A rondaság önmagában Nicole Kidmannek sem ér Oscart

Sok más hollywoodi sztárhoz hasonlóan Nicole Kidman is azt az utat járja, hogy a nagy, jövedelmező stúdiófilmeket váltogatja a kis költségvetésű független mozikkal. Előbbiek mostanában szinte kizárólag szuperhősfilmek, így lett Kidmanből legutóbb Aquaman anyja. Az utóbbiakban meg, mint amilyen az Egy szent szarvas meggyilkolása vagy az Így csajozz egy földönkívülivel volt, megmutathatja, hogy valójában mire képes színészként. Mindezt nemrég megfejelte azzal, hogy bejelentette, ezentúl úgy választ magának filmeket, hogy legalább minden harmadik produkció, amiben részt vesz, női rendező munkája legyen.

A Pusztító is ilyen, ráadásul nemcsak a rendező, Karyn Kusama (A meghívás) nő, hanem az operatőr, Julie Kirkwood is. A főszereplő, Kidman karaktere pedig olyan figura, akiből elég sokat láttunk már moziban, de mindig csak férfiak játszották. A kiégett, megkeseredett, alkoholista rendőr, akit nemcsak azok a bűnök nyomasztanak, amik után kutat, hanem azok is, amiket ő követett el. Erin Bellben nem sok szerethető van, és különösen nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amikért a nőket általában szeretni szokták. Nem szép, nem kedves, nem jó anya, nem jó kolléga.

Ebbe az idillinek nem nevezhető helyzetbe érkezik egy üzenet a múltból. Egy bűnbanda fejétől, akit 17 évvel ezelőtt Erinnek és a társának nem sikerült elkapnia, hiába épültek be a csapatába. A nő pedig úgy érzi, hogy itt az idő, most végre lerendezheti azt az ügyet, ami 17 éve nyomasztja. A Pusztítóban egyszerre haladunk előre a jelenkori nyomozásban, és a flashbackekben visszafelé az időben, oda, ahol megismerhetjük az igazi okot, amiért Erinből emberi roncs lett.

A film körüli először elég nagy, aztán lassan lecsengő hype főleg arról szólt, hogy Nicole Kidman a felismerhetetlenségig elcsúfítva élete alakítását hozza. Ennek az állításnak csak az egyik fele igaz, mert Kidman tényleg nagyon csúnya a filmben, bár sikeresnek mégsem igazán nevezhető az átalakulása. Kifejezetten zavaró, ahogy a kamera számtalanszor ráközelít fura, barnás színű arcára, hogy minden egyes mesterséges bőrhibát, ráncot újra megcsodálhassunk. És bár Kidman nem rossz (semmiben nem az), azért ez messze van attól, amit például a Más világban, Az órákban, a Dogville-ben vagy az Egy szent szarvas meggyilkolásában láthattunk tőle.

Ami főleg a csapongó forgatókönyv és középszerű rendezés hibája. A történetvezetésben egészen amatőr hibák vannak, mint amikor megtudjuk valakiről Erin múltjából, hogy életben van, és éppen hol melózik, aztán ugrunk a múltba, ahol ugyanez a karakter majdnem meghal a bandavezér gonoszságának köszönhetően. De mi már egyáltalán nem izgulunk ennél a feszültnek szánt jelenetnél, hiszen két perccel korábban tudtuk meg, hogy az illető 17 évvel később is él és virul.

A Pusztítón nagyon látszik, hogy a készítői mindent egy lapra, a főszereplőre tettek fel. Annyira bíztak ebben a karakterben, hogy a mellékszereplők kidolgozásáról szinte teljesen elfelejtkeztek. Nemcsak Erin egykori társa, Chris (Sebastian Stan) maradt kidolgozatlan, hanem Silas (Toby Kebbell), a főgenyó is. Pedig neki tényleg többnek kellett volna lennie egy röhejes parókát viselő paródiánál, hiszen ő nyomorította meg, ő tette tönkre Erint. Silastól azonban képtelenség parázni, veszélyes bűnöző mivolta ellenére nem lehet komolyan venni.

Ugyanilyen elnagyolt maradt a film anya-lánya szála is. Ahhoz képest, hogy viszonylag sok jelenetet szántak Erin és kamaszlánya elszúrt kapcsolatának, nem derül ki szinte semmi arról, hogy miként ment taccsra ez a viszony. Pedig ez lehetett volna az a szál, ahol végre kicsit jobban kapcsolódhatunk Erinhez, jobban megérthetjük, vagy legalább megismerhetjük őt.

A Pusztító mindezek ellenére is simán elmegy egy egyszer nézős kriminek. Vannak ugyan kitalálható elemek, de vannak működő, meglepő fordulatai is. Az idősíkok váltogatása néha lelövi a poénokat, néha viszont szépen illeszkednek egymásba a történések. Csakhogy mindvégig érezhető, hogy ez a film ennél sokkal komolyabb ambíciókkal készült. Hogy valami igazán nagyot (de legalább egy Oscart a női főszereplőnek) akartak markolni vele, de valami félrement.

Reméljük, hogy Nicole Kidmannek tiszteletre méltó vállalkozása során ennél jobb filmek is akadnak az útjába.