Egykor uralkodók kedvence volt, ma már alig ismerik a tokaji aszút

Jóságos ég, most tényleg ezt fogom csinálni? Közel másfél órán keresztül nézek majd egy dokumentumfilmet a tokaji aszúról?

– kérdeztem magamtól a moziban ülve, miután a vásznon megjelentek a Folyékony arany legelső képkockái. És igen, amikor az ember jegyet vált Almási Tamás legújabb filmjére, akkor tényleg ezt csinálja: nyakig elmerül a legismertebb magyar borban (sajnos nem szó szerinti értelemben), illetve a készítésével járó küzdelemben.

A Kossuth-díjas dokumentumfilmes a Puskás Hungary után ugyanis újra egy nemzeti szimbólumról készített filmet: a Folyékony arany témája nem más, mint az a rengeteg szívás, küzdelem és elszántság, ami egy-egy üveg aszú mögött van. “Három megszállott ember harca” – így foglalta össze legújabb munkáját Almási, de hogy tulajdonképpen ki is ez a három ember, az csak a film legvégén derül ki.

Mert a Folyékony arany nem feltétlenül róluk szól, hanem sokkal inkább arról a rengeteg munkáról és energiáról, amit abba fektetnek, hogy életben tartsanak egy brandet, amiért XIV. Lajos, Viktória királynő, Nagy Péter cár, Goethe és Beethoven is odáig volt, és amire mostanra – lássuk be – igencsak ráférne némi ráncfelvarrás.

De mivel nem spoiler, és nem is titok a kilétük, nevesítsük ezt a három embert, akik valószínűleg mindent tudnak az aszúkészítésről, és – ahogy a filmből kiderül – képesek kiszimatolni a nyár illatát, valamint felismerik, amikor kacagnak a szőlőfürtök:

• Szepsy István, a mádi Szepsy pincészet alapítója, aki 2013-ban megkapta a borvilág Oscar-díját, a Les Seigneurs du Vin (magyarul: A bor urai) nevű elismerést;
• Bacsó András, a Tokaj-Oremus pincészet igazgatója;
• és Alkonyi László, az egykori Borbarát magazin főszerkesztője, aki jelenleg a tállyai Kaláka Pincészet társtulajdonosa és borásza.

Hogy tényleg megértsük a tokaji aszú aranykorát, érdemes visszaolvasni a Nobel-díjas Anatole France idealizáló sorait az aszú hazájáról, aki francia létére úgy lelkesedett a magyar borért, ahogy csak kevesen tudnak:

Felhajtottam egy pohárral írás közben, és egyszerre az édes nyugalom tündére kezdett velem játszadozni. Mily boldog lehet ez a vidék, ahol ily mézédes források törnek fel a porhanyós anyaföldből! Milyen jókedvű, kiegyensúlyozott, egészséges nép lakhatik a magyar Tokajon! Milyen derűs harmónia lakozhatik ott. Milyen forró szerelem, mennyi kultúra, hűség, barátság, értelem! Ülnek az aranyfolyó partján és kedvükre meríthetnek belőle. Ilyennek képzelem a görög Istenek tanyáját az Olümposzon.

A francia szerzőnek tehát csak a fantáziálás jutott, legjobb tudásom szerint sosem szelte át aranyfolyó a tokaji borvidéket, és még abban sem vagyok egészen biztos, hogy annyira jókedvűek és kiegyensúlyozottak lettek volna az itteniek, mint ahogy Anatole France néhány korty aszú után elképzelte azt. Legalábbis amikor Vizkelety Márton operatőr képeit nézi az ember napjaink eladó házakkal teli vidéki Magyarországáról, valahogy nem ez jut az eszébe. Hanem az, hogy vannak olyanok, akik minden nehézség ellenére maradnak, és akik – minden túlzás nélkül – az életüket teszik fel arra, hogy megajándékozhassanak másokat az aszúfogyasztás élményével.

Márpedig aszút készíteni baromi körülményes dolog: a későőszi szüret során a megtöppedt, nemesrothadásnak indult szemeket kézzel csipegetik le a fürtökről, majd azonos évjáratú musttal vagy borral áztatják, ami után a bor felszínére emelkedő ún. aszútésztát leszűrik, és hordókban érlelik tovább, legalább két évig. Tehát azért olyan drága az aszú, mert baromi sok munka van benne. Almási pedig ezt a rengeteg munkát próbálta meg bemutatni a Folyékony aranyban.

A jó dokumentumfilm legfontosabb ismérve, hogy akár egy első blikkre rémunalmas témát is érdekessé tud tenni, hiszen valójában tényleg csak tálalás kérdése, hogyan tekintünk mondjuk az origamizásra vagy egy nyugdíjas golfklubra. Almási van annyira tapasztalt dokumentumfilmes, hogy elérje: feszültség legyen egy szimpla időjárás-jelentésből, és fordulat, amikor a szomszéd leszüretel, majd dráma, amikor a még le nem szedett szőlőszemekből belakmároznak a seregélyek.

És miközben Almási be tudja mutatni a természetnek kiszolgáltatott főszereplői megszállottságát, addig a saját szenvedélyét a téma iránt már nem érzékeljük.

Márpedig egy dokumetumfilm az alkotó szenvedélye nélkül a témája iránt nem lehet teljes, így a Folyékony arany inkább egy tisztességes imázsfilm, ami önmagában rettenetesen kevés ahhoz, hogy a tokaji aszút újra vonzóvá tegye – ami, gondolom, a film/megrendelők célja lett volna.

(Borítókép: Vertigo Média)