazt alázattal, mai nyelven megszólaltatni.

Nem tudom, ez ide kapcsolódik-e, de nekem hatalmas pofán verés volt annak idején A bukás, ami arra a nézői naivitásra játszik rá, hogy ha egy idős bácsit bántanak egy filmben, akkor elkezdesz neki drukkolni, és úgy kell értelemből visszahúznod magad, hogy várjál már, hát ez Adolf Hitler! Végre valaki ki merte mondani, hogy ezek nem démonok, hanem ugyanolyan emberek voltak, mint te vagy én, ergo ez bármikor újra előfordulhat, és ez sajnos a mai napig aktuális állítás. Nem tudom azt mondani, hogy ha én német parasztfiú lettem volna a húszas években, ne hittem volna el, hogy az én nyomoromért ők a felelősek. És pont ezért veszélyes, ami újra és újra felbukkan nemcsak itthon, de minden társadalomban: hogy visszaélünk ezekkel az alapvető érzelmekkel, és a saját célunkra használjuk fel őket. Nem a tudatlanság vagy az aluliskolázottság a veszélyes, hanem a cinizmus, ami visszaél vele. Az az érzésem, hogy az a társadalom, ahol a tanár, a tűzoltó, a rendőr és a mentős jól keres, jobban működik, mert ott eggyel nehezebb megvezetni az embereket. Ezek közül jelen pillanatban nem sok áll Magyarországra.

Nem gondolod, hogy az alapvetően (jó értelemben) nem hollywoodias filmedben használsz néhány (rossz értelemben) hollywoodias sablont?

Sok mindent nem annak szántam, sőt fontos volt számomra, hogy pár dolog eltérjen a hollywoodi megoldásoktól. Nemrég elolvastam Stephen Hawkingtól Az idő rövid történetét, és bár sok mindent nem értettem – buktam fizikából, évet is ismételtem –, de

azt felfogtam, hogy a problémáink legnagyobb része tökéletesen irreleváns.

De úgy éljük az életünket, mintha nagy és fontos titkaink lennének, nagy és fontos dolgokra vágynánk – de ezekről egymás után derül ki, mennyire piszlicsáré ügyek. A Kútban a szerelem miatt emberek ölik meg egymást; ezt akartam összehozni a jelentéktelen problémák alapélményével. Egyszerre imádom és gyűlölöm az emberekben, hogy iszonyú pici dolgok miatt megyünk egymás torkának, és ugyanilyen kis dolgoknak vagyunk képesek úgy örülni, mint a gyerekek. Önmítoszokat gyártunk, amik kívülről nézve egészen szomorúan kisszerűnek tűnnek.

A Kút tele van erős női szereplőkkel, tulajdonképpen az egész nőkről szól – feministának tartod a filmet?

Magamat mindenképpen annak tartom, és örülök, ha van feminista értelmezése a filmnek. Az a baj, hogy ebben az országban már a feminizmus is olyan szó, mint a liberalizmus: nem hiszem el, hogy ebből is szitokszót lehetett csinálni. Pedig ha a lényegig leegyszerűsítjük, annyi a lényeg, hogy ha valaki más pigmentekkel, más nemi szervvel vagy csak más nemi identitással született, attól még hitem szerint pontosan ugyanolyan jogok kell, hogy megillessék, mint bárki mást. Amennyiben ezt jelenti a feminizmus, mindenképp szeretném, hogy a filmet is annak tartsák.

Mit szerettél volna kifejezni a Kúttal erről a kérdésről?

Abban a pillanatban, hogy a nők komoly része is elhiszi azt, amit a patriarchális társadalom női szerepként rájuk erőltet, onnantól maguk is csorbíthatják a saját jogaikat. Azt próbáltam a filmben ezeken a sorsokon keresztül ábrázolni, milyen az, amikor egy fiatal lány abszolút érvényes karrierlehetőségnek gondolja, hogy egész életében abból éljen, hogy a férfiak egy bizonyos része vonzónak találja, és onnantól mindent ennek rendeljen alá. És beszélhetünk a pornófilmekről – ami szerintem semmiben nem különbözik a prostitúciótól, csak valaki még fel is veszi videóra –, vagy az ártatlannak tűnő magazinokról is.

És ez ugyanúgy érintheti a férfiakat is: nekem már soha nem lesz olyan kockás hasam, mint amilyen Brad Pittnek volt a Harcosok klubjában, és ez tudja nyomasztani az embert, ha elhiszi, hogy ez mindennél fontosabb. Ha komolyan erre vágynék, nagyon sanyarú élet várna rám.

Ne maradjon le semmiről!