Adam Sandler új filmje egy kétórás stresszélmény

Ha van az idei, kétségtelenül nagyon erős Oscar mezőnynek igazságtalansága, akkor az Adam Sandler mellőzése a legjobb férfi főszereplő kategória jelöltjei közül. Csupa nagy sztár és nagy alakítás található a jelöltek között (Adam Driver, Antonio Banderas, Leonardo DiCaprio, Jonathan Pryce és a legnagyobb esélyes, Joaquin Phoenix a Jokerért), de egyikük sem szárnyalta túl azt, amit Sandler letett az asztalra a Csiszolatlan gyémánt (Uncut Gems) főszerepében. Úgy látszik azonban, hogy a filmakadémia nehezen felejti el azt a több tucat gagyi vígjátékot A vizesnyolcastól a Sátánkán át a Nagyfiúkig, amit Adam Sandlernek köszönhetünk.

De hiába volt a Kótyagos szerelem vagy a The Meyerowitz Stories, ha közben leszállított évi 3-5 (!) C kategóriás viccelődést. Persze valamiből élnie is kellett, de talán ha többször próbálkozott volna azzal, hogy kitörjön a fingós vígjátékok világából, most nagyobb esélye lenne megkapni az elismerést, ami egyébként járna neki.

Nagyjából ezzel érvelt az a névtelenül nyilatkozó akadémiai tag is, akit a New York Post kérdezett Sandler mellőzéséről. „Az az alakítás valóban parádés volt. Ez alapján Sandler nagyszerű színész, aztán megcsinálja ezeket a gagyi vígjátékokat a Netflixnek, amik tényleg nagyon ostobák. Nagyon sok film, nagyon sok alakítás van minden évben, amit meg kell néznünk. És sajnálatos módon már minden színész valamiféle branddé vált, és hát Sandler nem épp olyan figura, akinek a brandje Oscarért kiált, ellentétben mondjuk Leo DiCaprióval vagy Jonathan Pryce-szal”.

Pedig a Csiszolatlan gyémánt, Benny Safdie és Josh Safdie a Netflixre készült filmje éppen Adam Sandler odaadó játékától lett igazán emlékezetes, az embert hosszú időre felkavaró film. Elalvás előtti néznivalónak kifejezetten nem ajánlom, mert egy több mint kétórás stresszélmény, ami után sok mindent lehet csinálni, de békésen nyugovóra térni nem igazán. (Szuper, sci-fiket idéző, nyugtalanító zenéje csak ráerősít erre.)

Ratner éppen élete legnagyobb üzletére készül: hosszú melóval megszerzett egy etióp bányából származó színes, csiszolatlan követ. Úgy véli, hogy akár egymillió dollárt is megérhet, ami végre kimentené a régóta a nyomában járó, egyre erőszakosabb hitelezői karmaiból. Az üzletében, ahol főleg fekete zenészeknek és sportolóknak árul elképesztő holmikat (többek között gyémántokból kirakott Furby-figura és Michael Jackson a feszületen villan meg) Kevin Garnett, a Boston Celtics kosárlabdázó sztárja szabályosan beleszeret a kőbe. (A 2016-ban visszavonult Garnett saját magát alakítja, pontosabban saját magának egy néhány évvel korábbi verzióját, remekül.)

Garnett számára a kő valamiféle szerencsetalizmánná válik, amelynek segítségével arathat a pályán. De még ennél is többet lát bele: a nyilván etikátlan módon kibányászott és eladott, véres gyémántban ősei szenvedését, népe kizsákmányolását látja. Azt hinnénk, hogy innentől Howard élete sínre kerül, van egy eladó köve, van egy pénzes vevője, sima ügy.

De nem Howard Ratner világában, ahol részben rajta kívülálló okok, részben saját szerencsejáték-, sportfogadás- és adrenalinfüggő személyisége miatt minden csak egyre nehezebb és bonyolultabb lesz.

Ahol mindenki siet árverésre, edzésre, koncertre, de mielőtt elmegy, még akar valamit. Nagyon. A film az első percben belök minket ebbe az őrült száguldásba, és bár ez egyáltalán nem örömteli élmény, nincs más választásunk, száguldunk vele. És ugyan néha eszünkbe jut, milyen jó lenne megállítani ezt az őrületet, nem tesszük, mert tudni akarjuk, mi történik a következő percben. A film pedig végig, az utolsó pillanatig meg tud lepni minket.

Szeretjük Howard Ratnert? Szimpatikus főhős? Egyáltalán nem. Még a legígéretesebb helyzeteket is képes elbaltázni, iszonyú idegesítően viselkedik mind a munkában, mind a magánéletben. Merthogy közben a magánélete is zajlik, feleségétől, három gyereke anyjától elhidegült, fiatal szeretőt tart, de közben ez sem ilyen egyszerű, naná, Howardnál semmi nem az. De hiába idegesítő, nem kívánjuk a bukását, Sandler eléri, hogy megszánjuk, holott pont az ilyen alakokról gondoljuk azt általában, hogy nem érdemelnek sajnálatot, egyék meg, amit főztek.

A Csiszolatlan gyémánt világa egyszerre nagypályás és végtelenül kisstílű. Nagypályás, hiszen gyémántokról van szó, nagy összegek cserélnek gazdát, mégis kisstílű, mert valahogy minden szereplő az. Azzal, hogy a rendezők sok amatőr szereplőt, elsőfilmest választottak, többen pedig saját magukat játsszák (Kevin Garnett mellett például The Weekend is) valóságosabbá teszik ezt az egyébként teljesen valószerűtlen világot. A bűnözők, zenészek, sportolók és ékszerkereskedők nem menők, mint mondjuk Guy Ritchie filmjeiben, nem cserélnénk velük egy napra sem.

Ha Oscart nem is kaphat érte, A vizesnyolcast ezzel a filmmel Adam Sandler mindenképpen jóvátette. 

(Borítókép: Netflix)