Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Magyarországon kockázatos festményt vagy grafikát vásárolni. Körülbelül annyira, mint munkát vállalni, adózni, választani, vagy iratainkat átadni egy rendőrnek. Kijöhetünk a dologból jól is, de a helyzetbe be van kódolva a hatalmas pofára esés is. Röviden így foglalhatjuk össze a szombati Forró Tamás-aukció egyik, gyanúsnak talált festménye kapcsán folytatott nyomozásunkat.
Figyelmünket az aukció hirdetésein is szereplő, 18 millió forintos kikiáltási árú Vaszary János-festmény ragadta meg. A Tengerparton című képen ugyanis bikinis nők láthatók, ami azért feltűnő, mert ezt a ruhadarabot 1946-ban mutatták be Párizsban, nagy felháborodást keltett, és végül az ötvenes évek végén terjedt csak el a strandokon. Vaszary János meg már 1939-ben meghalt. (Bikinire emlékeztető ruhadarabok megjelentek már a harmincas évek lokáljaiban és szabadosabb musicaljeiben, de nyilvános, szabadidős viselésükre akkor még nem gondoltak.)
"Nem zárható ki, hogy a kép hamisítvány, de ezt biztosan csak alapos vizsgálat után lehet kijelenteni - hangsúlyozta Vaszary képéről Bellák Gábor, művészettörténész, igazságügyi képszakértő. - Perdöntő lehet a bikini motívuma, amiről tudható, hogy Vaszary idejében még nem létezett." Bellák megjegyezte, hogy praxisában előfordult már, hogy egy hamisítványt ehhez hasonló anakronizmus leplezett le. "Budapesti miliőt ábrázoló képen szerepelt egy telefonszám, ami több jegyből állt, mint az akkor szokásos."
Interjúnk készítése után Forró Tamás visszavonta a Tengerparton című festményt az aukcióról. A műkereskedő péntek délután elmondta, hogy nem az Index vizsgálódása miatt döntött így, hanem mert végül nem készültek el a kép papírjainak hivatalos fordításai. A Vaszary-festmény így már sem az aukción, sem az internetes katalógusban nem szerepel. A nyomtatott verzió azonban korábban készült, így ebben érthető okokból még látható a kép.
Forró Tamás elmondta, hogy az általunk és a szakértő által ilyen néven nem ismert, Fehér hajó című kép éppen az, amit a festő utolsó művének tartanak, és ami cikkünkben is szerepel, illusztrációként. Ahogy írtuk, Forró bizonyítékként említette a festményt, mint olyat, amin szintén bikinis nők szerepelnek.
Bellákot elbizonytalanították a főalak nadrágján látható piszkos színek is. Ez a színhasználat véleménye szerint ugyanis nem volt jellemző Vaszaryra. A festő inkább tiszta színekkel dolgozott. Felhívta a figyelmünket arra is, hogy a kép feltűnően hasonlít a festő utolsó munkájára. A most aukcióra kerülő alkotás gyakorlatilag tükrözése az életművet záró kompozíciónak, a főalak azon a jobb, itt a baloldalon áll, a nők ugyanígy középen fekszenek. Csak éppen, diszkrét, egyrészes modellt viselnek.
A szakértő szerint a művészettörténetben van példa rá, hogy a festők korai munkáikat újraértelmezik, feldolgozzák. Nem valószínű azonban, hogy egy festő élete végén készített alkotásait kezdje el variálni. Bár Bellák Gábor csak fotóról tanulmányozta a festményt, így információi korlátozottak, úgy vélte, ha a kép hamisítvány, akkor nem a közelmúltban készítették. Vaszary-képeket több évtizede hamisítanak, még Vaszary életében (1939 előtt) készült hamisítványokkal is találkozhatunk.
A magyar műkereskedelem lényegét nem érti, aki ezek után azt gondolja, hogy a helyzet egyértelmű. Forró Tamás szerint a kép eredetiségét ugyanis közjegyzői nyilatkozat bizonyítja. Az egyelőre még csak szlovákul olvasható dokumentum tanúsítja, hogy a képet maga a festő ajándékozta asszisztensének, a pozsonyi illetőségű Reichenthal Ignácnak, így került a most aukcióra bocsátó család birtokába.
Bikiniügyben a Belvedere aukciós ház vezetője, Forró Tamás azzal is érvelt, Vaszary Fehér hajó című képén is vannak bikinis nők. Igaz, ezt a festményt nemcsak mi nem ismertük, Bellák Gábor szakértő sem.
Ezután tárcsáztuk a neves aukciós házak vezetőit, és hamarosan kirajzolódott előttünk a mindenki ismer mindenkit jellegű szituációk jellemző képlete: több oldalról is megtudtuk, hogy a konkurensek legtöbbje megengedhetetlen eszközökkel dolgozik, de véleményét névvel végül senki sem vállalta.
Amiben minden megszólaltatott műkereskedő és szakértő egyet értett az viszont elgondolkoztató: a hazai műkereskedelmi viszonyok zavarosak, hivatalos szabályozás nem létezik, az önszabályozás egyéni döntés kérdése, nem pedig kötelezettség.
Forró Tamás azt állította, hogy a Belvedere ellen évente indítanak támadást hamis képek miatt, de ez a konkurencia ármánykodása, és semmi köze a valósághoz. Az egykori tévés szerint hamis képek a legjobb szándék mellett is bekerülhetnek bármely ház aukciójára, a Sotheby'snél és a Christie'snél ugyanúgy, mint a magyar galériáknál.
A magyar viszonyok csak rátesznek a bizonytalanságokra. Míg a nyugati művészek életműve alaposan fel van dolgozva, a hazai festők dokumentációja hiányos. Ráadásul a magyar gyűjtemények a háború alatt és után szétszóródtak, sok képről csak szóbeszédből lehetett tudni. Mindez ideális volt ahhoz, hogy évtizedekkel később olyan remekműveknek mondott alkotások kerüljenek elő, amik addig állítólag padlásokon, villanyszámlával megszorult hajdani bárónők szobáiban és nem műértő örökösök falán lappangtak.
A helyzetet tovább bonyolítja a jó szakértők és a közmegegyezés hiánya. Minden megkérdezett műkereskedő és szakértő, név nélkül ugyan, de azt állította, hogy kevés a megbízható művészettörténész Magyarországon. "Külföldön minden kornak és művésznek megvan a maga megkérdőjelezhetetlen, nagy tudású szekértője. Itthon azonban egyenetlen a színvonal" - mondta az egyik nagy galéria vezetője.
"Mit lehet csinálni olyan helyzetben, amikor az MTA egyik elismert művészettörténésze szakvéleményében eredetinek nevezett egy Ferenczy-képet. Aztán, amikor kiderült, hogy korábban más szignóval volt forgalomban a kép, simán visszavonta a véleményét" - tárta szét a kezét Forró Tamás.
Egy elismert műkereskedő, Saphier Dezső szerint a fentihez hasonló esetek mindaddig megtörténhetnek, amíg a bírálónak nem kell jótállást vállalnia. Ha a művészettörténész nem felelős anyagi értelemben is a bírálatáért, ítélete súlytalan marad. A szakma nagy öregjének számító Saphier mutatott rá a jogi szabályozás hiányára is. Míg Németországban egy egész könyvnyi jogszabály foglalkozik a műkereskedelemmel, itthon a belkereskedelmi törvényt igyekeznek ráhúzni a műfajra, sikertelenül.
"Egy Rippl-Rónai-hamisítvány kaposvári készítőit azért nem ítélték el, mert a másolat készítőjének csak a festményhez volt köze. Azt viszont nem tudták bizonyítani, hogy végül ki festette rá a szignót" - emlékezett vissza egy jellemző esetre Nagyházi Csaba, a Nagyházi Galéria vezetője, a Műtárgykereskedők Szövetségének elnöke. Ilyen körülmények közt érthető, hogy sokkal nagyobb a valószínűsége a hamis képek felbukkanásának, mint tőlünk nyugatabbra. Igaz, Oroszországban még több a gyanús eredetű tárgy, jegyezte meg optimistán egy másik, világlátott kereskedő.
A Nagyházi galéria egyébként figyelemfelkeltő kiállításra készül, amelyen kétszáz, hamis képet tekinthet meg a közönség. Ebből kiderülhet - amit a szakértők állítanak -, hogy a képek jó része nem friss hamisítvány. Sokkal több készült évtizedekkel ezelőtt. Sőt. "Gyakori módszer, hogy korabeli, nagy tudású, de kevéssé ismert mesterek munkáit látják el hamis szignóval. Ilyenkor a festék, a vászon kora stimmel. Az utánzásnál feltűnő görcsösség, megfelelni akarás így természetesen nem látszik a képen."
A legjobbakat egyébként más saját kortársaik másolták, így ismertek húszas évekből származó Aba-Novák-hamisítványok is. A hamisítási lista élén a XIX. századi, kora XX. századi, magyar festők állnak. Egy restaurátor szerint Rippl-Rónait, Scheiber Hugót, Kádár Bélát és Czóbelt lehet a legkönnyebben utánozni. Mellettük Gulácsy, Perlott és Aba-Novák számít még veszélyes területnek.
A kortárs hamisítók is a festő idejéből származó vásznat, papírt használnak, és olyan festéket, amelyek mentesek a jelenlegi pigmentektől és adalékoktól. Sőt odafigyelnek olyan részletekre, hogy a szögek is régiek legyenek, a rozsda nyomot hagyjon a vásznon. De nem kell azonban mindig nívós munkákra gondolni. Egy műkereskedő elmondta, hogy találkozott már olyan Aba-Novák- és Perlott-festménnyel, amelyeket láthatóan ugyanaz a kéz festett.
A kilencvenes évek vadkeleti viszonyainak azonban végük, állították a szakma szereplői. Egyre kevésbé jellemző, hogy a galériák szándékosan árulnak bizonytalan eredetű műtárgyakat. A minőség inkább a módszerektől függ. Egy minden jelentős galériának dolgozó restaurátor Kieselbach Tamást és Saphier Dezsőt nevezte a szakma etalonjainak. Kieselbach a Nemzeti Galériá-s múltjának és alaposságának, Saphier negyvenéves tapasztalatának köszönheti a hírnevét. "Ők már a portán sem engedik be a gyanús képeket. Kevés, de minőségi munkával dolgoznak".
A művészettörténész Virág Judit és Nagyházi Csaba munkáját sok szakértő segíti, és állandó, biztos forrásból vásárolnak, így náluk is magasnak tartják a színvonalat, tudtuk meg.
A szakértő szerint azonban annál, aki alkalmi eladóktól is vásárol, nagy tömegű művel dolgozik, olcsó tárgyak iránt is érdeklődik, nagyobb valószínűséggel csúsznak be kétes alkotások.
"Hosszú távú karriert hamisítványokra azonban nem lehet alapozni, és ezt mindenki tudja" - mondta bíztatóan informátorunk.
Érezhető tehát a helyzet javulása, csatlakoztunk rá mi is a pozitív áramlatra, de hiába. "A műtárgypiac a hazai viszonyokat tükrözi. Ez az időszak pedig nem kedvez az ízlésnek. És az ízlés az, ami fegyelmet ad" - búcsúzott a névtelen szakértő elégikus hangulatban.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
