Hullám, ami visz

A programok bősége zavarba ejthet, de a legjobb technika, ha az ember sodortatja magát az árral. Ha pénteken Budapest közlekedésének bicajos blokkolása miatt esetleg lemaradtunk Lajkó Félix-, a William Parker Quartet, vagy Ruttkai Bori és zenekara koncertjéről, szombat délután a ráhangolódás jegyében kezdjünk filmekkel. A rövid-, vagy animációs filmek, a művészeti témájú dokumentumfilmes, valamint a kísérleti filmes blokkok a kínálat legizgalmasabb kategóriái.

A választás nehéz, de ha a tuti teltházas rajzfilm- és rövidfilmblokkokat későbbre hagyjuk, megtudhatjuk, milyen szerepet játszhat a paprika az aktfotózásban (Csípősek és pucérok - Edward Weston fotográfus: Joachim Haupt és Sabine Pollmeyer), részesei lehetünk annak, milyen volt a Lido és a Moulin Rouge akkor, amikor még Dali, Giacometti, vagy Juan Miro is előfordult ott (Daniel Frasnay - a királyság és a száműzetés), hogy egy nagyváros közlekedési rendszerének száraz, műszaki témája izgalmas látványokat is tartogathat (Ortem: Dariusz Kreczek), vagy hogy hogyan készülhet hangkép beszkennelt könyv- és újságoldalakból, ha átfuttatják egy szintetizátoron (Párnalány - Ronnie Cramer).

Képmesék, rajztörténetek

Az animációs- és kisjátékfilmek közönsége főleg a vidám, szellemes vonulatért hálás, és ebben idén sem szenved hiányt a fesztivál. A rajzolt univerzumban például előfordulhat, hogy ha hárman összeülnek egy kocsmában iszogatni, a pohárnyomok dalra fakadnak, a papírterítőre rajzolt firkákból pedig vidám mese kerekedik(Prudence'a Tort Ou A Raison' - Joris Clerté); kiderül, hogy a gyerekek megunt Mikulása új pályát választott, és hentesként áll szörnyű bosszút az őt cserbenhagyó, Nintendó-függő hatéveseken (Karácsonyi mikulás - Laurent & Manu Talbot), és vicces párhuzamot találhatunk a nászajándékba kapott háztartási gépek és a házasság szétesése közt (Perfect - Sally Ann Arthur). A viccen kívül azonban szépség is létezik: a számítógépes animációnak például új értelmet adhat Ali Taylor Puleng című filmje, ami a 3D animáció valósághű képeit álomszerű rajzokkal elegyíti mesévé, vagy David Delvaux Végső vonyítás című, akvarellfinomságú rajzfilmje arról, miről álmodik egy kutya a szürke nagyvárosban.

Az élő szereplőkkel készült filmek kisvalóságaiban láthatjuk, hogy bár a mozikban külön kategória az ázsiai film, a hétköznapi életben Szingapúrban is ugyanolyan problémáik vannak a fiatal, munkanélkülivé vált családapáknak, mint egy budapesti lakótelepen (Bertrand Lee: Születésnap). Majd egy drasztikus időugrás: a XI. századi Oroszországban egy kisfiú, Proshka elindul, hogy meglátogassa beteg lovát, és bár viszonytagságos útja során kicsit megkeresztelik az arra járó hittérítők a jeges folyóban, azért gazdagabb lesz egy élettapasztalattal is: sose állj olyan ló mögé, ami beöntést kapott (Svetlana Shimanjuk: Az út). Még jobb lehetett volna az élmény, ha ez a film valami malőr folytán nem némafilmként vetítődik, de ennyi tulajdonképp beleférhet, ha azt vesszük, hogy pár éve még tolmácsgépekkel kellett küzdeni, tavaly óta viszont szinte minden filmet magyar felirattal vetítenek.

Ahogy lehet, és ahogy kell

Az évek óta fő koncerthelyszínként működő Zsinagóga felújítása idén már olyan előrehaladott, hogy idén helyszínként sajnos kiesett - ez alapjában örömteli dolog, de most mégis fájó hiányosság, mivel a Xantus Múzeum udvarán felállított sátor korántsem tudja pótolni sem a hangulatot, sem a hangzást. Próbálkozásnak nem rossz a színpad mögött felfüggesztett festmény, ami a régi Művészetek Szentélyének oltárrészletét ábrázolja, de Kevin Mackenzie Vital Signs nevű zenekarárhoz talán több kellene: a programfüzet szerint ők a tradicionális kelta zenei elemeket vegyítik a modern dzsesszel, de számunkra ez az elegy nem akar összeállni. A két szaxofonos jókat fúj, a dobos egy ponton rockos lendülettel szétkapja a dobszerkót is, ez azonban már inkább vicces mint drámai, rosszabb pillanataikban pedig tudjuk elhessegetni azt a víziót, amint Michael Flatley perdül a színpadra és táncos lábaival szétrúgja a koncepciót. Utánuk a Dresch Quartet viszont megmutatja, hogyan kell ezt jól csinálni: amit ők játszanak, az nem csak azért különleges, mert a magyar népzene és jazz izgalmasan sajátos egysége, hanem mert Dresch Szandai Mátyás, Baló István, valamint a felváltva velük játszó Kovács Ferenc és Lukács Miklós személyében kiváló érzékkel választ maga mellé partnereket: lendület és precíz tudás, megható szépség és felszabadult örömzene jön le a színpadról.

Szellemidézés a másnaposság ellen

A koncertek másik helyszíne a Rómer Ház, ami az érdeklődéshez képest kicsi és szűkös, a Zsinagógához képest pedig hiányzik belőle a szakralitás. Sidsel Endresen norvég énekesnő koncertjén különösen fájóan érezhető ennek a hiánya. A dolog azért így is tud működni: színpadon látszólag egy ötvenes családanya ül egyedül, kibontott, szőke haja beteríti, de amikor elkezd énekelni, már egy sámánasszonyt látunk; a hangja rekedt és mélyről jön, csukott szemmel, kézmozdulatokkal szellemet idéz, és a sötét, fülledt meleg ellenére képes varázsolni. Ütős így is, de a Zsinagógával körítve ugyanez valószínűleg knock out lett volna. Később még látjuk a sámánasszonyt, amint az Underground klubban köznapi emberként sörözik és beszélget hajnalba nyúlóan bárkivel, de velünk már nem tudja elhitetni, hogy legalább a másnaposságot ne volna képes kézrátétellel enyhíteni.

Választani azonban nem csak mozgókép és hang közt lehet: a fesztiválhoz az elmúlt 15 év alatt társrendezvények is kapcsolódtak: most például fotókiállítás afganisztáni orvoskalandokról, festmények a Vasilescu-gyűjteményből, színház és táncelőadások, és érdemes nyitott szemmel járni az utcákon, mert bármikor beleszaladhatunk Szőke Andrásba, aki Badár Sándorral osztályfőnöki órát rögtönöz. Személyes kedvencünk a Nefelejcs utcai Perfornitórium, Boka Gábor szabadtéri kiállítása, aki régi szekrényekbe költöztetett mesevilágokat: a lelkes közönség pedig kukkol, fiókokat húzogat, és betekintést nyer a női és férfi lélek banális kis titkaiba.

Ami még jön

Az erős kezdés után lesz még filmmel és élő zenével körített francia művészcirkusz (Freres Kazamaroffs), spanyol flamenco (Las Migas) és oxitán etno (Compaigne Montanaro), performansz, ahol Georg Traber bambusztornyot épít majd bont le maga alatt, a Térig érő fű című projekt keretében pedig a tervek szerint gyeptéglával borítják be az óváros főterét, ahol egyébként esténként ingyenes térmozival szórakoztatják a város lakóit. Filmekben a következő pár nap főleg a dokumentum-vonulaté, de akit ez nem vonz eléggé, az visszatekintésként nagy adagban kaphatja az eddigi fesztiválok legjobb darabjait.
És még mindig csak a hét elején járunk.