Hová lett, aki azokat a rossz verseket írta?

Kritika Rossz versek című magyar filmről

2018.12.28. 05:18

Van az a jelenet a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanban, amikor a főhős szülei kiakadnak azon, hogy a fiuk elutazik Portugáliába, ő pedig észrevesz egy vezetéket a földön, végigköveti a zsinórt az egész városon, végül a saját lakásában kihúzza a konnektorból, így végre elhallgat a szülők folyamatosan szóló tirádája. Az alapvetően realisztikus, hétköznapi jelenetekből építkező VAN-ban volt egy-két ilyen és ehhez hasonló lírai varázslat, de a lényeg mégiscsak az volt, hogy végre hitelesen bemutatta egy magyar film: hogyan élnek a mai magyar harmincasok Budapesten.

Reisz Gábor második nagyjátékfilmjének, a Rossz verseknek már egészen más a tétje: az alkotója azt keresi, hogy ki is ő ebben a “mai magyar harmincas” masszában. A történet kiindulása látszólag egészen hasonló, mint a VAN esetében volt: a főhőst elhagyja a barátnője (Nagy Katica), ez a megsemmisülés kényszeríti ki a szembenézést: miért történt vele mindez? És legfőképpen, mégis hogyan lehet ezt elmesélni? És ebben a történetben máris nem a hétköznapiság megragadása lesz az az illékony vezérfonal, az a kis piros, cipőfűzőszerű madzag, ami egészen távoli dolgok között képes kapcsolat teremteni. Hanem a csoda. A szerelem, ami nem múlik el - hangzik el a filmben. És mivel ez a szerelem már csak a főhős múltjában létezik, ő emlékezni kezd.

A szerteágazó, több idősíkon is játszódó, asszociatív szerkezeten túl még egy nagyon fontos dologban különbözik a film a VAN-tól: a Rossz versek lapot húzott 19-re azzal, hogy főszereplője azonos a Rossz versek alkotójával. Reisz Gábor író-rendező játssza a főszerepet és szerezte a film zenéjét is, szóval a filmben ez a filmrendező figura keresi a formát, hogyan lehet ezt elmesélni. Versben? Képben? Zenében? Vagy egy filmben? Mégis milyen formanyelv alkalmas arra, hogy elmesélje, hogy ki az a Reisz Gábor, milyen emlékekből, milyen történetekből áll össze egy személyiséggé? Lelövöm a poént: egy olyan, amit Reisz Gábor saját maga talált ki.

Ez adja a kulcsot a Rossz versek értelmezéséhez: ott van a főhős darabjaira hullva, aki már abban sem biztos, hogy pontosan hogyan és miként is zajlott ez a szakítás, ez a szerelem, ez a csoda, ki mondott mit, esett az eső vagy virágzott a levendula? Hol ment félre ez az egész, a sok nyakba ugrós sziából mikor lett egyszer csak egy “Vigyázz magadra!”?

De nem is biztos, hogy itt ment félre minden, lehet hogy már 7 évesen, vagy 14 évesen vagy 17 évesen romlott el valami végérvényesen a főszereplő életében, úgyhogy megismerjük ezeket a Merthner Tamásokat is, életkorban sorban: Prukner Barnabás, Prukner Mátyás és Seres Donát alakításában. Az álmodozót, a festőt, a verselőt, a vizipólóst, a gitárost és a filmrendezőt is. A nem olyan jó képeiket, a rossz verseiket, a Nirvanától lopott dalaikat, és hát, khm, a csirkemellt dicsőítő reklámfilmjeiket. És a csajokat, szépen sorban, Hannát, Mónikát, Zitát, Annát, mert ez a sok Merthner Tamás mind-mind ugyanarra vágyott: a szerelemre. Ez is nagyon fontos különbség a VAN-hoz képest: míg az a film az itt és mostban játszódott, a Rossz versek a felnövéstörténeten túl egy nagy Centrum-szatyros nosztalgiatrip is, ráadásul egyszerre három múltat idéz meg a jelene mellé, ezek felelgetnek egymásnak a nagy kérdésre. 

 

A csajozós-vonal mellett megint nagyon erős lett a családi szál, megkockáztatom, hogy a Rossz versek inkább szól azoknak, akiknek a mai napig integetnek a szülei az ablakból, mint azoknak, akiknek éppen összetört a szíve. És a szülőket, ahogyan a VAN-ban is, Takács Kati és Kovács Zsolt alakítja, immáron összeszokott párosként, igaz, új helyzetekben, elsőre talán zavaróan is hathat, hogy a film meg sem próbálja őket a történetszálakhoz fiatalítani: a főhős óvodás korában éppen annyi idősek, mint a jelenben. És noha Takács Katit mindig jó látni, most nem jut neki olyan nagyjelenet, mint a VAN-ban a bőröndbe pakolós, bohócinges volt, Kovács Zsolt apafigurája lesz a hangsúlyosabb, és ő minden másodpercet meghálál, amit a filmvásznon tölthet. Kettőjükhöz csatlakozik egy harmadik szülőfigura is, Vali nagynéni, Monori Lili finom és visszafogott alakításában, és bár a Rossz versek hivatalosan egy szakításról és annak a feldolgozásáról szól, a film legszebb, legérzelmesebb telefonos, körkapcsolásos jelenete egyáltalán nem a szerelmi csalódásról szól, hanem arról a fájdalmas hiányról, amit akkor tapasztalunk meg, amikor valaki nagyon fontosat veszítünk el. És, nem, nem egy szakítással, hanem egy full béna temetéssel.

Talán már ennyiből is kiderül, hogy a Rossz versek egy széttartó szerkezetű, kócos film, a történetszálak egy klotyóban futnak össze, hogy a Merthner Tamások leszámoljanak egymással: mégis ki tette tönkre a másik életét? Ki fosztotta meg a másikat valami nagyon fontostól? A felnőtt, álmaival éppen megalkudni készülő Tamásnak ez lesz az a fordulópont, aminek hatására meghozza élete egyetlen igazán nagy döntését. Az már csak zárójeles megjegyzés, hogy Reisz 99%-ban meg tudta oldani a Rossz versek színészi feladatait, ez a vécés leszámolás volt az egyetlen olyan, ahol hiányérzetem támadt, hogy valamit nem tudott megmutatni a főhősből. És számomra itt le is zárult a film, az ezt követő epilógus már csak több kérdőjelet hagyott mint megnyugtató választ: amennyire értettem és éreztem a VAN szintén talányosnak mondható ide-oda futkosós lezárását, annyira nem volt nekem kerek a Rossz versek befejezése.

De nem is biztos, hogy számonkérhető a Rossz verseken egy olyan banális dolog, mint a lezárás, mert egy ilyen film csak véget érni tud, de nem befejeződni. A forgatókönyv asszociációk mentén halad: a film tobzódik a vizuális és narratív ötletekben. Számtalan technikával forgattak, a 16 mm-es filmtől kezdve a VHS kamerán át az iPhone-ig, így jól elkülöníthető stílusa van az egyes idősíkoknak, de számtalan filmes klasszikust is megidéznek az egyes jelenetek: A makulátlan elmétől kezdve a Megáll az időn keresztül a Fargóig előkerül itt sok minden, az már egyéni ízlés kérdése, hogy ebből kinek mi jön be. Nekem az elmúlt évek Szomszédok-őrülete után már inkább fárasztónak hatott a teleregény-epizód, de történetesen egy olyan vetítésen néztem a filmet, ahol visítva röhögtek ezen a jeleneten a nézők.

De nemcsak a tiszteletadás hoz be ilyen idézeteket: a film két lábbal száll bele a József Attilát szavaló Latinovits Zoltánba, és a nemzet Arany Jánosa is egy olyan asszociációs láncba keveredik bele, amit nem fognak megköszönni az Arany-emlékév szervezői. A Gyöngyhajú lány viszont kap egy olyan gyönyörű lip sync nyitányt, amivel már nagyon régóta tartozott a magyar film. Ez viszont nem újdonság a Reisz-filmekben: a VAN-ban Szécsi Pálra (Hol van a boldogság?) táncoltak a főszereplők a pesti éjszakában, a Rossz versek valódi előképének tekinthető kisfilmben, a Külalakban (itt megnézhető) pedig V-Motorock dalra (Miért?) esnek szét a szereplők. Reisz már ebben a kisfilmjében is arra a kérdésre kereste a választ, hogy mi lesz azzal a bennünk élő forrófejű kamasszal, aki (rossz) verseket írt? Hová lesz? 

A Rossz versek egy saját maga által kreált játékos nyelven beszél arról, ami alkotóját a legjobban foglalkoztatja: saját magáról. Az, hogy ez a játékosság Reisz Gábornak mennyire fontos, épp a napokban derült ki, amikor egy teljesen lényegtelen helyzetben (egy fesztiválra kellett bemutatkozó videót küldenie) a rendező ismét előveszi ezt a halandzsanyelvet, hogy bemutatkozzon. Úgyhogy a válasz a saját kérdésére egyszerűbb, mint ő maga gondolná: Hecikuma!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!