Már Ady is a pesti bulinegyedben mulatott

A Vár vagy a Parlament környékéhez képest Erzsébetváros jó ideig a turisztika és a szórakozás mostohagyereke volt, mert a hagyományos városnéző túrák nappal szinte csak a Dohány utcai zsinagógáig jutottak el, éjszaka pedig legénybúcsút tartó, részeg angolok hordáit kerülgetve kellett eljutnunk a kedvenc romkocsmánkig. A Kazinczy utca és a Gozsdu Udvar újjászületésével viszont ez lett Budapest nemzetközi hírű, új bulinegyede, a kézműves sörök és utcai falatozók Mekkája – aminek mindenki örül, csak az itt lakók nem.

Holott semmi más nem történt, csak a város visszatért abba a mederbe, amiből 1945 után lépett ki. Az Osztrák–Magyar Monarchia fénykorában ugyanis a Király utcától a Dohány utcáig, a VI. és a VII. kerületben terült el a zömmel német ajkú Pest-Buda legnépszerűbb mulató- és kéjnegyede, ahol minden második lépcsőházban

• orfeum,
• kávéház,
• étterem,
• kocsma
• vagy bordélyház üzemelt.

A Jamrik Levente vezette Kéjnegyed-túrát nem is kezdhettük volna jobb helyszínen, mint a zseniális írásai mellett a nagy lezülléseiről is híres Krúdy Gyula egykori otthonánál, a Nagymező utca és a Király utca sarkán álló Pekáry-háznál. Krúdy a saroképület harmadik emeleten lakott, itt írta meg az 1901-ben kiadott Az aranybánya című regényét – persze többnyire leginkább csak a környékbeli kocsmákat, éttermeket és mulatókat látogatta sorra, ahol legalább akkora éjszakai élet volt az előző századfordulón, mint manapság.

Hol rúghatott be a leggyorsabban Krúdy?

A jó étvágyú írófejedelem idejében például a Kis Diófa és a Király utca sarkán állt egy osztrák komikus, Mandl Albert rossz hírű csehója, az 1887-ben alapított Mandl mulató. Itt a város legrosszabb színésznői és a lelkes, de tehetségtelen pincérnők énekeltek német és jiddis nyelven sanzonokat. Belépő nem volt, ezért az előadás után az énekesnők egy letakart tányérral járták körbe a közönséget. A nők mellett állítólag a férfiak iránt is érdeklődő „Móni bácsinak” nem ebből az előadásból volt pénze, hanem a hátsó traktusban kialakított bordélyházból: ha valakinek szimpatikus volt valamelyik pincérnő vagy énekesnő, elvonulhatott vele az emeleten működő Elite szállodába.

Az alsó traktus az első világháború után (már Móni bácsi nélkül) Vasvári mulatóként, a felső szint Bréma Hotelként működött tovább, a funkciója azonban nem változott: az itteni lányokat még az 1950-es évek metróépítése idején is rendszeresen látogatták a keményen dolgozó kisemberek.

A bordélyház szomszédságában, a Király utca 37.-ben született 1869-ben (még Weisz Mór néven) a magyar drámairodalom egyik legnagyobb alakja, Szomori Dezső, és a testvére, Szomori Emil újságíró és színikritikus. Szomori így írt a házukról:

Pincék, üregek, barlangok, műhelyek, cukrászkonyhák, dörejek, bűzök, illatok és a gránit lépcsőházban, a gázláng gyenge fényénél bakákkal szerelmeskedő cselédlányok.

Utóbbi sor arra utal, hogy hiába volt egy szefárd zsidó imaház is az épületben, azért itt is könnyen lehetett szerelmet vásárolni.

Mit csinált Rozi a moziban?

A Király utca 27.-ben kialakított  Mercur kávéházban tartotta 1896-ban Ungerleider Mór az első magyarországi filmvetítést. Igaz, itt még nem konkrét filmekre kell gondolni, hanem zongoradallamokkal kísért árnyképekre, vagy egy vágtató ló monotonul ismétlődő képsoraira.

hogy az Őszi utazások a vörös postakocsin című könyvében is megemlítette a szó szerint fapados filmvetítést.

Ungerleider Mór az első klasszikus filmszínházát végül nem itt, hanem a Corvin Áruház helyén nyitotta meg Apolló néven, és mivel így a Király utcai imaginárium egy idő után unalmassá vált, a környékbeli fiatalok inkább szerelmi fészeknek használták az ülőhelyeket. Ennek tükrében persze már könnyen lehet, hogy az 1932-ben született, Rozi a moziban nóta nem is a filmművészet szépségéről szól:

Nincs ottan hangosfilm, csak zongora

És szól a Liszt rapszódia

És csókolódzik minden ember fia.

Hallod-e Rozika te,

Gyerünk a moziba be,

Tudok egy olyan mozit, hogy valami csuda.

A Király utcai EU-konform játszótérre járó családok valószínűleg nem is tudják, hogy itt állt korábban a bordélyházként üzemelő Walhalla dalcsarnok, ami több tulajdonosváltás után később Corso néven futott tovább, és bár Márkus Alfréd mellett francia sanzonénekesek is felléptek a színpadán, kettős funkcióját továbbra is betöltötte. Jamrik levéltári kutatásai szerint az itteni pincérnők extra szolgáltatásai azért voltak kelendőek, mert egyrészt minden alkalommal más fegyvernem egyenruháit dobták le magukról, másrészt pedig az elit kategóriát képviselték, mivel ők már

hetente kétszer is fürödtek.

Kártyabarlang, kupleráj és kabbala a Kazinczyban

A Kazinczy utcai Wichmann kocsmáról valószínűleg minden itt bulizó tudja, hogy ez volt Schneider József kártyafestő műhelye, és itt született meg a magyar kártya – aminek a lapjain a Habsburg-uralom elleni csendes lázadás jegyében a reformkor nagy alakjai helyett végül a szintén forradalmárkodó Tell Vilmos képe került. Tell híres jelenete a fia fejéről lelőtt almával egyébként a piros VI-os kártyán szerepelt, de ezek a lapok végül kikoptak a köztudatból, és ma már csak a 32 lapos paklit ismerjük.

Abban szinte már nincs semmi meglepő, hogy miután 1869-ben az épület Rothauser Mór rövidáru-kereskedőhöz került, amit rögtön bérbe vett egy Zierlichné nevű madám. Az 1906-ig működő bordélyház Jamrik levéltári kutatásai szerint arról volt híres, hogy itt borotválták először magukat a pesti lányok, és ez

sok építésznek, írónak és költőnek, többek között a helyet a levelezéseiben megemlítő Ady Endrének is bejött.

Bismarck fia és VII. Edward is a pesti bulinegyedben lett saturészeg

A Király utca és a Holló utca sarkán álló ház helyén működött az 1860-as évektől az Európa-szerte hírhedt Kék Macska mulató, ami egyszerre volt dalcsarnok és bordélyház. Jamrik Levente kutatásai szerint ez és a szemben lévő zengeráj-borozó (ma: VAM Design Center) volt a walesi herceg kedvenc helye. Többször is megfordult itt, mielőtt VII. Edward néven elfoglalta a brit királyi trónt, és bele is szeretett az egyik szép táncosnőbe, Waldan Jeanettbe, ám a bűnös románcnak hamar vége lett a prűd viktoriánus korszak névadójának, Viktória királynőnek a haragja miatt. Állítólag a Kék Macskába járt német és osztrák énekesnőket hallgatni a fél európai arisztokrácia:

• Bismarck fia egyszer úgy berúgott, hogy meztelenül elkezdett táncolni a színpadon, a házigazda azonban nem őt zavarta haza, hanem az összes többi vendéget.
• I. Milán szerb király pedig az országa akkori nemzeti össztermékének 0,8 százalékát verte el egyetlen este a kíséretével mulatozva.

A Kék Macskát rengetegszer emlegették a XIX. század végi írók, költők és publicisták, ezek közül Jamrik szerint a '48-as forradalmat 12 évesen megélő humorista és lapszerkesztő, Ágai Adolf leírása a leghitelesebb:

Nagyobb volt a híre külföldön, mint Petőfinek, a tokaji bornak, magyar lónak. Ami a dalcsarnokban hangzott, az nem volt nyávogás, az röfögés volt: még pedig olyan, hogy a dragonyos káplár is bele pirulhatott.

Sokáig lehetne még sztorizgatni a Monarchia kéjnegyedének bűnös titkairól, hiszen a fenti beszámoló csak a töredéke volt annak, amit Jamrik Levente a többéves levéltári kutatása során összegereblyézett a témában. Aki pedig még több mai kocsma múltjára kíváncsi, a Falanszter blogon jelentkezhet a változó Kéjnegyed-túrára, vagy az Urbface.com-on kattinthatja végig bérházanként a bulinegyed történetét.