Salamon
9 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Megerőszakolták, és ezt a segítséget bár ne kérte volna

MV5BMTA4YzQ4MjQtNWVjYS00YzkyLWE5NjEtNDUyZTRhOGM2NTg2XkEyXkFqcGde
2019.10.09. 20:50
Ami egy 18 éves Washington állambeli, az állami gondozásból éppen csak kikerült lánnyal megtörtént, az az iskolapéldája annak, hogyan nem szabadna sohasem bánni a szexuális erőszak áldozataival. Ahogy az említett lányról mit sem sejtő, két Colorado állambeli nyomozónő felkutatta évekkel később a titokzatos maszkos behatolót, aki sorozatosan erőszakolt meg egyedül élő nőket, azt a rendőri munkát viszont tanítani lehetne. A két összeérő történetről Pulitzer-díjas újságcikk készült pár éve, most pedig a Netflix állt elő az év egyik nagy dobásának szánt bűnügyi drámasorozattal, a kissé didaktikus, de remek színészi alakításokkal teli, nagyon érzékeny és nagyon tudatos Unbelievable-lel.

A 18 éves, 50 kilós Marie épp, hogy csak elkezdte az önálló, felnőtt életet a Washington állambeli Lynnwood Alderbrook lakóparkjában, amikor 2008. augusztus 11-én hajnalban arra ébredt, hogy egy fekete maszkos férfi magasodik az ágya fölé, és kés van nála. A támadó odavetette, hogy okosabb is lehetett volna a lány, minthogy nyitva hagyja a lakása tolóajtaját. Megkötözte a kezét, betömte a száját, bekötötte a szemét, és megerőszakolta. Marie villanásokat érzékelt: a támadó fényképezett. Megfenyegette, hogy ha szólni merészel a rendőrségnek, kiposztolja mindenhová a fotókat. Amikor vége lett, a maszkos magával vitte az ágyneműt. Utoljára még azt mondta: sajnálja, hülyén érzi magát, a fejében, amikor még csak fantáziált róla, sokkal jobbnak tűnt ez az egész.

Marie - a lány valódi vezetéknevét a védelme érdekében nem hozták nyilvánosságra - a fenyegetés ellenére rögtön segítséget kért, amint nagy nehezen sikerült kiszabadítania magát. 

Amit viszont a segítség helyett a következő napokban, hetekben, hónapokban kapott, az újabb csapások sorozata volt. elvesztett szinte mindent: az állását, a lakhatási biztonságát, a jó hírét, a barátait, kis híján a szabadságát és a hitét is, hogy nem egyedül áll a világban, hogy vannak körülötte olyanok, akikre számíthat.

Marie esetét 2015-ben ismerte meg a világ két újságíró, T. Christian Miller és Ken Armstrong Pulitzer-díjas cikkéből, aztán a következő évben a This American Life podcast is futott vele egy újabb kört, az adás címe Egy kétely anatómiája volt. Most a Netflix révén milliókhoz jut el az amerikai bűnüldözés történetének ez a ronda szégyenfoltja: a címében is a díjnyertes újságcikket követő Unbelievable szeptember 13-án debütált. Az Erin Brockovich-ért egykor Oscarra jelölt Suzannah Grant író-producer munkája láttán Marie felhívta telefonon Ken Armstrongot. Azt mondta az újságírónak: nem volt könnyű megnéznie, sokat sírt közben, de szerinte kiváló lett a sorozat.

Ebben a cikkben részletesen írunk az Unbelievable cselekményét adó valós történetről, és bár a sorozat sokkal inkább dráma, mint krimi, a hangsúly nem a bűnügy és a nyomozás fordulatain van, mégis: aki érzékeny a spoilerekre, az inkább ne olvasson tovább.

Jó állampolgár, óvja a rendőrséget

Marie elég pokoli gyerekkort hagyott éppen csak maga mögött, amikor az életét újra kisiklató támadás érte 2008 nyarán. 6-7 éves korától állami gondozásban nevelkedett, kézről kézre adták nevelőcsaládok és gyerekotthonok, előbbiből 10-11-nél is megfordult. A megelőző évekből, amikor az anyja egymaga nevelte, nincs sok emléke. Nem tudja, járt-e óvodába. Az megmaradt, hogy sokszor volt éhes, és az aktájában nyoma van: előfordult, hogy kutyaeledelt kapott. Az anyjával járó férfiak sűrűn váltották egymást, a kislányt fizikailag és szexuálisan is bántalmazták, mire a gyerekvédelmisek érte jöttek.

A nevelőcsaládok közt voltak rosszabbak és jók is. Mire Marie felnőtt, két egykori nevelőanyjának fontos szerepe maradt az életében, afféle idősebb barátnők, pótanyák lettek. A kapcsolatuk akkor is szoros maradt, amikor a lány bekerült a Létra projekt nevű programba, amely állami gondozásban felnőtt fiataloknak segített az önálló életet elkezdeni Lynnwoodban. Marie ezen a programon keresztül jutott lakáshoz, és munkát is szerzett: ételeket kóstoltatott a helyi szupermarketben.

Az erőszak után a rendőrök és a Létra projektes szociális munkások mellett hamar megjelentek Marie oldalán a nevelőanyák is. Mindenki meg volt döbbenve, mindenki próbált segíteni. Csakhogy fogalmuk sem volt a traumafeldolgozás különféle útjairól, és

Marie nem úgy viselkedett, mint ahogy szerintük ilyen helyzetben viselkedik az ember. Nem volt hisztérikus.

A telefonban, amikor az egyik nevelőanyának elmondta, hogy megerőszakolták, olyan szenvtelennek tűnt, mintha csak azt mesélte volna, csinált egy szendvicset. Miután kapott pénzt, hogy vegyen új ágyneműt az elrabolt helyett, dührohamot kapott a boltban, amiért nem talált pont ugyanolyat, mint a régi volt. A kíséretéül szegődött asszony nem értette: ő biztos nem akart volna többé ugyanolyan ágyneműben aludni, mint amilyenen azok a borzalmas dolgok történtek. 

Bár Marie-t egyik nevelőanyja sem úgy ismerte meg, mint aki hazudozik, most mindketten ugyanarra gyanakodtak: hogy a lány csak kitalálta az erőszakot, talán azért, hogy felhívja magára a figyelmet, talán azért, hogy átkerülhessen a Létra projekten belül egy másik lakásba, mert a meglévővel kicsit elégedetlen volt. Végül az egyik nő felhívta a rendőrséget, hogy megossza velük a kételyeit. Azt mondta: csak jó állampolgár akart lenni, megakadályozni, hogy feleslegesen pazarolják az erőforrásokat.

A telefonhívást  Jeffrey Mason őrmester kapta, ő volt az ügyre ráállított nyomozópáros egyik tagja. Mason drogos bűncselekményekkel foglalkozott korábban, ebben volt rutinja, és csak 6 héttel korábban léptették elő az aktuális posztjára. Szexuális erőszakkal minimális tapasztalatot szerzett. A partnere, Jerry Ritgarn sem volt ezen a területen sokkal rutinosabb. Lynnwoodban eleve viszonylag ritka a szexuális erőszak, Marie esetével együtt 2008-ban például összesen 10 történt, ezért nem is létezett külön, erre a területre specializált rendőri egység.

Horzsolások vannak? Akkor is csak kitalálta

Mire Mason a telefonhívást megkapta, addigra túl voltak a fizikai bizonyítékok begyűjtésén. Marie átesett a kórházi vizsgálatok tortúráján. Spermanyom nem volt, mert az elkövető óvszert használt, de azt rögzítették, hogy horzsolások keletkeztek a lány csuklóján és nemi szervén. Ennek ellenére a nevelőanyák gyanakvása szöget ütött a nyomozók fejébe, és augusztus 13-án, amikor írásos vallomást kaptak Marie-tól, árulkodó jelként könyveltek el egy következetlenséget. Az első, szóbeli vallomáshoz képest ellentmondás volt abban, pontosan mikor szabadult meg a lány a köteléknek használt cipőfűzőtől. A nyomozók hamarosan azzal szembesítették Marie-t, hogy szerintük csak kitalálta az egészet. 

Az ellenségessé váló, számonkérő, támadó hangnem olyan hatással volt a lányra, hogy magában is kételkedni kezdett, és augusztus 14-én már halk nemmel válaszolt arra a kérdésre, tényleg létezik-e az erőszaktevő. Amikor - az ügyvédhez való jogáról hallgatva - felszólították, hogy adja ezt írásba, először úgy fogalmazott: azt álmodta, hogy megerőszakolták. A rendőrpáros ezzel nem érte be, és kérdőre vonták, miért nem azt írta, hogy csak kitalálta az egészet. Marie ekkor először megpróbálta tartani a frontot, és bizonygatta, hogy megerőszakolták, mondván "eléggé biztos" ebben. De végül addig nyomasztották, amíg írásba nem adta, hogy hazudott, és hogy bánja már a dolgot.

Később már hiába próbált visszakozni. A Létra projektes szociális munkás segítőjéhez fordult segítségért, ügyvédért, de az illető ügyvéd helyett megint Masonnak szólt. Az utolsó próbálkozásakor a rendőrségen hazugságvizsgálatra ajánlkozott, de Rittgarn nyomozó ráijesztett, hogy ha azon elbukik, megy egyenesen a börtönbe, és a Létra projektből is kirakják. Marie meghátrált, és innentől kezdve rázúdultak a nem létező hazugság következményei.

Megalázástól vádalkuig

A Létra projektben kényszerítették, hogy egy csoportgyűlésen minden társa előtt ismerje be, hogy hazudott. Szigorították a rá vonatkozó házirendi szabályokat. A barátai meggyűlölték, elfordultak tőle. A két régi nevelőanyjával megromlott a kapcsolata, egyikőjük például nem engedte többé, hogy a lány hébe-hóba nála aludjon, mert a férje tartott tőle, nehogy belőle váljon a következő hamis erőszakvád célpontja. Marie egy régi barátja külön honlapot hozott létre, hogy ott névvel- arccal lehazugozza. A média is ráharapott a sztorira, ők néven ugyan nem nevezték, de riporterek cirkáltak a lakóparknál, és beszédtéma lett a hamisan erőszakot kiáltó lány esete. Végül pedig a rendőrök meglépték, amit egyébként hasonló esetekben ritkán tesznek: megindították az eljárást Marie ellen hamis vád miatt.

Az akár 1 éves börtönbüntetéssel fenyegető büntetőügy 2009 márciusában zárult le. Miközben a vesszőfutás tartott, Marie elvesztette az állását, mert ilyen állapotban nem tudott egész nap emberekkel lenni, felhagyott a hobbijaival, begubózott, hízni, cigarettázni és inni kezdett. Végül elfogadta a felajánlott vádalkut. A börtön elkerüléséért cserébe elismerte, hogy hazudott, vállalta, hogy próbaidőre kerül, a következő 1 évben tanácsadásra jár a hazudós természete miatt, és fizetett 500 dollárt a városnak a felmerült költségek fedezésére. 

Ahhoz, hogy ezt az 500 dollárt Marie bő két évvel később visszakapja, az kellett, hogy úgy 2000 kilométerrel odébb, Colorado államban két nyomozónő üldözőbe vegyen egy sorozat-erőszaktevőt. 

Legközelebb zárd be az ajtót

Stacy Galbraith nyomozó 2011 januárjában kezdte el azt a nyomozást, amit azóta is élete legkielégítőbb munkájának tart. Denver egyik agglomerációs városkájában, Goldenben egy 26 éves mérnökhallgató arra ébredt, hogy egy fekete maszkot viselő, fegyverrel fenyegetőző férfi rátámad. A maszkos megkötözte, különféle bizarr szexuális kellékeket vett elő, és négy órán keresztül újra és újra megerőszakolta. A támadás közben felvételeket készített, és megfenyegette a nőt, hogy az interneten landolnak a képek, ha bevonja a rendőrséget. Mikor végzett, a DNS-nyomok eltüntetése végett kényszerítette az áldozatot, hogy mosson fogat, zuhanyozzon le, és az ágyneműt is magával vitte. Végül - mintegy a jövőre vonatkozó, szívélyes biztonsági tippként -  megmutatta, hogyan jutott be: az üveg tolóajtón át.

Olyan kiterveltnek, végiggondoltnak tűnt minden lépése, hogy egyértelműnek látszott: nem először csinál ilyet. A mérnökhallgatónak volt elég lelkiereje ahhoz, hogy alaposan megfigyelje, sőt, szóra bírja a támadóját. Így aztán egy sor fontos részletet el tudott mondani Galbraith nyomozónak, például, hogy a férfi négy nyelven beszél, és hogy van egy tojásnagyságú, sötét, anyajegyszerű folt a bal vádliján.

A sötét, anyajegyszerű folt segített lebuktatni a tettest
A sötét, anyajegyszerű folt segített lebuktatni a tettest
Fotó: Jefferson County Sheriff Department

Galbraith otthon este mesélt az új ügyéről a férjének, aki történetesen maga is rendőr volt, csak épp pár tíz kilométerrel arrébb, egy másik Denver-közeli városkában, Westminsterben. A férjnek rögtön beugrott, hogy volt egy hasonló esetük. Galbraith hivatalosan is felvette a kapcsolatot az ottaniakkal, így jutott el Edna Hednershot nyomozóhoz, akivel végül közösen kerítették kézre a tettest. 

A két nyomozót a Netflix-sorozatban Merrit Wever és Toni Collette játssza. Ahogy kettejük nyomozását az Unbelievable feldolgozta, azt a Vulture és az Entertainment Weekly is az utóbbi idők legjobb (legalábbis az első évadot nézve) bűnügyi drámasorozatával, a True Detective-vel emlegeti egy lapon. Pedig maga a nyomozás, a tettes kézrekerítésének mikéntje annyira azért nem volt érdekes, hogy megtöltsön nyolc, egyenként ötven perc körüli epizódot. 

Nem alkalmaztak különösen ravasz, újszerű módszereket, nem állítottak csapdát, nem voltak áll-leesős, 180 fokos fordulatok. Amit Galbraith-ék csináltak, az egyszerűen szívós, aprólékos, minden lehetséges erőforrást kihasználó, profi rendőri munka volt.

Hednershot Galbraith-nél is sokkal tapasztaltabb volt szexuális jellegű bűnügyekben. Amivel szembetalálták magukat, egyáltalán nem volt tipikus, és nemcsak a támadások horrorfilmszerű körülményei miatt. Az elterjedt tévhittel szemben ritkaság, hogy szexuális erőszakot vadidegen kövessen el, a tettes jellemzően ismeri az áldozatot, lehet partner, hozzátartozó, barát. Az viszont már egyáltalán nem ritka, hogy egy szexuális bűnöző újra és újra lecsapjon: az Armstrongék díjnyertes cikkében hivatkozott kutatási becslések szerint legalább a negyedük sorozatelkövető.

Rózsaszín Sony kamera: a bizonyosság

Az elkövető rájött arra, hogy a különböző rendőrkapitányságok nem igazán kommunikálnak egymással. Gondosan ügyelt arra, hogy más és más illetékességi területről válasszon áldozatokat, így arra játszott, hogy sosem kötik össze a rendőrök az ügyeket. Csak azzal nem számolhatott, hogy egy rendőrházaspár különböző helyen dolgozó két tagja egy téli estén beszélgetni kezd. Amikor Hednershot és Galbraith összeült, hamar bizonyossá vált, hogy ugyanazt az embert keresik. A támadások hasonlóságai mellett volt egy perdöntőnek látszó részlet is: a westminsteri áldozattól, egy 59 éves özvegytől ellopott a tettes egy rózsaszín, Sony márkájú digitális kamerát 2010 augusztusában. A goldeni mérnökhallgató ezt a kamerát látta a maszkos kezében.

A rendőrség megtalálta az elkövető lakásán a rózsaszín Sony kamerát
A rendőrség megtalálta az elkövető lakásán a rózsaszín Sony kamerát
Fotó: Golden Police Department

Amikor a nyomozók előtt világossá vált, hogy sorozatban támad az emberük, elkezdtek kutatni a közelben olyan hasonló esetek után, amelyek szintén az ő számlájára írhatók. Találtak, nem is egyet. 2009 októberében a Denver másik oldalánál lévő Aurorában egy 65 éves asszonyt támadtak meg. 2010 júliusában Lakewoodban (szintén Denver agglomerációja) egy 46 éves művészre tört rá a késes, maszkos férfi. Őt nem tudta megerőszakolni, mert a nő kiugrott az ablakon, összetörte magát, de megmenekült.

Plüssmackó, Mazda, anyajegy

A férfi mindenhol ugyanazokat a módszereket vetette be a nyomok eltüntetésére, próbálta elkerülni, hogy DNS-t hagyjon hátra, a nőket zuhanyzásra utasította, az ágyneműt elvitte. A technikusoknak azonban így is sikerült némi DNS-s mintára szert tenni, olyan tárgyakról, amelyekhez mégiscsak hozzáért a tetthelyeken. Az egyik töredék például egy plüssmackóról származott, amit véletlenül levert a polcról. A DNS arra nem volt elég, hogy konkrét személyt lehessen azonosítani vele, hogy az FBI nagy adatbázisában szereplő mintákkal összevessék, de igazolta, hogy mindegyik támadást ugyanaz követte el, és arra is alkalmas volt, hogy egyetlen apai vérvonalra szűkítse a lehetséges elkövetőket.  Akadtak lábnyomok is, pontosan meg lehetett mondani, milyen cipőt hordott a tettes. 

Térfigyelő kamerák felvétele a fehér Mazda pickupról 1993-ban készül Goldenben, a 26 éves mérnökhallgató lakásának közelében
Térfigyelő kamerák felvétele a fehér Mazda pickupról 1993-ban készül Goldenben, a 26 éves mérnökhallgató lakásának közelében
Fotó: Golden Police Department

Már csak meg kellett találni az embert, akinek a DNS-e, a cipője illik a profilba. Ez végül az autón keresztül jött össze. Több helyszínen is megfordult egy fehér Mazda pickup. A lakewoodi rendőrség egyik fiatal elemzőjének sikerült a kocsi nyomára bukkannia, meglett a rendszám, és így a tulajdonos is: egy 32 éves, büntetlen előéletű lakewoodi férfi,  Marc Patrick O’Leary. A nyomozók még egy utolsó nehézséggel találták szembe magukat, amikor kiderült, hogy Marc O'Leary a fivérével él, akire ugyanúgy passzolt a személyleírás (185 centi, 100 kiló, barna szem), a DNS-s profil, ráadásul a kocsihoz is hozzáférhetett ő is.

Végül a vádlin lévő nagy, sötét anyajegy oldotta meg a dilemmát: ilyenje csak Marcnak volt.

A hadseregben szolgált O'Leary pedáns rendben tartott házának átkutatásakor előkerült minden: a rózsaszín kamera, a cipő, a maszknak használt fekete anyagdarab. Egy gitárerősítőbe rejtette a trófeáit, az áldozatok bugyijait. Amikor az igazságügyi szakértők átfésülték a számítógépét, találtak egy Lányok nevű mappát: benne voltak az áldozatokról készült fotók. Galbraith nyomozó felismerte mindegyiküket, kivéve egyet, egy nagyon fiatal lányt. Ő volt Marie. Ahogy a nyomozó pörgette tovább a borzalmas fotókat, hamarosan megkapta a választ arra, ki az ismeretlen: az egyik képen rajta volt Marie igazolványa, rajta a nevével és a címével.

2284-ig biztosan ülni fog

Marc O'Leary
Marc O'Leary
Fotó: Coloradói rendőrség

Marc O'Learyt 2011. december 9-én 327 és fél év szabadságvesztésre ítélték a Coloradóban elkövetett tetteiért, ez volt a törvényi maximum. Ehhez hozzájött még a washingtoni támadások (kiderült utólag, hogy volt egy Kirklandben is, 2009-ben) miatt kiszabott ítélet: 40 plusz 28 és fél év, utóbbi Marie megerőszakolása miatt. A jelenleg 41 éves O'Leary a coloradói Sterling börtönben ül, és nincs kilátása arra, hogy valaha szabadul ebben az életben. A fogoly börtönadatlapja szerint leghamarabb 2284-ben lenne feltételes szabadlábra bocsátható.

Marie beperelte a várost, de nem vitte végig, beérte a peren kívül felajánlott 150 ezer dollárral (körülbelül 46 millió forinttal). Elhagyta Washington államot, teherautó-sofőrködésből él, hosszú utakra jár, férjhez ment, gyerekei születtek. Mason nyomozó bocsánatot kért tőle, Rittgarn nem. A lynnwoodi rendőrségen belső vizsgálat indult az ügyben, amely kemény hangú bírálatot megfogalmazó jelentéssel zárult, de fegyelmi következménye senkire nézve nem lett.

Marie-tól bocsánatot kért mindkét nevelőanyja, akik még mindig jelen vannak az életében.  Ahogy Ken Armstrongnak mesélte , felhívta őket is a sorozat megnézése után, elmondta, hogy ne féljenek, az Unbelievable egyáltalán nem démonizálja őket, nézzék csak meg.

Ez nem a Trónok harca

Az alkotók láthatóan mindent elkövettek azért, hogy Marie és a hozzá hasonló helyzetben lévő emberek szempontjait érvényesítsék a sorozatban. Hiába forog a cselekmény a szexuális erőszak körül, teljesen hiányoznak belőle az olyan brutális jelenetek, mint amilyet mondjuk a Trónok harcában Sansával láttunk. A támadásokból villanásokat mutatnak, azokat is az áldozatok szemszögéből.

A fizikai erőszaknál sokkal fontosabb témája annak a bemutatása, hogyan válik Marie esetében önálló traumává maga a rendőrség fellépése, és hogy hogyan lehet, kell ezt másként csinálni.

Gyomorgörcs nélkül nem igazán lehet végignézni, ahogy Marie-t (Kaitlyn Dever fájdalmasan hihetően játssza) utasítgatják, húzzák-vonják, ide-odarángatják a kórházban, a rutinvizsgálatok alatt, ahogy újra és újra elmeséltetik vele a szörnyűséget, amit átélt. Ezzel állítja szembe a sorozat azokat a jeleneteket, amikor Galbraith nyomozó kezd el dolgozni a goldeni áldozattal, ahogy tisztelettel és tapintattal szól hozzá, ahogy mindenhez engedélyt kér, mindent megköszön, ahogy átengedi neki a döntés lehetőségét a legkisebb dologban is, például hogy mikor szeretné kitölteni a papírokat, így adja neki vissza a kontrollt, amitől egy szexuális jellegű támadás olyan brutálisan fosztja meg azt, aki átéli. A nézőnek ezeknél a jeleneteknél néha az az érzése, hogy nem is sorozatot néz, hanem rendőröknek szánt oktatófilmet arról, mi a helyes eljárás.

Nagyon tudatos alkotói döntésnek érződik az Unbelievable-ben az is, hogy a tettesről alig tudunk meg valamit. A 2015-os újságcikkből kiderült pár dolog, például hogy O'Leary kisgyerekkora óta erőszakról, lekötözésről fantáziált, állítása szerint azóta, hogy látta Jabbát Leia hercegnővel. Granték viszont 

mintha eldöntötték volna, hogy az erőszaktevővel nem foglalkoznak, egyszerűen azért, mert nem számít. Nem ő számít, hanem csakis Marie, csakis az áldozatok, vagy még inkább túlélők és a nyomozók, akik megoldották az ügyet.

Cikkünkben T. Christian Miller és Ken Armstrong Pulitzer-díjas, nemrég könyvvé is kibővített cikkére és a This American Life podcast-adására támaszkodtunk.

(Borítókép: Kaitlyn Dever a Netflix Unbelievable című sorozatában. Fotó: Netflix)