Eurovízió: a legrégebbi showműsor

2012.05.26. 18:58 Módosítva: 2012.05.27. 07:18
Az Eurovízió soha nem arról volt híres, hogy igazán tétje lenne a versenynek. Az utolsó igazi sztárcsapat, amely ezen a versenyen feltűnt, az az ABBA volt, a diszkóformáció 1974-ben meg is nyerte az Eurovíziót. Azóta a dalfesztivál már zeneileg sem olyan jelentős, mint régebben, amit az is csak erősít, hogy 1999 óta már zenekar nélkül, magnóról játszott kísérettel szólnak a dalok, és csak az ének megy élőben. Cserébe viszont évről évre meg akarják fejelni azt a csillogást, ami a tévékben is jól mutat. De hogyan is kezdődött?

1956-ban rendezték az első Eurovíziós Dalfesztivált, amin összesen csak hét ország vett részt, és a meglepetéseket elkerülendő, a rendező ország, Svájc nyert. Az Eurovízió kifejezés pedig még csak nem is a dalverseny megnevezésére született meg egy csillogó zakós producer fejében, egyszerűen ez az unalmas szójáték jutott a mérnökök eszébe, amikor nevet kellett adni a műholdas sugárzás előtti korban az európai országok tévés rendszereit összekötő mikrohullámú átjátszóállomásokból álló hálózatnak.

És ha már megvolt a hálózat, hát használni is kellett valamire: a foci mellett így jutott az EBU, azaz a rendszert fenntartó Európai Műsorszórók Uniójának egyik szürke alkalmazottjának eszébe, hogy a sanremói dalfesztivál mintájára csináljanak egy élőben sugárzott dalversenyt. Csak Európa összes országa vegyen benne részt, és az egészet egy időben nézhesse a bristoli munkás és a görög földműves.

1957-től pörögtek fel igazán az események, ekkor már csak országonként egy dallal lehetett nevezni, vagyis országok csaptak össze gitárral, dobbal, szalonzenekarral. Ekkora már megvolt a szavazás rendszere is, ami az emelt díjas sms-ek ellenére azóta sem változott lényegesen, legfeljebb finomodott: alapesetben minden ország pontozza a többit, miközben magát nem értékelheti. Először persze zsűri döntött, sőt sok miniállam, mint például Monaco, még mindig képviselő útján érvényesíti popzenei jogait, de miután 1973-ban egy svájci zsűritag ellopta a show-t, és hosszú, kínszenvedésnek tűnő perceken át poénokkal vezette fel a döntését, gyorsan változtattak a rendszeren.

A zsűri, később pedig a nézők döntését már műholdas kapcsolaton át jelentik be, sőt egy ideje már csak a 8, 10 és 12 pontot kapó országok neveit mondják be. Felgyorsult a showbiznisz, ráadásul 2003-ban már 26 ország nevezett a versenybe, vagyis lassan már a pontszámok felolvasása is egy színes, széles vásznú történelmi kalandfilm idejét tette ki.

A furcsa pontrendszer egyébként a választási rendszerekből is ismert, továbbfejlesztett Borda-számolás, ahol a szavazók sorba állítják a jelölteket, az első 12 pontot kap, a második 10-et, a harmadik 8-at, a negyedik hetet, és így tovább, már egyesével. (A Borda-számolás Jean-Charles Borda francia matematikusról kapta a nevét.)

Fotó: John Macdougall

Persze egy idő után a zsűri helyett az sms-szavazások kerültek előtérbe, egyrészt mert az olyan interaktív, másrészt ugye ezzel pénzt is lehet keresni. Merthogy az Eurovízió nem csak a rendező országnak kerül most már közel 20 millió euróba, de minden résztvevő országnak be kell szállnia a közvetítés költségeibe. Először 1997-ben szavazott emelt díjasan Ausztria, Franciaország, Németország, Svédország és Nagy-Britannia lakossága, azóta pedig az EBU mindenkinek ezt javasolja.

Nem mindenkinek tetszik

Az Eurovízió a bűnös nyugat talmi csillogása volt, még ha 1961-től a különutas Jugoszlávia részt is vett a versenyen. A Varsói Szerződés tagállamai viszont csak a rendszerváltás után jelentek meg a színpadon. Ennek ellenére a dalfesztiválon gyakran jelen volt a politika is, és persze azt is szép volt nézni, ahogy az egyes országok zsűrije, később lakossága leszavazza a neki legkevésbé tetsző szomszédot.

Az Eurovízió szervezésében állandó feszültségét jelent, hogy az EBU-ba legtöbb pénzt adó négy állam, Nagy-Britannia, Németország, Franciaország és Spanyolország 1996 óta előválogató nélkül mindig ott van a döntőben. Mert nekik ez jár, sőt 2011-től már az olaszoknak is.

Azért ennél súlyosabb konfliktusok is voltak az elmúlt 56 évben. A legtöbbet Izrael jelenléte okozta, hiszen az eurovíziós sugárzási rendszere túlterjeszkedett az európai határokon, így az EBU-nak tagja Izrael mellett számos arab állam is. A legtöbb ország még soha nem vett részt a versenyen, de páran azért már indultak: 1980-ban egyszer megpróbálkozott Marokkó, de aztán nem esett nekik jól, hogy Izrael is részt vesz a gálán, míg két évvel korábban a versenyt kihagyó, de a közvetítést sugárzó Jordániában volt balhé abból, hogy az izraeli énekes nyert. Amikor ez kiderült, a jordán tévé megszakította az adást, és virágcsokrokat mutatott, és később is azt mondták be, hogy az amúgy második helyezett Belgium nyert.

Az ilyen kisebb botrányok ellenére az Eurovízió Európán kívül is elég népszerű, sugározták már Indiában, Amerikában és Ausztráliában is, egyes becslések szerint a legnépszerűbb adásokat akár 600 millióan követték figyelemmel a világ tévéi előtt ülve.

A nemzeti ellenszenv néha fura mód éppen túlkompenzálva tör a felszínre: a ciprusi szavazók például az utóbbi tíz évben mindig a maximális, 12 pontot adták a görög versenyzőnek, és nem csak a görög területek sms-szavazatai alapján; a török lakosságnak is a görög versenyző dala tetszett mindig a legjobban. Az írek pedig az elmúlt tíz év szavazati alapján a legtöbb pontot a brit jelöltnek adták, miközben közvélemény-kutatások alapján az uniós nemzetek közül közel sem a britek a kedvenceik.

Eurovízió Magyarországon

Mi nagyon későn kapcsolódtunk be a dalfesztiválba, már ha nem számítjuk azt, hogy 1979-ben az NSZK-t a Dschinghis Khan együttes képviselte, és az együttesben ott volt a bajszos Mándoki László is. Először 1993-ban próbáltunk bejutni a műsorba, de Szulák Andrea az előválógatóig sem jutott. Egy évvel később viszont már a negyedik helyig jutott Bayer Friderika a Kinek mondjam el vétkeimet című számával. Azóta sem értünk el ilyen jó helyezést. Utána Szigeti Csaba, és igen, 1996-ban Delhusa Gjon is csak a 22. lett, majd a VIP zenekar a 12. helyig jutott, de Charlie végül jó időre elvette a kedvünk a próbálkozástól: A holnap már nem lesz szomorú című dal mindössze 4 pontot kapott, és a 23. lett.

2005-ben futottunk neki újból az Eurovíziós Dalfesztiválnak, a Nox Forogj világ című száma a 12. lett, aztán ugye jött Rúzsa Magdi, aki az első magyar volt, aki angolul próbálkozott és a 9. lett, miután majdnem kizárták, mert a jelentkezés előttóvatlanul elénekelte a Megasztárban a dal egy részletét, pedig az Eurovízióra csak még soha el nem hangzott dalokkal lehet jelentkezni. Majd jött Csézy, aki az elődöntőn elvérzett, tavaly pedig Wolf Kati menetelt egészen a 22. helyig.

Ha őszintén bevalljuk magunknak, a dobogóra most sincs sok esélyünk. A brit fogadóirodák a legesélyesebbnek a svéd Loreent és az Euphoria című dalt tartják, ezért mindössze 1,91-szeres szorzót fizetnek, a második legesélyesebb az orosz, a harmadik pedig az olasz dal. És már Nina Zili énekesnő esetleges győzelme is kilencszeres pénzt fizet, míg a negyedik szerb Zelijko Joksimovic sikerére akár 13,1-szeres szorzóval is lehet fogadni. Az ötödik, a brit Engelbert Humperdinck győzelme 21-szoros szorzóval fizet. ami nem is olyan rossz, ha belegondolunk, hogy a Love Will Set You Free című szám előadója már 76 éves.

Fotó: AFP

Egyébként Wolf Kati tavalyi, némileg váratlan nemzetközi közönségsikere után természetes volt, hogy idén valami nagyot akar durrantani Magyarország az Eurovízión. A köztévé, megirigyelve a két országos kereskedelmi adó tehetségkutató műsorait, saját maga is rendezett egy több részből álló, döcögősen induló show-t A Dal címmel, ahol a közönség választhatta ki, hogy ki képviseljen minket idén tavasszal Azerbajdzsánban, ők pedig a Compact Discóra szavaztak. A csapat dala ugyan felfelé lógott ki minőségében, de legalábbis frissességében a többi induló közül, de egyrészt nincs bennük semmi látványos, és ez a tévében nem igazán előny, másrészt nem csak hogy nem sikerült egy emberként maguk mögé állítani a hazai szakmát és közönséget, de a Wolf Kati iránti lelkesedésnek pont az ellenkezőjét kapják lépten-nyomon a sajtóból, a szakmától, sőt, még a politikusoktól is. Ha ez a tendencia folytatódik, akkor a fogadóirodák adatai alapján akár valahol elől is végezhet a Compact Disco, ott ugyanis, Wolf Katival ellentétben, nem sokat adnak a győzelmükre.

Nem a zeneiparról szól

A szombat este másodikként színpadra lépő Compact Disco amúgy nagyon lelkes, hiába támadják őket kitartóan, csak a pozitív hangokra figyelve, tele önbizalommal menetelnek a cél felé, ami számukra jelen esetben a dobogóra jutás. Meg akarják ugyanis dönteni Bayer Friderika rekordját, aki, mint azt már írtuk, negyedik lett 1994-ben. Ezen kívül is sokat várnak a szombati döntőtől, mivel több mint százmillió embernek meg tudják mutatni magukat, és már most több külföldi lemezszerződést írtak alá.

A lelkes Compact Disco
A lelkes Compact Disco
Fotó: Vano Shlamov

Pedig az Eurovízió soha nem a profi zeneipar ünnepe volt. A legnagyobb sztár, aki a versenyen tűnt fel, az az ABBA volt, de az is már 28 éve volt, hogy a svéd csapat megnyerte dalfesztivált. 1999 óta a hangsúly méginkább a show-n, és nem a zenén van, azóta ugyanis a dalokat nem élő kísérettel, hanem magnóról bejátszott alapokkal adják elő, de persze a playback szigorúan tilos, a háttérsávokban sem tűnhet fel emberi hang. A horvát versenyző pár éve gyanúba is került emiatt, és csak a dal hangmérnöki elemzése után nyugodtak meg a szervezők, hogy még dobalap közé rejtve sincsenek emberi hangok.

Tavaly és tavalyelőtt ugyan az EBU megpróbálta felpörgetni a show-t azzal, hogy európai turnéra küldte a versenyzőket, de idén már nem próbálkoznak ilyesmivel, mert túl drága lenne. A nyertes országok ugyanis az elmúlt években sorra utasítják vissza a jövő évi rendezés jogát, az állami tévéknek ugyanis nincs erre 20 millió eurójuk. Pedig akár jó üzlet is lehet az Eurovízió: a dánok egy 38 ezres stadiont töltöttek meg a döntővel, a kis litván tévé pedig 6 milliós nyereséggel zárta pár éve a rendezvényt, miután több szponzort is sikerült szerezniük a közvetítésre.

Azerbajdzsán megmutatja

A dalversenyen kívül Azerbajdzsánnak másról is szól az Eurovízió. Egyrészt a politikusok meg akarják mutatni, hogy milyen jó kis ország az övék, a lakosok pedig azt, hogy ez egyáltalán nem így van. Mióta az elmúlt hónapokban a reflektorfény az országra irányult, folyamatosak a bakui tüntetések, amiken több tucat ellenzékit tartóztattak le eddig is, akik a jelenlegi hatalmat a média kisajátításával vádolják. Az azeri vezetés viszont bőszen mutogatja a jelentős kőolaj- és földgázbevételekből épült modern városnegyedeket, irodaházakat, luxusszállodákat, és az Eurovízióval is azt akarják bebizonyítani, hogy igenis Európához tartoznak, és képesek megrendezni egy ekkora eseményt. Sőt ahogy a Compact Disco, ők is emelik a tétet: a 2020-as olimpiának is otthont szeretnének adni.

Az mindenesetre biztos, hogy a Kaszpi-tenger partjára épült Kristálycsarnokban ma 25 ezer ember fog bulizni, a többiek meg a tévék előtt nyomogathatják a telefonjaikat reménykedve abban, hogy talán nem csak a politika dönt majd a győztes felől.



  • Vennék
  • Hírek