Bíró bezár – Ha ez itt a vég, hát az nagyon derék

Budapest, Népköztársaság útja 80., 1984 májusának egyik délutánja. Bíró Lajos séf megérkezik. Az 1500-as Zsigát már Nissan Micrára cserélte. Belép a Vörös Sárkányba, hogy átvegye a konyhát a hölgyektől, akik reggel nyolc óta vágják a zöldséget, sütik a palacsintákat (ebbe babcsíra, káposzta, darált hús és fűszer kerül), töltik a tavaszi tekercseket, készítik elő a húsokat, hogy délután négyre minden készen álljon a séfnek. Bírónak a végére maradnak a mártások, a rizsfőzés a sült rizshez, majd hattól jöhetnek a vendégek. Ekkorra már csak egy segítő munkaerő marad a konyhán, aki a palacsintákat készíti, a sült rizst pörgeti, a húsételeket Bíró tolja ki.

Némileg alibinek egy kínai srác is van az étteremben, Tyutyunak hívják. Ő tölti a húsos batyukat (csiaoce, jiaozi, gyoza – ki milyen néven ismeri), de azért is alkalmazzák, hogy a vendégeknek fel lehessen mutatni, ha valaki megkérdőjelezné a konyha autentikus jellegét. Tyutyu amúgy festőművész.

Az este két teljes telt házat tolnak le, Bíró négy séfkabátot használ el, pluszban tart még egy ázsiai stílusú makulátlan felsőt is, amelyben a vendégek közé megy. Az asztalok közé már akkor is szívesen kijár, de a kor sztárjai az éjszakából is ismerik, hiszen a séfnél a műszak után jön a folytatás a hajnali kettőig-háromig nyitva lévő helyeken, Miniatűr, Trojka, Éva sörbár. Akárhová megy, újra összefut vendégeivel:

a Miniatűrben például nem is tudtuk, hogy ott vannak Hofiék, csak amikor leültünk, érkezett a két francia pezsgő, és integettek, hogy egészségünkre. Mire mi ugyanúgy visszaküldtük, és így tovább.

Többször láttam sírni

Budapest, Andrássy út 80. Csaknem negyven évvel később még mindig látni a Vörös Sárkány cégérét, amikor Bíró Lajossal végigtúrázzuk Budapestet, hogy régi konyhái helyszínén beszélgessünk kicsit arról, ami eddig volt és ami újra nem jön el. A Volga Szállót és az Olimpia Hotelt már ledózerolták, ám a Vörös Sárkány épülete még viharverten áll.

A városjáró túrához az apropót az adta, hogy a pesti Bock Bisztró után Budán a Vendéglő a KisBíróhoz is bezárt, így a vendéglős tulajdonképpen vendéglő nélkül maradt – ami nem jelenti azt, hogy az ételeit ne lehetne enni akár a Fény utcai piacon, a Buja Disznó(k) pultjainál vagy legújabban a Városligetben is.

Amikor a koronavírus-járvány idején bezárt Múzeum Kávéház és Étterem ablakán lesünk be, észreveszi azt a hattyús széket, ahol nap mint nap ült, ám hangján egy vidám meglepődésen túl semmi nem érződik.

A Múzeum a rendszerváltás idejének egyik legfőbb vendéglátóhelyszíne volt, a kor gazdasági elitje ide járt élvezni az életet, szórták a szinte végtelennek tűnő repiköltséget, amíg ezt az adózási kiskaput be nem csukták. Még mindig látható a grillpult és a látványhűtő, amelyből a megsütendő friss halat lehetett kiválasztani. Ezek akkoriban hatalmas újításnak számítottak. Emellett a vendéglős több, Ausztriában már jól működő technológiai megoldást is átültetett ide. A jobbkezének számító Barbarát sikerült is kellőképpen kiakasztania. Amit ugyanis addig tanult a főzésről, azt szinte mind dobhatta ki és írhatta újra. Itt Bíró már nem állt sem a tűzhelynél, sem a tálalónál, leginkább a vendégek közt töltötte az időt.

Az lehet, hogy Barbara főzött a Múzeumban, de én mondtam meg, mit kell főzni, és hogy hogyan, azt megbeszéltük.

Ezt feleli arra a kérdésre, hogy milyen séf az, aki nincs a konyhán. Bár Bíró is szeret főzni, de inkább úgy, hogy mindent a keze alá készítenek, és neki már nem kell hagymát vágnia. Emellett a napi szervizbe sem feltétlenül jó csak úgy becsöppenni és kiugrálni, mert aki nem ebben pörög folyamatosan, az csak megakasztja a többieket. Ő sokkal inkább a fogások fejlesztésében szeret részt venni, akár az ötlettel, akár mások ötletének átdolgozásával, észszerűsítésével.

Nem éppen csapatember

Azért azt sem mellékes megvizsgálni, hogyan tudott a séf kiemelkedni a mezőnyből. Ez nemcsak annak köszönhető, hogy a statisztika nyelvén igen alacsony volt a bázis, mert hát az átlagszínvonal nagyon mélyen volt, tagadhatatlan. A nyolcvanas-kilencvenes évek vendéglátásában ugyanis a legtöbb helyen a vendég szinte már akkor hintában volt, amikor belépett az ajtón. A szocializmus felemás, gebines, nyereségorientált jelzővel ellátott egységeiben a nagy pénzt úgy keresték, hogy átverték a tulajt, amely az állam volt, és ráadásként a vendéget is. A rendszerváltás után ez a pénzpumpa persze nem tűnik el varázsütésre. Bíró Lajos szerint náluk, a Vörös Sárkányban az például újítás volt a többiekhez képest, hogy

a vendég nem volt átbaszva.

Később aztán, amikor a következő üzleteiben résztulajdonos lett, már figyelt arra, hogy őt se rövidítsék meg, de az megmaradt hiúsági kérdésnek, hogy a vendégei mindig jót kapjanak. Ezt az erényét még azok a korábbi munkatársai is elismerik, akikkel nem maradt meg a jó viszony.

Alázat – na, az nem nagyon volt soha Bíró Lajosban. Bár meggyőzhető. Ha valaki meg tudja mutatni, hogy egy bizonyos módon jobb lesz egy étel, akkor hajlandó változtatni az álláspontján. A legtöbb kritika nem is erre a jellemvonására érkezett a környezetéből, sokkal inkább arról szóltak, hogy finoman szólva sem csapatember. Ezt egyébként maga is elismeri: minden gólt neki kell berúgnia, és még a gólpasszt sem köszöni meg. A rivaldafényből pedig gyorsan kitol mindenkit. Leginkább ezt a hozzáállást igazolta vissza számára a világ. Ez működött, miért kellett volna váltania?

Ez azonban még kevés lett volna, nem különbözött volna a többi nagyarcú szakácstól, aki meg tud szólalni és szeret szerepelni. Generációjából mégis talán egyedül ő volt képes átmenteni magát a gasztronómiai megújulás utáni korba.

Az erdélyi konyha bírósítása

Megérkeztünk közben az Erzsébet körútra is. Vasárnap délelőtt, egy lecsúszott figura egy laposüveg alján talál még egy félkortynyi sárgás löttyöt, kiissza. Mellette egy bezárt étterem kirakata. Az ismert borász, Bock József Boxi logószerű nevével: Bock Bisztró. Egykoron ez volt a hazai éttermi világ egyik zászlóshajója, ahová biztosan el lehetett hozni a külföldi vendégeket, hogy megmutassuk, milyen is a magyar konyha bő gatyás ostorcsattogtatás és kamumatyó nélkül.

Amikor az ablakon benézünk, látni, a helyiség javarészt üres. A vezető séf és társtulajdonos Bíró szerint a bérbeadók a felszerelést biztos helyre vitték, hogy bebiztosítsák magukat, hiszen még tart a pereskedés, jogi egyezkedés, hogy van-e fennálló tartozás, és elháríthatatlan külső tényezőnek számít-e a koronavírus, ami a honi gasztronómiát jelentősen taccsra tette. Érdekes módon a fröccsteraszról, ahol a halászlé-főzögetés is zajlott, az asztalként szolgáló nagy felállított hordók a szálloda másik teraszára kerültek.

Bíró Lajos megmondóemberi karrierje nagyjából húsz évvel ezelőttre vezet vissza, amikor a gasztroforradalom hajnalán a kevés olyan vendéglős között volt, aki értette a kor szavát, és az ereje teljében lévő Bock Bisztróban szakácsai hozták is az érdekes kombinációkat, magasabb színvonalú technológiákat. Az új, modern magyar konyha egyik iránymutatói voltak itthon.

Voltak Bírónak közben mindenféle korszakai is, mint amikor nálunk talán elsőként rátalált a sous-vide módszerre, majd jöttek bizarr, polgárpukkasztó párosítások is, nemrégiben pedig a japán és az erdélyi konyha bírósítása is napirenden szerepelt.

A konyháján bemutatott békési ízekre lehet építeni, és ezt az alapot, valamint az építkezést szerencsésen tovább is adta több hazai szakácsnak is. Ízérzékelésben is erős, így érti is, hogyan működnek a komponensek. Mindehhez pedig hozzáadódik, hogy valóban rajong az ételekért, így folyamatosan hajlandó magába szívni a tudást, amit könyvekben, újságokban fellelhető receptek vagy akár netes videók formájában napi rendszerességgel tölt magába.

Tagság, tányér, csillagocska

Az elismerések sem kerülték el, amelyek leginkább életműdíjak, akadémiai tagságok, de főztje Michelin-csillagot nem kapott. Lehetséges, hogy az ígéret földjére azok nem léphetnek be, akik még a régi világból indultak el, vagy az ételei egyszerűen nem voltak a Michelinnek megfelelők. Az is lehet, hogy a szintlépéshez már csapatban kellett volna működnie, ami nem az ő világa.

A Bock Bisztrót Bib Gourmand-ikonnal minősítették, amit a jó ár-érték arányú helyek kapnak. Amikor árat emeltek, a nyalakodó Michelin-fugura képe is eltűnt az étterem neve mellől. A Vendéglő a KisBíróhoz pedig tányért kapott a Michelintől, amely az ajánlott helyek szimbóluma, de amikor Bírót hátrébb sorolták, és új ügyvezetőt neveztek ki a cég operatív irányítására, a tányér is elveszett.

A kétféle lefokozás rosszul esett neki, bár az utóbbival nem tudott mit tenni, mert ekkor úgy látta, nem sok beleszólása volt az éttermek ügyeibe. Mindamellett ha az egész pályáját nézzük, persze örült volna a csillagnak, de azért komolyabb erőfeszítéseket kellett volna tenni, enélkül ez a szint szerinte nem megy. Kicsit hasonló volt a helyzet, mint Karácsony Gergelynél az előválasztás elvesztésekor – nem akarta eléggé:

Nem azt mondom, hogy nem szerettem volna a csillagot, de nem akartam rágyúrni. Nem volt a célom. Ráadásul ha az éttermem dübörög, akkor a csillaggal csak veszthettem volna, mert azt innentől elvehetik. Persze nem kezdtem el szarabbul főzni, hogy ne kapjak csillagot, de nem vállaltam kockázatot.

Lakatot pörget ujján

Kockázatvállalás nélkül pedig nincs győzelem. A saját étterem beteljesült vágya mellett talán csak egyetlen álma maradt, ami már szerinte nem fog teljesülni. Ha a koronavírus nem jött volna, akkor már a fiával tető alá hozandó közös éttermet terveznék éppen. De szerinte ennek már semmi esélye. Ami pénze erre volt, azt a járvány elvitte. Ha reálisan nézi, még nyolc-tíz évet ad magának. Fia, Dani pedig most építi a karrierjét.

Nyolcvanévesen már nehezen hihető, hogy odaállok a pultba. Már nem is leszek teljes értékű harcos. Ez ennyi lett.

Addig pedig marad az örömjáték a piacon, ahová gyakran beáll maga is a főzőkanállal birkapörköltet vagy halászlevet főzni. Meg lehet itt kóstolni az aktuális kedvencét, a finomított rámenjét is. Ráadásul a piacos koncepcióban már eljutott a szakácsok nélküli konyhához, ahol betanított munkásokkal is meg tudja oldani a helyzetet.

Rántott húsát és fasírtos zsemléjét imádják. Az ilyen tisztességes, jól elkészített egyszerű ételek ma missziót jelentenek, hiszen éppen a gasztronómia középső és alsó szegmensében lenne nagy szükség megbízható minőségre.

Végül a KisBíró teraszára is eljutunk, ahol Bíró leül a fotelbe, míg az ujján a lakatot pörgeti: „Tizenhét évnyi befektetett munka után a cégből, ami a Bock Bisztrót és a KisBírót üzemeltette, nekem ami megmaradt, az hat darab sztékkés. De az is lehet, hogy hét.”

Ha pedig már itt a vég, akkor szerinte nincs abban semmi szomorú, hogy az egész csak így elkopott, és nem volt semmilyen katarzis. Olyan ez, mint amikor elfáradnak a kapcsolatok.

Háromszor váltam, és mindig új egzisztenciát kellett építenem. Otthagytam a Vörös Sárkányt, a Múzeumot, pár éve a Bock Bisztrót is. Most, hogy a KisBírót el kellett engednem, különösen már nem viselt meg. A harmadik válás sem volt már annyira kemény.

Pedig érzelmes ember, csak az elérzékenyülései nem a szakmára irányulnak:

A könnyeket soha nem szégyellem. A nőknek amúgy ez nagyon tetszik, mert azt hiszik, hogy ha egy manus sír, akkor biztos óriási lelke van neki. Pedig van a faszt.