Különleges alkotás pörög a mozikban, két rendkívüli alakítással

Hát, erre mondják, hogy megdolgozza a vásznat. Anne Hathaway és Jessica Chastain új közös filmje valami olyan, amit érdemes megnézni. Az Anyai ösztön a közelmúltban debütált a mozikban és megmutatja,

Az alkotás, noha nem gigastúdiók kezei közül csorgott ki – ami leginkább az intenzív reklám hiányán érződik –, művészi minőségben és gyártásban könnyedén felveszi a versenyt bármelyik vezető stúdió filmjével. Persze két ilyen színésznőnél azért akad is némi elvárás nézői oldalról. 

Először egy falatnyi a sztoriból – csupán annyi, hogy semmit se lőjünk le, amit a trailer sem tesz meg:

Két édesanya testvéri közelségű barátságban él. Mindkettejüknek van egy-egy gyermeke, azonban az egyiknek meghal a fia, ezért szépen lassan éket próbál verni barátnője és annak gyermeke közé, hogy elszerethesse tőle. Az őrület és a feszültség egyre jobban nő mindenkiben, amíg már azt sem tudni, hogy valójában mi is az igaz és mi nem.

miközben a thriller-dráma jelleg a vizuális alkotóknak – rendezőnek, operatőrnek, díszlettervezőnek stb. – is bőven ad lehetőséget a kibontakozásra. Innentől már csak annyi kell, hogy a forgatókönyv ütős legyen, a zene pedig intenzív, ami képes behúzni a nézőt.

Nem sok, mégis kevés

Az egyszerűség kedvéért, ezúttal fordítva elemzünk, mert úgy a gyorsabb, ugyanis Anne Nikitin zeneszerző munkája olyan, mintha nem lenne, miközben mélységeiben mégis jelen van. Sehol sem uralkodó, egy árva pillanatra sem. Nem kap reflektorfényt, hangsúlyt,

Ehhez jön a forgatókönyv, amiben rengeteg jó ötlet van. A dialógusok frappánsak, könnyedek, ha pedig kell, három szóval elnehezítik a levegőt. Az alkotás egészén vigyáznak arra, hogy jó filmhez híven sehol sem válik pongyolává a beszéd, mégis próbálták a lehető leginkább valóságosra venni a figurát.

Az elszólások nem túlzóak, épp annyira ugranak csak ki, ahogyan a mindennapokban is elszóljuk magunkat. A karakterek ugyanúgy nehezen találják a szavakat, ahogy egy hétköznapi beszélgetésben is, és csak akkor locsognak, amikor annak ideje, helye van.

Az addig lassan, lépésenként felépített pszichózis, amivel a teljesen egyértelmű eseményeket is bizonytalanná teszi, a végén összecsapódik direkt történések láncolatává, ahol jóval többet kapunk a háttéreseményekből, mint valójában kellene.

Emiatt elvész a meglepetés ereje, az ismert, mégis kiszámíthatatlan gonosz fenyegető jelenléte, az utolsó jelenetek súlya megremeg. A karakterdinamikákon érdemes lehetett volna finomítani, mivel a viszonyrendszer, bár a jelenetek többségében működik, nem mindig fejlődik logikusan egymásból. A konklúzió is némileg megkérdőjelezhető, életszerűségét tekintve és logikailag egyaránt, de ez mégsem ront el mindent. 

Elsőfilmes veterán

A filmet jegyző Benoît Delhomme – 1993 óta dolgozik a szakmában forgatókönyvíróként – rendezői debütálása erősre sikeredett. Bár sajátos, ikonikus rendezői kézjegyet nemigen lehet felfedezni a 63 éves alkotó munkájában, első rendezésként kiváló, minőségi filmet rakott össze, szép és erőteljes ötletek gyűjteménye mindenféle gyermekbetegséget mellőzve. 

ugyanis a rendező operatőrként is dolgozott a filmben. Emellett a díszletek és a jelmeztervezők munkája is említést érdemel, ugyanis a két főszereplőnő ruhái, a bútorok és autók színei között számos apró utalás, a környezettel való összecsengés fedezhető fel, ez erősíti a vizuális összhatást.

Ezek után már csupán egyetlen aspektusról érdemes külön beszélni: a színészi játék. A két gyerekszínészből csupán Eamon O'Connell munkáját elemezzük most, mivel a másik fiatal fiú nagyjából ötpercnyi képernyőidőt kapott. O'Connel kicsit plasztikus, néhol ellentmondásos kisugárzása a film egészének jót tesz, plusz a korának megfelelő alakítása nem kérdőjelezhető meg. Ugyanakkor néhol nehéz eldönteni, hogy csupán az alapkaraktere érvényesül-e, vagy egy jól megfogalmazott rendezői instrukcióra reagáló fiatal színész játékát láthatjuk. 

Noha utóbbinak van két jelenete, ahol szépen hozza a szenvedő édesapát, mindkettejüknél akadnak pillanatok, ahol érezhető a kizökkenés, nem nagyon tudnak hozzáadni a film erejéhez.

Nagyágyúk

Ezzel szemben a két Oscar-díjas színésznő, Jessica Chastain – akit a Tammy Faye szemei főszerepéért díjaztak – és Anne Hathaway – aki a Nyomorultakért kapott legjobb mellékszereplőnek járó Oscart – elviszi a filmet a hátán. 

Anne Hathaway a tőle megszokott mélységekkel szenvedi végig a gyermekét elvesztő anya kálváriáját. Mellette Jessica Chastain – noha alakítása egy-egy ponton kissé ambivalens – a hatvanas évek Amerikájában sorvadó, karrierre vágyó, mégis gyermekét előtérbe helyező szülő nehézségeit tárja elénk.

A barátnők legjobbjait láttatják, azonban távolodásuk – kicsit tán a forgatókönyv hibáiból fakadóan is – természetellenesnek hat. Miután Hathaway karaktere elveszti gyermekét, az eltávolodás óhatatlan, azonban ez a fajta, mindkét fél részéről riadt viszony – bár a történtek fényében érthető – a bemutatás szempontjából kicsit zavaros. Keresni kell a metszéspontokat, a meghatározó pillanatokat. Ezek néhol vannak, néhol hiányoznak. Sok esetben erőltetettnek tűnik a karakterdinamika változása.

Az Anyai ösztön nem az a film, ami mindenkinek tetszeni fog, mivel építkezése lassú – pláne a mai trendeket tekintve –, azonban másfél órás játékidejével nem nyújt túl semmit. Ha történeti hibáit és súlyozásait kicsit finomabbra hangolták volna, kiemelkedő alkotásról beszélhetnénk, azonban egészét tekintve minőségi filmről van szó így is.

A 2018-as, azonos című belga alkotás remake-je, ami egy 2012-es novellán alapszik, sok ponton betölti feladatát. A cím több szinten értelmet nyer a film végére. Független alkotásként is megállja a helyét számos nagy stúdió műve mellett, s noha nem pályázhat 2024 legjobb filmjének címére, a végeredmény jó. 

7,5/10