Végre egy nyomozós sorozat, amin lerágjuk mind a tíz körmünket

Azt, hogy Agatha Christie a krimi koronázatlan királynője volt, mi sem mutatja jobban, mint hogy a mai napig az összes whodunit az általa lefektetett alapokra építkezik. Vannak olyan, ebben a zsánerben mozgó alkotások, amelyek humorral megfűszerezve, harsány módon tartják életben az írónő örökségét, mint például a Tőrbe ejtve – Az üveghagyma, vannak olyanok, amelyek az iróniát vegyítik némi komolysággal, erre a legjobb példa az elmúlt évekből az Ecc, pecc, ki lehetsz?, na és persze vannak olyan szellemi örökösök, mint a Disney+-on november 14-én bemutatott Gyilkosság a világ végén.

A Gyilkosság a világ végén nem is annyira a világ végén indítja el cselekményét, napjaink New Yorkjában járunk, ahol az Emma Corrin által játszott Darby Hart betéved egy könyvesboltba. Mit betéved, azért van ott, hogy felolvasson a közönségnek regényéből, a megtörtént gyilkosságsorozatot leíró The Silver Doe-ból. Első ránézésre Darby karaktere szimplán egy lázadó különcnek tűnik, de amint megszólal, valahogy olyan energia árad belőle, amire megéri odafigyelni. Nem csoda, hogy a felolvasáson a híres techzseni, Andy Ronson (Clive Owen) egyik embere is felkapja a fejét az amatőr detektív-körmönfont hekker-feltörekvő szerzőre. Darby pedig egyik pillanatról a másikra azon kapja magát, hogy egy irdatlanul előkelő magánrepülőn, más nagy egyéniségek társaságában utazik egy titokzatos találkozóra. Vagy ahogy a sorozatban hívják, elvonulásra.

Míg a Tíz kicsi négerben egy szigetre érkeztek az idegenek, addig a Gyilkosság a világ végén főképp a jeges és kietlen Izlandon játszódik, Ronson és neje ide invitálják a művészekből és feltalálókból álló bagázst, hogy aztán megtörténjen az, amire már a főcímtől kezdve számítunk: igen, egy gyilkosság. Hogy ki a tettes, azt Darbynak kell magának kinyomoznia, a többieket nem túlzottan izgatja a központi rejtély, és ahogy ettől a műfajtól megszokhattuk, a karakterek nem is túl együttműködőek.

A Disney+ új sorozata, amely eredetileg az FX Networks gyártása, a Fargóhoz hasonlóan egy sötét és jéghideg krimi, amelynek meglepő módon nem is az a húzóereje, hogy annyira izgatna bennünket, hogy ki a gyilkos, vagy hogy melyik kőgazdag ficsúr gyilkolta meg a szerencsétlenül járt áldozatot. A koronában is látott Emma Corrin feszült, paranoid alakítása inkább az, amitől mi magunk is lerágjuk a körmünket a tévé előtt ülve. Darby egy sokkal szimpatikusabb és a modern emberhez közelebb álló Poirot/Sherlock Holmes, megdöbbentő háttérsztorival, és olyan alakítással, hogy mi is ott érezzük magunkat tőle a jéghideg környezetben elfekvő luxushotelben, annak tudatában, hogy valakinek bizony itt vér tapad a kezéhez, és ki tudja, mikor sújt le legközelebb.

Amikor a sorozatkészítők sűrűn nyúlnak flashbackekhez, akkor izzad a hátunk nézőként, mert arra is utalhat a húzás, és nagyon sokszor arra utal, hogy az alkotóknak nincs elég ötletük rá, hogy kitöltsék tartalommal az évadot. A Gyilkosság a világ végén esetében nem erről van szó, itt tényleg Darby személyiségének a felépítése a lényeg, és az exével, Bill-lel (Harris Dickinson) való kihűlt kapcsolatának feltérképezése. Meg mernénk kockáztatni, hogy hiába érdekes a high-tech, világ háta mögötti detektívkedés a jelenben, ennek a szériának a szíve-lelke az, ahogy a főszereplőnő a patológus apjával jár gyilkossági helyszínről gyilkossági helyszínre, hogy aztán néhány Reddit-huszár biztató szavai mellett ő maga is egy sorozatgyilkos nyomába eredjen. Mindezt tizenévesen, fontos hozzátenni.

A váltások jelen és múlt között kreatívak, a fényképezés festői, legyen szó Izlandról vagy a múltbéli Amerikáról, a zenék meg felrakják arra a bizonyos i-re a pontot azzal, hogy stílusosak, ha kell, zúzósak, máskor melankolikusak. A végeredmény ezáltal egy olyan széria, amelynek

Nem is vártunk kevesebbet a Gyilkosság a világ végén készítőpárosától, Brit Marlingtól és Zal Batmanglijtől, akik 2011-ben egy misztikus-szektás filmmel, A Sound of My Voice-szal vétették magukat észre, majd a The OA című angyalos, posztmodern és abszurdba hajló Netflix-sorozattal egy szűkebb, de annál lelkesebb nézőközönség örök kedvenceivé váltak. A The OA-hoz képest az új szériájuk letisztultabbnak, lineárisabbnak, és talán picit kiszámíthatóbbnak tűnik – de semmit nem érdemes elkiabálni, mert még az elején tartunk, és vannak rá jelek, hogy érhetnek még bennünket meglepetések.

Váratlan és kissé nem odaillő gondolat, hogy Marling és Batmanglij úgy döntöttek, hogy a modern kori nyomozásba beépítenek a mesterséges intelligencia veszélyeire figyelmeztető szálat is. A Gyilkosság a világ végén talán ebben az egy tekintetben lő mellé. Mostanában annyi film és sorozat, mint az új Mission Impossible, Gal Gadot kémkedős borzalma és még vagy féltucatnyi alkotás foglalkozott az MI-vel, hogy kezd fárasztóvá és elcsépeltté válni. Nyilván a hollywoodi színészek és az írók sztrájkja részben emiatt dúlt, és meg kell védeni a kreatív szakembereket tőle, de a dolog kezd lassan elharapózni és fárasztóvá válni. Ugyanúgy eltúlzott, hogy minden, a technológiával kapcsolatos filmben és sorozatban felbukkan Elon Musk kitalált, és direkt totálisan túltolt hasonmása – a Gyilkosság a világ végénben hiába osztották a mindig karizmatikus Clive Owenre ezt a szerepkört, a színész belebukik. Semmi intrika nincsen a játékában, és az általa hozott figurában. Egyszerűen csak fáradtan hat.

A The OA készítőinek új krimije ettől még egy kihagyhatatlan és nagyon stílusos, izgalmas whodunit történet, egy energikus Emma Corrinnal a középpontban, akinek köszönhetjük, hogy a karakterdráma ennyire erős és életszagú. A Gyilkosság a világ végén egyike azoknak a kevés sorozatoknak, amelyeknek jól áll a 60 perc fölötti játékidő, ez a darkos, noiros világ megérdemli, hogy időt szánjunk rá, belemerüljünk, és elgondolkozzunk a látottakon.

9/10

A Gyilkosság a világ végén a Disney+-on magyar felirattal nézhető meg.