A hét lemeze: Squarepusher

Folytatódik a hét legérdekesebb zenei megjelenéseivel foglalkozott sorozatunk, most Tom Jenkinson, vagyis Squarepusher legújabb albumát emeltük ki a többi közül. A brit producer új nagylemeze mellett lesz még szó a

• Passion Pit
• Speedy Ortiz
• Death
• Alabama Shakes
• Built To Spill
• Westkust
• Miami Horror
• Peach Kelli Pop
• Yelawolf
• és Tom DeLonge

friss megjelenéseiről.

Azon lehet vitatkozni, hogy a 2004-es horrorszimfónia, az Ultravisitor volt-e Tom Jenkinson életének főműve, de az tény, hogy az elmúlt évtizede egyszerre szólt a biztonsági játékról és a vad kísérletezésről. A 2006-os Hello Everything a szokásos Squarepusher-trükköket hozta, fékezett habzással, jól fésült formában; ebben a formában ez nem út, hanem végállomás.

Jenkinson következő lemezei az útkeresésről szóltak, de bármilyen váratlan volt az elektroakusztikus-élőzenés váltás, és bármekkora technikai truváj volt zenét írni egy japán robotzenekarnak, sokan joggal sírhatták vissza a brutális ritmusképleteket. A Damogen Furies ezt megadja, és annál többet is: még úgy is az elmúlt évek legjobb Squarepusher-lemeze, hogy a radikalizmusa valójában régi trükkökre épül.

Ha elővesszük a régi EP-ket – mondjuk a Tundrát, vagy a Welcome To Europe-ot –, könnyebben megrajzolhatók a párhuzamok a régi és az új számok között. Ismerősek lesznek a célzottan eltérített dallamívek, a szigorúan monoton ütemeken eluralkodó káosz, és a szokatlan hangminták

A tempó, a csavaros ritmusképletek és az agresszivitás egyszerre idézi meg a régi Squarepusher-albumokat és a modern tánczenéket. Úgy tűnhet, hogy a Damogen Furies a dubstep/trap hullámot lovagolja meg, de ez nem igaz: Jenkinson már azelőtt a hirtelen tempófelezéssel, a magas frekvenciájú torzított hangokkal és a paráztatós dinamikával kísérletezett, amikor az újságírók még a drill n' basst se találták fel, nemhogy a dubstepet. Ehhez jönnek az ünnepélyesből bájosba, a bájosból idiótába váltó dallamok, a horrorfilmes hatáskeltés, és az ügyesen elhelyezett loopok. Meg a rengeteg zaj.

Hiába évtizedes trükkök, még most is ütnek, most is hatnak. Sőt, most hatnak csak igazán. Az első Squarepusher-lemezek és a korabeli popzene között még óriási volt a kontraszt, de a Damogen Furies jobban beleillik a mai e-zenei kánonba. Pedig itt aztán nyoma sincs jólfésültségnek; ez a lemez rúg, rombol és fülsüketít, miközben gyönyörködtet és ámulatba ejt. Nincsenek stiláris kicsapongások, andalúz gitárdalok, percekig tartó fehérzaj-betétek; a Damogen Furies talán a legegységesebb Squarepusher-album. Mivel a 8 számra jutó 43 percben Jenkinson a free jazzt, a noise-t, a breakbeatet, a trapet és a metált próbálja közös nevezőre hozni, nem meglepő, hogy ez sok zajjal jár. Már az is csoda, hogy nem totális kudarccal.

Ezek voltak még a héten

Alabama Shakes: Sound & Color (9/10)

Brittany Howard postásként indult a pályán, majd miután rájött, hogy az övé a világ legütősebb énekhangja inkább ráállt a soul-rockra és összehozta az utóbbi évek egyik legjobb zenekarát. Az Alabama Shakes már 2012-es albumával is eléggé megszerettette magát, a most megjelent Sound and Color pedig ugyanazt a dögös-koszos analóg 60-as évekbeli hangzásvilágot viszi tovább, miközben mégis nagyon mai és természetes az egész. Ezt az albumot is érdemes lesz ronggyá hallgatni, és igen, 2015-ben pontosan ilyen rojtosan kell szólnia egy hangszeres lemeznek. (jenei)

Death: N.E.W. ( :'(((/10)

Ahhoz képest, hogy a Sonics 40 év után milyen tisztességesen tért vissza, a világ sokadik első punkzenekara, a detroiti Death új albumának nagyjából annyi értelme van, mint a mostani Guns 'n Rosesnak, vagy egy X-Factor-győztessel turnézó Queennek. A Death persze közel sem ilyen ismert, mivel csak a 2000-es évek végén fedezte fel az internet, hogy három fekete srác Detroitban 1974-ben megírta a történelem egyik legjobb punklemezét. Így fedezték fel csak évtizedekkel később a Death-t, de testvérhárasból David Hackney ezt már nem élte meg. Nélküle meg a N.E.W. csak egy totálisan jellegtelen öreges rocklemez, aminek a létjogosultságát egyik dal sem támasztja alá. (sajó)

Speedy Ortiz: Foil Deer (8/10)

Sadie Dupuis hangja és szövegei, nyakatekert zenei témákkal teleszórt fasza indie-dalok, és az örök kétség, hogy rendben vagyunk-e, vagy épp mindent totálisan elbénázunk: ha ez a lemez 10 évvel korábban jön ki, tinibb perceimben simán elmorzsoltam volna egy-két krokodilkönnyet egyik-másik számra, de mivel 2015-ben jött ki, a dalokat hallgatva már csak ennek az érzésnek az emléke jön belőlem elő minden alkalommal. A Speedy Ortiz ott folytatja ezzel a lemezzel, ahol a szintén elég jó Major Arcanával abbahagyták, annyi különbséggel, hogy közben még jobban beletanultak a dalírásba, így a Foil Deeren gyakorlatilag alig találni unalmas számot. (stubnya)

Built To Spill: Untethered Moon  (8/10)

A 2009-es There Is No Enemy megjelenése után csaknem hat év telt el, mire kijött Doug Martschék új, a sorban immár a nyolcadik nagylemeze. Ha bárki is megkérdezné, hogy megérte-e ennyit várni rá, azt felelném: igen, nagyon is. Jó tudni, hogy nemcsak a kilencvenes években lehetett klassz igazán autentikus, zsíros hajú indie rockernek lenni, hanem akár 2015-ben is. És vajon számít az bármit is, hogy egy lassan ötven felé közeledő pasasnak köszönhetjük ezeket a dalokat? (Martscht ugyanis kissé megviselte az öregedés gondolata.) Lényegében csak annyit, hogy a Built To Spill felbukkanása óta eltelt közel huszonöt év. (kovács d.)

Yelawolf: Love Story (1,5/10)

Mit sem ér az a közepesnél tehetségesebb vézna fehér rapper, ha még soha nem hívták a következő Eminemnek. Yelawolfról valaha ilyen vélemények terjedtek, aztán mára tök világossá vált, hogy délen egészen máshol kell keresgélni ha eredeti hiphopot akarunk. Már a borító (wolf=farkas...) figyelmeztet, hogy hé haver, nincs itt semmi látnivaló. Semmi nyoma az egykoron szórakoztató géppuska gyorsaságú redneck rapnek, helyette 5-8 éve lejárt szerelmes r'n'b szerűségek, és - egészen meglepő módon - szerelmes country dalokkal van tele a Love Story. Szóval elő a moonshine-nal és a konföderáció zászlajával, és ássuk el magunkat nagyon mélyre. Így lett Yelawolf a szegény ember Eminemjéből a nagyon szegény és valószínűleg crackfüggő ember Kid Rockja. (sajó)

Miami Horror: All Possible Futures (6/10)

Az Allmusic.com azt írt a Miami Horror második lemezéről, hogy arra való, hogy egy kabrióban veressük a naplementében, és az All Possible Futures első felében ezt is éreztem, hogy erre fogon én mondjuk kabrió helyett a másodosztályon vonatozni a nyáron a Balatonra vagy a haverokkal menni valami vidéki telekre, és az utóbbival ki is próbáltam, aztán sajnos a felénél arra gondoltam, hogy inkább hallgassuk meg, milyen rádiók vannak Szekszárdon. Mert hiába tutijó az az egyfajta, nyolcvanas évek műanyagszámait diszkóval vagy zongorás house-szal keverő stílus, azért a felénél már tényleg úgy érzem magam mint egy vonatúton, amin már nagyon szeretnék megérkezni, de még mindig csak zötyögök. (klág)

Peach Kelli Pop: III (7,5/10)

Képzeljük el, ahogy a Shangri-Las összeáll Kurt Cobain kedvenc lányzenekarával, a Shonen Knife-fal, és közben iszonyatosan be vannak spurizva! Nagyjából ilyen lett a nemrég nálunk is koncertező Peach Kelli Pop legújabb lemeze. Feszes, fülbemászó, és ragad, mint a rágógumi. (kovács d.)

Tom DeLonge: To the Stars (4/10)

Talán az összes gitárzenei műfaj közül a poppunk az, amiben a legrosszabb megöregedni. A Green Daytől az Offspringig sokan tudnának mesélni arról milyen szar lehet tinédzser punkot játszani 40 környékén, ez hatványozottan igaz az egyik alapítója nélkül maradt Blink 182-ra. Az egyébként is már ezer side projekttel próbálkozó Tom DeLonge otthagyta a bandát, és a kilépés követő pár hétben gyorsan összedobott egy nyolcszámos albumot. Az ilyenek szinte minden esetben borzalmas eredményre vezetnek, de hát a Blink 182 már jó ideje borzalmas, DeLonge side projektje pedig stabilan középszarok. Ezért nagyon akartam szívből röhögni az albumon, de az igazat megvallva semmivel sem rosszabb, sőt, talán még egy fokkal vállalhatóbb, mint bármi az Angels and Airwavestől. Még egy tisztességes punkrock dal is felfér odafért, amit külön akár többször is meghallgatok majd a későbbiekben.

Westkust: Last Forever (8/10)

Van a világban rossz süvöltés (a nyikorgó kisföldalatti) meg jó süvöltés (Slowdive, My Bloody Valentine), a göteborgi Westkust pedig az utóbbinak egy csodálatos példája, amikor tényleg nyúznak minden hangszert, gitárt, az egész egy azért Pándi-mércével egy visszafogott zajförgeteg, de mégis képes egy csomó érzelmet kiváltani az emberből. Mondjuk kelni nem biztos, hogy jó erre. (klág)

Passion Pit: Kindred (7/10)

Amikor a múltheti Record Store Dayen az egyik lemezboltban lejátszottam az együttes első slágerét, a 2008-as Sleepyheadet, hirtelen többen is nekem szegezték a kérdést: "Mi az isten ez az EGÉRZENE?!" A kifejezés tényleg nagyon találó, és talán azt is megmagyarázza, hogy egyesek miért másznak falra a Passion Pit számaitól. Sajnos hiába a táncos indietronica, ha nem toleráljuk a fejhangon vinnyogó férfiakat. Ám ha bírjuk a falzetteket és a jó kis prüntyögéseket, a Passion Pit hét évvel a Sleepyhead után sem okoz csalódást. (klág)