Brad Pitt a lelkét is kijátssza az űr-apakomplexusát kezelve

Lényegében az Apokalipszis most, csak épp az űrben – mondhatnánk egy kis egyszerűsítéssel James Gray sci-fijére, az Ad Astra – Út a csillagokba című filmre, és minél tovább ízlelgetjük a furcsa kombinációt, annál érdekesebbnek tűnik. Nagy szerencse, hogy a végeredmény fel tud nőni ehhez az elváráshoz, még úgy is, hogy valójában a sci-fi inkább csak egy erős körítés, egy egyfajta közvetítő jármű, amin keresztül eljut hozzánk a Terrence Malick filmjeire jellemző belső monológgal erősített űrhajós családi drámája.

A film története önmagában nem valami nagy dobás, az ereje inkább a részletek kibontásában, illetve Pitt játékában van. Adott egy űrhajós, Roy McBride őrnagy (Brad Pitt), aki az Egyesült Államok űr-haderejének egyik kiváló katonája a közeli jövőben. McBride büszke is arra, hogy hidegvérének, racionális hozzáállásának köszönhetően szinte tökéletes a feladatra, és hogy a pulzusa még akkor sem ment 80 fölé, amikor a sztratoszféra határáról zuhant le egy óriási űrantennáról.

McBride zuhanását egy rejtélyes sugárkitörések miatti meghibásodás okozta, a hadsereg szerint pedig az emberi életre is veszélyes sugárzás hátterében McBride halottnak hitt apja, a Neptunusz mellett 16 éve eltűnt Clifford McBride (Tommy Lee Jones), illetve a földönkívüli életet célzó kutatása áll. Roy McBride így nem csak kvalitásai, hanem vérrokonsága miatt is kifejezetten alkalmas arra, hogy rajta keresztül kapcsolatba lépjenek az elszabadult felfedezővel, ám a vállalt küldetés végül legalább annyira vezet az űr, mint saját lelke mélyére.

Éppen ezért a film tulajdonképpen egy szinte egyszereplős dráma, amiben nagyjából mindenki csak alkalmi útitárs Pitt mellett a végcél felé vezető úton. A legfájóbb ezek közül a szinte meg sem szólaló Liv Tyler mint Pitt filmbeli felesége, akit kár volt erre elpazarolni azért. Sokkal több játékpercet Donald Sutherland vagy épp Ruth Negga sem kap, de amit rajtuk elvesztünk, azt visszanyerjük Pitt, vagyis Roy McBride saját lelkét boncolgató narrálásával – amit néha a feljebbvalók felé kötelezően leadott pszichikai állapotjelentés bőrébe bújtatnak.

A film igazi ereje ebben, vagyis McBride inkább lelki, mint fizikai utazásában, illetve Pitt játékában van. McBride apja a karriernek szentelte életét, szemrebbenés nélkül hagyta ott feleségét és fiát a Földön, és Roy is hasonlóképp tesz, amikor minden érzelmet nélkülözve fókuszál az éppen aktuális feladatára, pokollá téve az idők során eltávolodott felesége életét.

A főszereplőn keresztül persze nagyobb képet is kapunk: McBride-dal együtt elmélkedhetünk az emberiség világegyetemben elfoglalt helyén. A film szerint két eshetőség van: vagy létezik rajtunk kívül is intelligens élet, és az emberiség csak egy múlandó, lassan a kihalás szélére kerülő apró pont a mindenségben, vagy csak és kizárólag mi vagyunk, és így a világon minden rólunk szól és minden rajtunk múlik. Jobban belegondolva, mindkét eshetőség elég ijesztő, főleg a nem túl távoli jövőben felvázolt globális válság láttán – így kissé ébresztőként is értelmezhető a film, ami a jövőhöz való viszonyunk és saját prioritásaink újragondolását kéri a nézőtől.

Ebben az értelemben egyébként az Ad Astra nincs messze a rendező Gray legutóbbi filmjének, a Z – Az elveszett város alapgondolatától, amiben az emberi lélek egyik mozgatóját, a felfedezési vágyat ütközteti az ezzel járó magánnyal és személyes áldozatokkal.

A hasonlóságok kapcsán érdemes kitérni Damien Chazelle Első emberére is – abban egy nagyon emberi Neil Armstrongot látunk, aki a halál elől menekülve a gyászt használja építőkockának, hogy a Holdig jusson, és ott végre békére leljen. Az Ad Astrában a kitalált hős ezt az utat folytatja James Gray vezetésével, csak a gyász, a halál helyét a gyávaság veszi át, a béke pedig nem más, mint az önmagunk elől való rejtőzködés – legalábbis leginkább ezért vágynak a csillagok közé a film férfialakjai.

A központba állított McBride története azzal emelkedik ki ezek közül, hogy minél messzebb távolodik a Földtől, annál közelebb kerül az “otthonhoz”, az évekkel korábban elvesztett, akkor is diszfunckionális családhoz. Nem véletlen, hogy az egész utazást az indítja, hogy kiderül, a több kilométer magasból őt letaszító sugárzás eredete nem más, mint az apja. Pitt itt hoz hatalmasat – az érzelmeit elfojtó, szintes gépies működésű katonától kezdve a megtört, apjáért küzdő és apjára vágyó fiúig a spektrum minden árnyalatát meggyőzően mutatja be, miközben minden erővel próbálja elkerülni, hogy ugyanaz váljon belőle, mint apjából lett.

És ha már Pitt játéka – ez az alakítás annyira meggyőző, hogy az amúgy az űrtechnikát tekintve a hiperrealizmusra törekvő Gray hajlandó volt szembemenni a tudománnyal, hogy ne kelljen speciális effekttel belenyúlnia Pitt színészi teljesítményébe. A kérdéses jelenetben Pitt épp sírva fakad az űrben, egy könnycsepp pedig (elég látványos módon) végigcsorog az arcán, holott a folyadék nem így viselkedik a súlytalanságban, Graynek viszont annyira tetszett az összhatás, hogy inkább így hagyta a végső vágásban. Nem csoda, Pitt maga is azt mondta, hogy óriási kihívást jelentett neki, hogy gyengeséget mutasson a filmben, miközben ez a kor épp arra nevel mindenkit, hogy ezt elfedjék.

Pitt színészi teljesítménye mellett óriási előnye a filmnek a lenyűgözően szép látvány. Gray nem először dolgozik együtt az operatőr Hoyte Van Hoytemával, aki az Apollo 11 és 17 közötti Kodak-felvételeket használt inspirációnak, hogy az álom és a valóság közötti félúton helyezze el a film képi világát. Külön kiemelnénk a Neptunuszt és a kettős gyűrűit, de világ első holdbéli autósüldözése is említést érdemel.

Mindezzel együtt az Ad Astra az az űr-Odüsszeia, ami a Solaris óta leginkább fordul csodálattal, tűnődéssel és kíváncsi optimizmussal a világűr felé, és talán az egyik legjobb is. Két órába sűrítve a feszített tempója miatt elsőre azért nehéz egyben lenyelni, de tudjuk, hogy a csillagokba rögös út vezet.