Móricz Zsigmond ránk hagyott egy széket a múltból, bárki ráülhet

Minden kávéháznak van története. Ezalól a Centrál Kávéház sem kivétel, és ezt a legtöbben nyilván ott kezdenék, és logikusnak is tűnik, hogy

a Centrál Kávéház 1887-ben nyílt meg Budapesten, azon belül is Pesten, vagyis a Duna bal partján, Erényi Ullmann Lajos házában,

ám mennyivel bensőségesebb élmény volna úgy kezdeni az ismerkedést, hogy amikor beléptem a Centrál Kávéház ajtaján, az idő megállt. Nem az óra, az idő. Az órának ugyanis mindegy, hogy milyen év hányadik hónapjának melyik percében néznek rá, a mutatók köröznek a számlapon – a kicsi lassabban, a nagy tempósabban –, naponta kétszer visszatérnek ugyanoda.

Mert itt van mindjárt a Centrál Kávéház 2022-es újranyitásához kapott tájékoztató, amelyik azt írja, hogy

a kávéház a ház földszintjén volt és nyolc teremből, két játékszobából, egy kávékonyhából és egy ruhatárból állt. A mennyezet és a falak díszítését Scholtz Róbert készítette. Alapítója Seemann kávés volt, aki veje, Frankl részére rendezte be a kávéházat. A következő tulajdonos Grüneck Gusztáv 1900-ban vette át a kávéházat, őt pedig veje Mészáros Győző követte 1905-ben. Ez volt a kávéház virágzó korszaka, a pesti szellemi élet egyik centrumaként tartották számon.

És ezzel nincs is semmi gond. Pontos, tárgyszerű. Az időről mesél ez is, azokról az évtizedekről, melyeket mi csupán a leírásokból ismerünk. De mi történik akkor, ha megidézzük a múltat?

Tiltott kártya, nagy pofon

A Magyar Nemzet 1899 októberében (18. évfolyam, 271–301.) például azt írja, hogy a rend őrei – a szigorú tilalom dacára – hazárdjátékosokat értek tetten, makaózókat. No, itt azért már előkerül a kávéházi kultúra két fontos eleme:

• az izgalom
• és a kíváncsiság.

Merthogy a legtöbben, amikor arról olvasnak, hogy kávéház, rendre olyan idilli képet látnak maguk előtt, hogy az asztaloknál öltönyös férfiak csevegnek ruhájukat nyakig gombolt hölgyekkel, ajkukhoz épphogy csak illesztik a csésze peremét, úgy isszák a feketét; a háttérben zene szól, magányos hegedű, egymáshoz simuló billentyűk a zongorán.

Az asztaloknál pedig gyűrött zakóban, mellényben töpreng egy rímen a költő, az író látomásokat vet papírra, és amikor a hajnali napfény átsejlik az éjjel szövetébe bújt dohányfüst felhőjén, a kifutófiú az ajtó mellé teszi az tejesüvegeket, a pékinas kosárban gőzölgő kiflikkel rohan, és valaki, aki éjfélkor még abban bízott, hogy a szerencse istennője véle hál, most üres zsebbel és megtört szívvel keresi a hazafelé vezető utat.

Mert egy ilyen hír mögött, amit 1899-ből megidéztünk, ez lakozik: lüktető élet, reménytelen romantika, kopogós valóság. Ahogyan a tudósító írja, a

Centrál-kávéház külön helyiségében a detektívek egy három főből álló társaságot hazárdjátékon értek tetten. Éppen javában folyt a makaó, mikor a detektívek a meglepett játékosokhoz benyitottak, kik zavartan csapták össze a kártyákat. A detektívek azonban kétségtelenül megállapították, hogy hazárdjáték folyt és a 184 frt 87 krt kitévő bankot és a kártyákat lefoglalták. A kihágási eljárást úgy a játékosok, mint a kávés ellen természetesen megindították.

De szintén a lapokból – Pesti Napló, 1893. április (44. évfolyam, 95–123. szám) – tudjuk azt is, hogy

Módos Miklós harmadéves joghallgató a Central kávéház előtt azt a nemes mulatságot engedte meg magának, hogy egy előtte elhaladó úriembert minden ok nélkül fölpofozott. Az inzultált ur lámájára nagy csődület támadt, a mely csak fokozódott, midőn a Módos társaságában volt Vojnovics Mláden ügyvédjelölt a közbelépett rendőröket hangos szidalmakkal fogadta, és kijelentette, hogy az ő nevétől rettegni fog a rendőrség.

Vagyis a Centrál Kávéház hamar a városi életről beszámoló hírek helyhatározójává vált, s bár létrehozói aligha ilyen hírnévre vágytak, de ami az emberek számára viszonyítási pont, az fontos és meghatározó. Azt sajnos nem tudjuk, hogy a joghallgató milyen büntetést kapott, a tárgyaláson ugyanis nem jelent meg, az ügyvédjelöltre viszont kiróttak 50 forint pénzbüntetést – ami ellen, természetesen, fellebbezést nyújtott be.

Itt minden történelem

A Centrál Kávéház azonban mégiscsak arról lett híres, akik és amilyen élménnyel megtöltötték termeit. Vezetését 1905-től Mészáros Győző vette át, és a kávéház ezt követően élte fénykorát. Felsorolni is nehéz volna, milyen korabeli hírességek, írók, költők (Ady Endre, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Osvát Ernő, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Ignotus Hugó és Ignotus Pál, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Szabó Lőrincz, Tóth Árpád, Kaffka Margit, Illyés Gyula, Tamási Áron, Veres Péter, Szabó Magda, Mándy Iván, Örkény István) és tudósok (Gombocz Zoltán nyelvész, Eckhardt Sándor művészettörténész, Szekfű Gyula és Hóman Bálint történész) ültek asztalainál.

A Centrál Kávéházban szerkesztették a Hét című lapot (közel volt a nyomda, az Atheneum), innen indult, majd ide tért vissza 1920-ban a New York Kávéházból a Nyugat; 1940 és 1944 között itt működött a Bólyai Akadémia irodalmi és társadalomtudományi baráti kör Püski Sándorral, Féja Gézával; a második világháború után itt szerkesztették az első irodalmi folyóiratot, az Újholdat.

Ilyen társadalmi élet láttán ki gondolt volna arra, amit a Politika, 1949. (3. évfolyam, 1–43.) számában Árgus megírt, s ami addigra mintha következménnyé vált, igaz, ehhez azért kellett egy pusztító második világháború is:

a Ferenciek-terének és Egyetem-utcának sarkán álló Centrál-, avagy Központi kávéház végképpen bezárta kapuit. Ez a kapuzárás különben nem jelentett túlzott meglepetést: e kávéház már hosszabb ideje bágyadtan küzködött az elmúlással. Megkísérelték legújabb tulajdonosai, némely kellemetes és elbájoló hölgyek, a nagy kávéházi dinasztia kései leszármazottai, akiknek több érzékük volt e sikkes budapesti mondenség, mint a komoly és zárkózott tradíciók iránt, hogy erővel megfiatalítsák.

Arra pedig végképp senki nem gondolt, hogy helyére a Paprikaközpont Nemzeti Vállalat kerül (majd lett még később Metro Klub és üzemi étkezde is, működött itt Eötvös-klub), ahogyan Árgus anno írta:

az új népiességnek megfelelően, mely annyit viharzott e falak közt és a kopott barna tapétákkal borított sötét szuterrén-helyiségben, itt most paprikát mérnek majd, míg eddig a kopott komoly pumlagokon és a bágyadt villanyfényben legfeljebb borsot törtek professzorok, írók, művészek egymás orra alá, néha-néha attikai sóvad is fűszerezvén beszélgetéseiket. Mindez már sejteti, mennyi mindenféle hasadás és lélektani törés volt e kávéház egyre magányosabb lelki életében.

Itt áll egy szék üresen

Ám ahhoz, hogy ne csupán képzeljük, milyen volt az élet a Centrál Kávéházban, hívjuk segítségül Konrádyné Gálos Magda dr. írását is a múltból (Budapest, 1976. 14. évfolyam, 1. szám, január), aki így utal erre:

Fodor József leírja, hogyan zajlott le a délután a Centrálban aznap, amikor első verse megjelent: »A kora délutáni kávéházi üzem zsongó, nyugtató élete folyt a derékszöget formáló intim helyiségben. Szelíd kávéillatban, szórakozva szívott cigaretták hegyéről kék spirálban kígyózó ábrándszerű füstben merengtek, vagy diskurálgattak az ebéd utáni szieszta megelégedett élvezői, magányosan, vagy csoportokban . . . Duruzsoló beszéd hangzott és igen nagy példányszámban ott volt a kezekben az újság: benne az oldal és azon „az új költő", ott virítva messziről a szemembe, ahogy Mikessel befelé haladtam ...« Tóth Árpád nyújtotta először feléje a kezét. Móricz szívélyes volt. Körülvették. Befogadták . . .

A kávéházat történelme során többen, többször is megmentették, feltámasztották. Huszonkét évvel ezelőtt Somody Imre üzletember állította helyre méltó módon a történelmi nagykávéházat, most pedig – miután az Eventrend Group 2021 novemberében bejelentette a Budapest legidősebb kávéházának tartott Centrál működtetésének átvételét az Özyer Csoporttól –

Merthogy a cégcsoport célja

visszaállítani a századfordulós történelmi kávéházak legendáját és Budapestet újra az ikonikus kávéházak fővárosává tenni, mindezt történelmi kávéházak láncolatával életre keltve, és ezzel megvalósítva az alapítók eredeti céljait is.

De mindezt a hangulatot, amit egy ilyen kávéház adhat, leghívebben talán Móricz Zsigmond mondhatná el, aki A huszonöt éves Nyugat ünnepe című ünnepi köszöntőjében (Nyugat, 1932/2) – a többi között – így fogalmazott:

Itt áll egy szék üresen... Szimbolumként hagytuk így: azoknak az élő helye, akik elmentek közülünk, anélkül, hogy elhagytak volna bennünket. Vagy elhagyott-e Ady, aki itt él költészetében jobban s izzóbban, mint valaha is életében s itt van Osvát Ernő, aki ma szellemében ugyanúgy szerkeszti írásainkat s befolyásolja mondanivalóinkat, mint míg testileg itt ült közöttünk. Kaffka Margit, Tóth Árpád, Török Gyula, Király György, Cholnoky Viktor, valamennyien élnek és hatnak, legalább is annyira, mint addig, míg azzal a csekélységgel, amit az élő ember jelent a költészete mögött, - erősebbé tették szellemiségük hatalmát. Vagy azok, akik fínom egyéniségüket kevésbé hozták a nagy közönség figyelmébe: Csáth Géza, Bálint Aladár, Havas Gyula, Sztrakonicky Károly és a kedves öregúr Halász Imre... Mind itt vannak, meghazudtolva a közönséges felfogást a létezésről, mert mindegyiküknek sikerült valami élő és cselekvő alkotásban megörökíteni lelkük legaktivabb lényegét.

Mindebből – és ez a múltnak csupán olyan apró szelete, hogy el sem tudjuk képzelni, mekkora az egész – látszik, hogy a kávéház lényege, túl a gasztronómiai élményeken, az élet pillanatainak megélése. Legyen az alkotás vagy álmodozás, beszélgetés vagy csak hallgatás, együttlét és magány, találkozások és eszmecserék színtere. A Centrál Kávéház mindig is ennek adott színteret, és ha néhány nap, hét, hónap és év múlva belépünk az ajtaján, talán éppen azzal találkozunk, még az is lehet, hogy önmagunkkal, akik velünk együtt, a szemünk láttára írnak verset, regényt – vagy csak simán történelmet.

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom az Eventrend Group közreműködésével jött létre.