Szeretem a nagyon kínos humort

A Toni Erdmanncímű film rendezője, Maren Ade annyi ideig készítette a filmjét, mialatt egyes rendezők három-négy másik filmet is leforgatnak, de megérte: tarolt Cannes-ban, és a németek az ő filmjét nevezik Oscarra is. Interjúnkból kiderül, melyik népszerű sorozatéhoz szokták hasonlítani a humorát, miért pont Romániában játszódik a film nagy része, és hogy tényleg vígjátéknak tartja-e.

A legutóbbi filmjét 2009-ben mutatták be. Az azóta eltelt hét évből mennyit vitt el a Toni Erdmann?

Mindennel együtt öt évnél is többet dolgoztam ezen a filmen, de ebben benne van a forgatókönyvírás, a kutatás a filmben érintett témákhoz, vagy a bukaresti helyszínek keresése is. A film is elég hosszú, úgyhogy minden hosszabb folyamat is volt, mint egy átlagos filmnél: a forgatás, a vágás, de az írása is. És akkor nem beszéltünk még a castingról: hiába koncentrál a film a két főszereplőre, még rengetegen feltűnnek kisebb-nagyobb szerepekben. Ez mind-mind sok időt vett igénybe.

Ilyen alapos felkészülés után mennyire érte váratlanul az a felhajtás, amely Cannes-ban követte a filmjét?

Egyértelműen meglepett minket. Nagyon nagy dolognak éreztük, és boldogok is voltunk, amiért ekkora sikert aratott a film, erre egyáltalán nem számítottam.

Csalódott volt, hogy a végén a zsűri nagydíját végül más filmnek ítélték?

Nem igazán. Én eleve szkeptikus vagyok, és ez a nagy felhajtás is valószerűtlennek tűnt, a díj pedig végképp az lett volna. Szóval rendkívül elégedett voltam mindennel, ami a filmmel történt, pláne, hogy azóta megnyertük a Fipresci-díjat is (a Nemzetközi Filmkritikusok Szövetségének fődíja).

A filmet vígjátékként harangozzák be, de azért elég távol áll a hagyományos komédiáktól. Ön hová helyezné?

Olyan filmet akartam csinálni, amely nem szorítható be egyetlen hagyományos zsánerbe sem. De azt gondolom, hogy a vígjáték és a dráma bizonyos szempontból összetartozik, és a humoros elemek a filmben sokszor a szereplők kétségbeeséséből erednek. Az pedig, hogy épp viccesnek vagy szomorúnak találja-e az ember a filmet, az az aktuális hangulatától is függ.

A film humoráról nekem a brit The Office jutott az eszembe, nézte azt a sorozatot?

Ez vicces, mert ezt már akkor is megkérdezték tőlem, amikor még az első filmemet csináltam. Egyébként láttam az Office-t, már nagyon régen, de szerettem azt a fajta humort, és talán hasonlít is az enyémre abban, hogy néha ugyanazt a nagyon kínos érzést kelti a nézőben.

Ami még párhuzamként adta magát a főszereplő és Toni Erdmann viszonyához, az Andy Kaufman és alteregója, Tony Clifton.

Először csak a folyton poénkodó apa figurája volt meg, de ehhez akartam valamiféle alteregót, és ezért kezdtem keresgélni a témában. Nagyon tetszett, ahogy Andy Kaufman ennyire el tudta különíteni magától Tony Cliftont, és egész életében tagadta is, hogy ez ugyanő volna. Sőt, azt mondta, hogy utálja azt a fickót, ráadásul Cliftonnak másik ügynöke is volt, és így tovább. Ehhez pedig sajátos és radikális humor társult. De Kaufman egyéb dolgai is tetszettek, például amikor nőkkel birkózott, az nagyon vicces szerintem.

Mennyire emlékeztet a főszereplő az ön édesapjára?

Amikor még fiatalon önkéntesként dolgoztam Münchenben, akkor volt az első Austin Powers-film premierje, és olyan műfogsorokat osztogattak, amilyet Mike Myers viselt a filmben. Az enyémet odaadtam az apámnak, hátha ő tudja használni valamire, és így is lett. Az mindig tetszett, amikor berakta és ettől hirtelen megváltozott az arca, de ő sosem maradt tartósan a szerepben. Szóval ezt tőle vettem át, de Winfried karaktere másban nem hasonlít rá.

Neki tetszett a film?

Igen, hogyne. Sőt, szerepel is benne, ő játssza az iskolaigazgatót, akit búcsúztatnak a diákok az elején. Úgyhogy nagyon örül, hogy megcsináltam ezt a filmet.

A film nagyobb része Bukarestben játszódik, miért választotta ezt a helyszínt?

És nem pedig Budapestet, igaz? Hát, nagyon érdekelt az EU vezető és kisebb államai közötti kapcsolat, és az, ahogy a németek elmennek külföldre, és megmondják ott az embereknek, hogy mit csináljanak. Foglalkoztatott, hogy még most is megvan-e ez a hierarchia, és hogy milyen viszonyban vannak az ottaniakkal. És azért esett a választásom Bukarestre, mert Ceausescu halála után az egész országban megjelentek a nagy külföldi cégek, különösen a németek és osztrákok, melyek a mai napig jelen vannak, viszont mára már nem szuperolcsó a munkaerő ott sem, úgyhogy ez egy érdekes időszak volt, pláne, hogy a válságot is rendesen megérezték Romániában.

Nagyon alaposan ábrázolta a multicéges környezetet a filmben, esetleg dolgozott is ilyen munkahelyen korábban?

Nem, viszont rengeteg kutatást végeztem a témában: beszéltem sokakkal, akik az üzleti szférában dolgoznak, elsősorban nőkkel.

Egyetért azzal, hogy a Toni Erdmann nem lógna ki a dán Dogma-filmek közül sem?

Igen, a Dogma-mozgalom már az első filmemhez is inspiráció volt, leginkább azért, mert jó példa volt rá, hogy egy hosszú filmet is lehet csinálni kis költségvetésből, ezzel gyakorlatilag kinyitottak egy ajtót más filmeseknek. Aztán fontosabbá tették a színészi játékot és a színészek szerepét is a filmekben. Nem mondom, hogy rajongok az összes Dogma-filmért, de az Idióták például nagyon jó.

Volt-e valami oka, hogy a film csúcspontján egy Whitney Houston-számot énekelnek? (A Greatest Love of All címűt.)

Egy olyan dalt kerestem, amit el tudtam képzelni a szereplőkről, hogy még régebben sokszor játszottak együtt, mondjuk mert a lány szerette fiatalkorában. Az is fontos volt, hogy nagyon érzelmes szövege legyen, és érezhető kontrasztot alkosson az agresszív éneklési stílussal.

Azt hittem, esetleg önnek személy szerint is fontos volt ez a dal.

Nem mondanám, hogy a kedvencem volt, de én is a nyolcvanas évek végén voltam tinédzser, szóval annak idején hallgattam Whitney Houstont, úgyhogy valami közöm tényleg van hozzá.

Mit gondolt, amikor megtudta, hogy Oscarra is nevezik a filmjét?

Leginkább viccesnek éreztem, és még most is így vagyok vele. Nemsokára jön a New York-i filmfesztivál, arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy ott hogyan fog szerepelni. Az Oscar még messze van, úgyhogy ebbe bele sem nagyon gondoltam idáig.

Általában minden fesztiválon nagyon szerették a filmjét - volt-e olyan méltatója a filmnek, akinek a véleményének külön örült?

Az a baj a fesztiválozással, hogy amikor ott versenyez a filmed, nem találkozol senkivel. Cannes-ban például konkrétan be voltam zárva végig egy szobába, filmeket néztem, néha együtt más rendezőkkel is, de igazából egyetlen új ismeretséget nem kötöttem. Úgyhogy talán majd a jövőben lesz lehetőségem ilyesmire.