Ha van kulturális örökség, amit még a modern építészetnél is mostohábban kezel az utókor, akkor az a 20. század második felének ipari építészete. Nem elég, hogy modernek ezek a házak, de még koszosak, lepusztultak, ezerszer toldott-foldottak is. Legtöbbjüket megépültükkor sem tartották sokra: eszközök voltak, amelyek gyorsan elavuló technológiákat szolgáltak ki. Sokan ma is csak a környezetpusztító létesítményt látják bennük, egy letűnt, sötét kor emlékeit. Pedig számos ipari épületben rengeteg ötlet, szellemesség, sőt, szépség lakozik.
Hogy mennyire kívül esik ez a hatalmas birodalom nem csak a laikus közönség, de még az építészszakma érdeklődési körén is, azt Haba Péternek a Terc Kiadónál megjelent, Magyar Ipari Építészet 1945-1970 című könyve igazolja legszebben. A hatalmas örökségnek csak egy részét tárta fel ezzel a jókora könyvvel, de még itt is gyakorlatilag úttörő munkát végzett: számos olyan adatot, képet, tényt és összefüggést mutat be, amiket senki korábban. Elképesztő, hogy milyen keveset tudunk erről a világról. Ki gondolná, hogy mondjuk Budapesten vannak olyan, háztömbnyi épületek, amelyeknek nem ismerjük az építészét, pedig nem több száz éve, csak néhány évtizede épültek.
A vaskos kötet leginkább kézikönyvnek nevezhető. Nem pusztán adattár, amely felsorolja a korszak fontos alkotásait – bár ha csak ennyit tenne, az is nagy dolog lenne. A példákon keresztül bemutatja, hogyan működött akkoriban az ipari építészet, az építőirodák – mindenek előtt az IPARTERV –, sőt maga az ipar is. Érdekes következtetési láncok bontakoznak ki: hogyan és miért került előtérbe egy-egy iparág; annak milyen technológiai követelményei voltak; arra milyen válaszokat adott az építőipar; s végül azt miként tudták „épületre váltani” az építészek.
A könyv elsősorban nem laikusoknak szól. Bár jó lett volna olvasni az egyszerű városnézők szempontjából is parktikus dolgokat, hogy mondjuk melyik házzal mi történt, pontosan hol találhatók stb. Ám érthető, hogy mindez meghaladta volna ennek a kötetnek a terjedelmét, és a szerzőnek nem is ez volt a célja. Viszont olyan hiánypótló alapmű született, amely a későbbiekben megkerülhetetlen lesz, bárki is akar majd a korszak ipari építészetével foglalkozni.
Ez persze nem jelenti azt, hogy száraz szakkönyvről van szó. Haba Péter Szegő Györggyel írta meg a 111 év, 111 híres ház, 150 építész című könyvet, mely régóta nagy kedvencem, örök hivatkozási alap számomra. Bár most egészen más műfajról van szó, ez sem kevésbé izgalmas. Aki magolt már unalmas tankönyvekből, annak felüdülés lesz ennek az olvasása. A kiadvány további értékét jelenti a roppant képanyag: tervrajzok, ábrák, archív fotók, melyek egy részét még nem publikálták korábban.
Az alábbiakban, a könyvben található 1266 illusztráció közül kiválasztottunk párat, amelyek bepillantást engednek ebbe a csodálatos világba.
Rimanóczy Gyula, kinek legismertebb alkotása a Pasaréti téri templom, 1949-ben tervezte ezt a dohányfermentáló üzemet Nyíregyházán. A második világháború után, erőltetve megindult iparosítás renegeteg új épületet igényelt. Olyan házakat, amilyenekre korábban nem volt szükség. Ha valaki jó lakóházat, hivatalt vagy előadótermet akart tervezni, akkor több száz vagy akár több ezer év tapasztalatát használhatta fel. A szocializmus ipari boomjában szinte minden épületnél ki kellett találni valami új technológiát. Talán ennek is köszönhető, hogy az ipari építészetből soha nem szorult ki teljesen a modern még a szocreál alatt sem. (Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
Az angyalföldi Ganz Hajógyár szerelőcsarnoka (Mátrai Gyula, Pászti Károly, Vasek László, 1953), olyan mint egy katedrális. A cél az volt, hogy minél nagyobb belső teret hozzanak létre, minél több természetes fénnyel. (Egy mai üzemépületnél ez utóbbi már nem szempont.) Hogy ezt elérjék, felülvilágítókat terveztek, a szerkezetet pedig vasbetonból alakították ki. A keretelemeket a helyszínen gyártották le előre, és utána azokból állították össze az épület szerkezetét. (Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
Hogy milyen is volt ez a szerkezet, és hogyan épült egy ilyen gyár, azt szépen megfigyelhetjük a tiszapalkonyi hőerőmű építésénél (Mátrai Gyula, Pászti Károly, Vasek László, 1952-1957.). A hatalmas pillérek és rácsos tartók szinte légiesen könnyűnek tűnnek, pedig 40-60 tonna súlyúak, és 35-38 méter hosszúak. Első ránézésre mintha vasból lennének, pedig betonszerkezetekről van szó.
Ha már itt járunk, érdemes megemlíteni, hogy a tiszapalkonyai erőmű építői közül nem az építészek a leghíresebbek, hanem az egyik raktáros. Hamvas Bélának hívták.
(Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
Mikor elkezdték építeni a diósgyőri kohászati műveket, még MÁVAG-nak hívták, de menet közben Leninre nevezték át. Az úgynevezett középhengerműnél olyan technológiára volt szükség, amellyel hatalmas összefüggő teret lehet áthidalni, alátámasztások nélkül. Az íves főtartókkal kialaktott belső tér közel harminc méter széles, és 335 méter hosszú lett. (Resatkó Endre, Nagy József 1950-1955.) (Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
Nemzetközi szinten is kiemelkedő alkotás a Borsodi Vegyi Kombinát pétisóraktára Kazincbarcikán (Gnädig Miklós, Horváth Gyula, 1952-1953). Egyetlen óriási zsalut kellett megépíteni, mellyel 30 darab félívet öntöttek ki betonból. A kép előterében látszanak ezek az elemek, beemelés előtt. Az építmény méretei (több mint 46 méteres fesztáv) jól érzékelhetők a mögötte álló, emeletes épülethez képest. (Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
A reflektorfényben a nehézipar, és a gigantikus csarnokok voltak. Ugyanakkor az ország üzemeinek jelentős része többszintes épületben működött. Szép példája ennek a Kaposvári Fonoda (Kiss Ferenc, Böhönyey János, Pesti Tibor, 1950-1951.) jó arányú épülete, mely szintén sok előregyártott elemet tartalmazott. Szinte a
Bauhaus-épületegyüttes szellemiségét viszi tovább modernista tisztaságával.
(Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
Voltak technológiák, ahol a gépészet megkívánta szerkezetet nem lehetett, vagy teljesen felesleges lett volna a hagyományos építészeti formákba illeszteni. Ez a korához képest meghökkentően modernnek ható konstrukció a bélapátfalvi cementgyár mészégetője. Misley Sándor, Pesti Tibor, Péry Vilmos munkája 1950-ből. (Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
Miközben a
közintézmények és a
nagy lakótelepek kötelezően szocreál stílusban épültek az ötvenes évek elején, az ipari építészetben ritkán jelent meg ez az irányzat. Nem volt sem hatékony, sem olcsó. Leginkább ott használták, ahol valami miatt reprezentálásra volt szükség. Ez például a Csepeli Papírgyár erőművének terve, Wappler József, Mayer Pál Albert, Kemper Ervin munkája (1953-1958).
(Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
A megvalósult, ma is álló, reprezentítv szocreál épületek közül a Ganz Vagon- és Gépgyár igazgatósága az egyyik legismertebb, Józsefvárosban, a Könyves Kálmán körúton. A Palcsik Sándor, Virágh Pál tervezte, 1951-1954 között épült ház akár Moszkvában is állhatna. (Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
A korszak leglátványosabb, és legünnepeltebb alkotásai az úgy nevezett héjszerkezetek voltak. Ezek közül a könyvben is jó pár szerepel, egyik szebb mint a másik. Nem állom meg, hogy többet itt is bemutassak (ilyenek láthatók a borítóképen és a bevezetőben is). Ez a Csepel Vas- és Fémművek Csőgyárának csőhegesztő csarnoka. (Menyhárd István, Semsey Lajos, Bánszky Balázs, Reisch Róbert, Horváth Csongor, 1961) (Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
A héjszerkezetek hatalmas előnye volt, hogy egyszerre voltak térhatároló és teherhordó elemek. Emellett pedig nagyon atraktívak is. Zsolcai Épületelemgyár. Vellay István, Nagy József, Blázi János, 1961-1963. (Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
Miközben a hatvanas években megkezdődött a lakótelepek uniformizálása, és a lakóháztervezők többsége csak panelekből rakhatott össze sivár épületeket, az ipari építészek egy része tobzódhatott a formák gazdagságában. Kismotor- és Gépgyár, Kelenföld. A tervező a kutatás jelenlegi állása szerint nem ismert. Feltehetően az 1960-as évek első felében épült. (Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
A ma emberét leginkább az foghatja meg bennük, hogy egyszerre tudnak könnyedek és brutálisak lenni. (Bár ezeknek a házaknak nem sok köze van a brutalizmusnak nevezett irányzathoz). A képen a berentei gázszilikátgyár - Mátrai Gyula, Pászti Károly, Szécsi Árpád, 1961-1963.
(Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
A MONIMPEX Vállalat Export Borpalackozója Budafokon olyan, mintha maga is exportra készült volna 1958 és 1960 között. Az Emődy Attila, Iványi Gyula, Szeleczky Ferenc tervezte ház egyszerű, kifinomult belső rendszere a homlokzatán is tükröződik. Olyan mint egy gyönyörű absztrakt festmény. (Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
Léstyán Ernő és Szőke Lóránt Csarnok téri trafóháza (1965-1966) azzal került be a hírekbe pár éve, hogy elé épült a Meininger Hotel. Annak kapcsán esett szó arról, hogy miért is szerettem ezt a házat, amely ma már nem látható.
(Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
A Belloiannisz Hiradástechnikai Gyár 1964-re elkészült üzemi főépülete nem csak azért érdekes Kelenföldön, mert már olyan szellemben épült, hogy a belső tereivel alkalmazkodni tudjon a folyamatosan változó gyártásmenethez. Hanem azért is, mert a homlokzata tekintettel volt a városi környezetre. Tervezője Szendrői Jenő és Pozsgai Lajos mellett Arnóth Lajos volt, aki halála évében mesélt építészeti hitvállásáról a Ház+ Mesterek videósorozatban.
(Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
Ez a futurisztikusnak tűnő létesítmény pedig már a Salgótarjáni Síküveggyár edzőcsarnoka (ahol természetesen nem a dolgozók izmait, hanem az üveget edzették). Az épület kettős profilüveg falának klimatikus oka van, mint ahogy a betonhasáb sem csak dísznek áll ott: az a hűtőlégtorony. Igaz, szoborként is megállná a helyét. Izgalmas kompozíciót alkot a csarnokra merőleges transzformátorház tömegével. Elekes Keve István, Szontágh László, Márton Botond, 1964-1968. (Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
Bár korábban is akadtak példák arra, hogy a technológia "eluralkodott az épületen", azért az ötvenes-hatvanas évek nagy részében az építészek kordában tartották. Az ipari épületek is "épületszerűek" voltak. Később azonban előtérbe kerültek azok a megoldások, amelyeknél a gyár egyre kevésbé hasonlított egy házhoz, egyre inkább egy óriási gépre emlékeztetett. A Beremendi Cementgyárnál minden épületelemet más csapat tervezett, az eredmény mégis koherens egység lett 1972-re. Ez azonban már egy másik fejezet kezdete a magyar ipari építészet történetében. (Fotó:
(Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum)
Köszönjük a (Modern) (Ipari) Építészetért Alapítványnak, hogy lehetővé tette a képek bemutatását. A borítóképen a Ganz-Mávag Mozdony-, Vagon- és Gépgyár Diesel hajtóműgyárának szerelőcsarnoka látható (Budapest, Kőbánya, tervezők: Horváth Csongor, Vince Pál, Menyhárd István, 1961-1963 körül). Az épületben jelenleg a 35-ös kisáruház nevű kínai piac működik.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
