Angelina Jolie legújabb filmje elképesztő alkotás, mégis lelombozó

Lehetséges valakinek az életét a halála bemutatásával ünnepelni? Ezen töprengtem majd két órán keresztül, amíg a Maria című filmet néztem. Pablo Larraín, chilei filmrendező alkotása – amiben az opera egyik legnagyobb csillaga, Maria Callas utolsó napjait követi végig – egyszerre visszatekintés, életértelmezés, a lezárás és elfogadás története. Az alkotás számos hibája ellenére különleges atmoszférát teremt, miközben a főszerepet alakító Angelina Jolie, bár vitatható, mennyire fogja meg pontosan az énekesnő személyiségét, egy-egy jelenetben valóban képes összetörni az ember szívét.

Larraín az elmúlt években több jelentős történelmi nőalak életét is vászonra vitte, úgy mint Jacqueline Kennedyét a Jackie című filmben Natalie Portman főszereplésével, vagy Diana hercegnőét a Spencer című filmben Kristen Stewart alakításában. Most Maria Callasra, az 53 éves korában eltávozott, görög származású, ám az USA-ban született operasztárra esett választása, akit különleges látványvilággal, rendhagyó narratíván keresztül próbál bemutatni és közel hozni a nézőkhöz.

Egy haldokló csillag

A történet La Callas utolsó napjait mutatja be. A súlyos betegséggel küzdő egykori sztárt egyszerre gyötrik víziók (hallucinációk), énekhangjának elvesztése és különböző szervi bajok. Alig eszik, nehezen alszik, miközben csupán néhány emberrel tart napi szintű kapcsolatot. Mindenben segíti, próbálja talpra állítani két alkalmazottja (akiket talán még közeli barátként is aposztrofálhatunk), ők Feruccio, a szigorú inas, aki minduntalan igyekszik rávenni az énekesnőt, hogy törődjön kicsit egészségével és Bruna, az alázatos cseléd, aki folyton a nagyasszony kedvében akar járni.

Az énekesnő a saját feje után megy, és bárki bármit mondjon, nem tesz le arról, hogy hangját újra feltámassza, visszahozza abba az állapotba, amikor még az opera legnagyobbjaként ismerték. Ez a cél azonban komoly árat követel, amit a híres díva alkalmazottai minden kérése ellenére sem sajnál megfizetni.

Cikkünk kezdő kérdésén túl két dolog pörgött még bennem megállás nélkül, míg az alkotást néztem. Az egyik, hogy mennyire lehet pontosan bemutatni Maria Callas végnapjait, tekintve hogy azokat a világtól elszigetelten töltötte. A másik, hogy vajon mennyire pontos a múltját bemutató szál, hisz élete során és halálát követően is számos történet, felvetés és narratíva látott napvilágot arról, pontosan miken ment keresztül az opera csillaga. Ráadásul ezek sokszor ellentmondtak egymásnak, és főleg az intim beszélgetéseket reprodukáló jelenetek miatt is nehéz megítélni a történelmi pontosságot.

A történet imával kezdődik és zárul, előbb énekben, majd képben. Ez külön érdekes abban a háromoldalú formában, hogy a főszereplő a film közepén egy mondatban „nagyon szerencsés angyalként” hivatkozik magára, mégis olyan kontextusban, mint egy angyal, aki nem képes eltűnni. Az elszakadás és a szabadság a film legnagyobb kérdései, és a történet valójában ezért is fókuszál az énekesnő utolsó napjaira, mert nem azt akarja megmutatni, hogy a fiatal Callas miként próbált megfelelni anyjának, férjének, élettársának vagy a közönségnek, hanem azt, milyen az, amikor csupán saját magának, a vágyainak akar eleget tenni.

És az egészben ez a legsúlyosabb, látva, hogy a tökéletes La Callashoz felérni már nem tud fizikálisan, lejjebb mégsem adja, kerüljön ez bármibe. A film az önmeghasonlás széléig igyekszik eljuttatni a karaktert, majd egyfajta lelki feloldozást adni neki, ami kettős végeredményt hoz. Egyfelől hiteltelenné válik, mesébe illő, álomszerű végeredményt ad, ahogyan az énekesnő megtalálja önmagát Maria és La Callas közt félúton. Ennek ellenére mégis képes hatalmas érzelmi amplitúdókat bejárni, hatást gyakorolni a nézőre, függetlenül attól, hogy az igazi Maria Callas tényleg megélhetett-e hasonló lelki utazást, amit látunk, vagy ez inkább csak az alkotók fantáziája és szoborállítása.

Montázs az életről

Pablo Larraín számos filmes stílust kever életrajzi, pszichológiai drámájában, eltérő filmes korszakok világát montázsozva. Történetszerkezetileg és vizuálisan is igyekszik szekciókra bontani az alkotást. Előbbi a három, filmben is megnevezett, csapókkal jelölt történeti részen mutatkozik meg, utóbbi a különböző minőségű képsoroknál érhető tetten.

Minél tisztább adott pillanatban az énekesnő, annál tisztább a vizuális kép, minél jobban elmerül a delíriumba és vízióiba, annál zajosabb, miközben a múltat felidéző képsorokat vagy archív felvétel kinézetűre roncsolt jelenetekkel, vagy fekete-fehér és szépia hatású képsorokkal igyekeznek leválasztani a jelenről. Az alkotók persze néha így is megtörik saját rendszerüket, hogy

A rendezés és az operatőri munka egyaránt elismerésre méltó, bár egyikben sem akad korszakalkotó megoldás. Utóbbi Edward Lachman keze munkáját dicséri. A vágás szintén szép és dinamikus, amiért Sofía Subercaseaux felelt. A film alkotói, köztük a forgatókönyvet író Steven Knight is távol maradt attól, hogy értelmetlen, nyílt színi éneklések tucatjaival töltsék meg a filmet, így leginkább csak a visszaemlékezéseknél, a hallucinációknál és háttérzenékben halljuk az énekesnőt, illetve akkor, amikor a történet szerint is valóban énekel.

Zavaró zárás

Utóbbihoz a főszerepet alakító Angelina Jolie is nagyban hozzájárult, tekintve, hogy a film 5-10 százalékában tényleg őt halljuk énekelni, összevágva az eredeti Maria Callas-felvételekkel. A színésznő hónapokat töltött intenzív énektanulással, hogy elsajátítsa a szerephez szükséges minimális alaptudást, így ne váljon a laikus közönség számára rögvest hiteltelenné, ha éneklésre nyitja száját.

Jolie alakítása egyrészről igazán erőteljes. Képes elmélyülni a pillanatokban, néha még egy férfi szeme is „megizzad” gyötrelmei láttán, karaktere pedig jól felépített. Valóban átgondolt a játéka, ahogy igyekszik egy utolsó napjait élő díva bőrébe bújni, aki elfogadta a véget,

Másrészről azért érződik némi zavar, ami kicsit talán egy hibás rendezői döntés miatt is válik ilyen élessé. Ugyanis a film stáblistája valódi archív felvételekkel tiszteleg Maria Callas előtt, azonban olyan képsorokat sikerült összeválogatni, ahol az énekesnő életvidám természete és széles mosolya átsugárzik a vásznon.

Érthető, hogy a színésznő azért döntött emellett a megformálás mellett, mert egy halálra ítélt ember, aki képtelen feladni gyötrelmes, fájdalmas küzdelmét, nem mindig tud őszinte örömmel mosolyogni, nevetni, pláne annyi megpróbáltatás és szenvedés felidézése után, mint amennyit a filmben látunk. De a végső kicsengés épp ezért okoz zavart a nézőben, ahogy a boldog Maria Callast látjuk, míg a korábbi műarchívokon végig Jolie-t mutatták.

A film többi szereplője közt leginkább a két szolgáló karakterét érdemes még említeni. Pierfrancesco Favino Maria hűséges inasának, Feruccónak őszinte, egyszerű, valósághű ábrázolását adja a nézőnek, míg Alba Rohrwacher, aki a cselédet, Brunát játssza, épp azt az egyszerűséget hozza, ami a karakter velejét adja. Az apróbb szerepekben is akadnak jó pillanatok, és szerencsére nincs rossznak titulálható alakítás, ami tönkretenné a filmet, legfeljebb olyan, ami nem emelkedik ki a ködből, egyszerűen középszerű marad. 

A koncepció

Összességében a Maria egy érzelmes, sodró alkotás, ami sokaknak nem fog tetszeni. A feledhetetlen, ragyogó sztár helyett egy harcban alulmaradni látszó díva imáját láthatjuk, ami nem csupán a dicsőséges napokat, de a nyomor számos fejezetét is elénk tárja. Ennek ellenére mégis érzelmekkel teli alkotás, amely valódi fájdalmat és küzdelmet visz vászonra. Mintegy kétórás játékidejével nem rövid, egyeseknek akár vontatott is lehet, de

Lábjegyzetként érdemes hozzátenni, hogy a filmnek bőséggel van hazai vonatkozása is, hiszen számos jelenetet Budapesten forgatott a stáb. A szemfüles nézők több magyarországi helyszínt is kiszúrhatnak, akár a Szépművészeti Múzeum egyik csarnokát vagy az Operaházat.

Bár kétséges, hogy a Maria kimagasló alkotásként maradna fenn a filmtörténelemben, vagy az idő megszépítené a nézők és kritikusok fejében, mindenesetre a képi világa igazán gyönyörű, a beletett szakmai munka pedig tényleg elismerésre méltó. Nincsenek írott és forgatott hibák, akár rossz dialógusok vagy esetlen képsorok, leginkább koncepcionálisan kezdhető ki a mű (ami azért némileg lelombozó), de az is biztos, hogy Angelina Jolie említésre méltó alakításainak egyikét láthattuk, és ha az Oscar-díjas színésznő életművét elevenítjük fel, érdemes lesz megemlíteni a legjobb pillanatai között.

8/10