Amikor még a kocsmákban szebben énekeltek, mint a templomokban

2015.08.04. 22:49 Módosítva: 2015.08.04. 23:24

A kocsmai danolászás egyik utolsó hazai fellegvára Keszthely volt. Legalábbis amikor odajártam egyetemre a kilencvenes években, még élt ez a szép szokás. Akkoriban simán előfordult, hogy ha valamelyik kerthelyiségben egy fröccsöző asztaltársaság rágyújtott egy nótára, akkor egy másik asztaltól is bekapcsolódtak, és tíz-húsz ember együtt énekelt. (Persze a német turisták legnagyobb örömére, hogy itt a vad keleten milyen csudák is vannak.)

Hiába na, klassz hely volt az agráregyetem! Persze a címben azért nem erre a korszakra utaltam.

Az ilyen italozós dalolászás lényege ugyanis az, hogy mindenki ugyanazt énekli – vagyis hát próbálja ugyanazt énekelni. Vannak azonban vidékek, ahol a kocsmai nótázás kicsit mást jelent, mint az az alábbi zseniális videóból kiderül (és most nem a puskalövésre gondolok a végén).

A jelenet az 1969-es Ne búsulj! című szuperklassz grúz vígjátékban van, amit melegen ajánlok mindenkinek, és nem csak azért, mert tele van pompás betétdalokkal.

Nem kell zenetudósnak lenni ahhoz, hogy halljuk: ezen a felvételen nem mindenki ugyanazt énekli. Grúziában állítólag már IV. század óta ez a divat, mármint hogy több szólamban fújják a népdalokat, amit az Unesco is felvett a szellemi kulturális örökség listájára (itt egy kis szemléltető videó róla).

Ám a középkorban Európa nyugati felében is voltak hasonló népdalok: az első évezredben Angliától Svédországig több helyen élt a többszólamúság a népzenében. Persze nem tudjuk, pontosan milyen lehetett, hiszen írásban csak az egyházi zene maradt fenn, vagyis a gregorián. Az pedig egyszólamú volt, mint azt hallhattuk. Aztán népdalok nyomán 

elkezdett beszivárogni a többszólamúság a kolostorok és templomok falai közé is.

Vannak, akik szerint ezzel közelebb került az egyház zenéje a hívekhez, akik a hétköznapokon is hasonlóképp daloltak.

Az ott kialakult tervezett többszólamúság kezdeteiről keveset tudunk. Igaz, vannak IX-XI. századi kéziratok, mint a Musica enchiriadis, vagy a gigantikus orgonájáról híres Winchester székesegyházban használt Winchester Troper, melyekből következtetni lehet a szabályokra, de hogy milyen is lehetett az ezekben leírt zene, azt csak tippelgetni lehet.

Na de azt már az ókori zenék óta tudjuk, hogy amit tippelgetni lehet, azt egyes zenészek meg is tippelik. Íme:

Hogyan többszólamosítsunk egy dalt?

A többszólamú dalokat először egyszerűbb, majd egyre bonyolultabb szabályok szerint építették fel. Azonban az alap mindegyiknél hasonló volt.

Adott volt egy gregorián dallam, amilyenből már számtalant meghallgattunk a Múltcore-sorozatban. Ez a stabil alap volt a cantus firmus (vagyis a szilárd dallam), emellé jöhetett a másik – vagy később a többi – szólam. (Mint arra Tomás zseniális kommentjében utalt már.)

Eleinte csak díszítgették a gregoriánt, mondjuk néhányan ugyanazt a dallamot egy adott hangközzel odébb adták elő.

 Ilyet olykor spontán is csinálunk,

ha együtt akarunk énekelni egy dalt, a magasabb hangú nők/gyerekek önkéntelenül egy oktávval magasabban kezdik, mint a mélyebb hangú férfiak.

A fenti videón ennél egy fokkal bonyolultabb a kétszólamúság: ahol az egyik szólam magasabb hangra lép, ott a másik mélyebbre, és ugyanígy ellenkező irányban is megvan ez a "fordított követés". Mintha a dallamok tükörképei lennének egymásnak. A zene így lüktet, egy darabig egyre távolabb kerül egymástól a két szólam, majd a dallam végén ismét összeérnek.

Na de semmiképp nem akarok elveszni a zeneelmélet sűrűjében, a különböző technikákban és műfajokban. Mondhatnám, azért, hogy ne untassak vele senkit, de valójában nekem is ingoványos terület ez, szóval jobb a békesség. Akit érdekelnek a részletek, annak ismét Mészáros Péter jegyzetét ajánlom, amelyik szépen áttekinthetően, és a hozzám hasonló laikusoknak is érthetően összefoglalja a lényeget.

Persze azért az itt kialakult műfajok közt is lesz, amelyikre még visszatérünk, na de ne szaladjunk a dolgok elejébe!

A Notre Dame mesterei

A párizsi Notre Dame egykor nem csak turisztikai látnivaló, hanem egy nagyon komoly szellemi központ volt: Európa legmenőbb zeneszerzői dolgoztak itt. Nem véletlenül nevezik a zenében az 1160 és az 1250 közötti periódust Notre Dame-i korszaknak, az itt alkotó művészeket pedig Notre Dame-i iskolának.

Név szerint csupán két mestert ismerünk, de sztárpletykákat ne nagyon várjatok róluk. Szinte csak a nevük maradt fenn: Leoninus és Perotinus. Az biztos, hogy Leoninus élt előbb, ő az első név szerint ismert polifón szerző. Őt követte Perotinus, aki talán nem is alkotott önálló műveket, csak tovább dolgozta elődje munkáit. Az ő keze alatt bővülhettek a kétszólamú darabok 3-4 szólamúvá.

A létezésükről csupán egy 1280 körül Párizsban járt fickó számol be, akinek 

alighanem a legjelentéktelenebb neve van a zene történetében: Anonymus IV.

Ennél többet amúgy róla sem tudunk.

Egy röhejes felosztás

A Notre Dame-i korszak a művészetben a gótikával esik egybe, a zenetörténetben pedig az ars antiqua (régi tan/művészet) része. Hogy az pontosan mikor volt, azt mindenki máshogy értelmezi, általában a XI. és a XII. század többszólamú egyházi zenéjét értik alatta, de vannak akik mondjuk az 1170 és 1310 közötti időszakot.

Ma már nagyon vicces, hogy voltak, akik úgy gondolták, hogy a XIV. század előtt volt a régi, ami utána, az meg a dekadens, elfajzott új. Ez utóbbi volt az ars nova.  

Mókás, hogy az igazán nagy, forradalmi újításokat valójában az ars antiqua hozta, és innen a XXI. századból nézve azért olyan fú de nagy váltás nem volt az ars novával. 

Na de mindig azt hisszük, hogy épp most kezdődik az új, legyen szó art nouveau-ról vagy new vawe-ről.

Ilyen volt a Notre Dame-i iskola

Aki most lelki szemei elé képzelte, hogy a képeslapokról ismert gyönyörű gótikus épületben komponál a gondolataiba mélyedő Leoninus, vagy átszellemülten magyaráz a csuklyás énekeseknek Perotinus, az gyorsan hessegesse el a látomását.

A Notre Dame-i iskola indulásakor még nemhogy nem állt a ma ismert katedrális, de még épp csak bontották az előző templomot. Leoninus egy kis szerencsével még láthatta az évtizedekkel később megépült szentélyt és a kórusrészt, de a tornyok és a rózsaablak befejezését Perotinus sem érte meg. 

Remélem valami szobatudós kidolgoz egy elméletet, hogyan hatott az építési por az énekesek hangjára, és a folyamatosa fúrás-faragás zaja hogy jelenik meg a művek ritmusában.

Na jó, de poénon, meg elméleteken kívül milyen volt ennek a korszaknak a zenéje laikus füllel? Ahány felvételbe hallgattam bele, annyiféle.

Igaz, az ars antiqua egyik nagy újítása volt, hogy a már korábban ismert hanglejegyzés mellett tökéletesítette a ritmus írását is. Ezzel együtt sem egyértelmű azonban, hogyan hangzottak: nincs két egyforma interpretáció, sokan a gregorián, sokan a későbbi vagy épp távolabbi zenék irányából közelítik meg.

Milyen zene szólt tehát az első gótikus katedrálisokban? 

Tonus Peregrinus 2005-ös lemeze szép, de szinte teljesen a gregorián hangulatot hozza. Szóval izgalmasnak azért nem nevezném, persze valószínűleg nem is egy ilyen albumot akartak csinálni. Lehet, hogy tényleg csak ennyire picike volt a váltás az előző évszázadokhoz képest? A lemezen amúgy a fenn emlegetett IX. századi kéziratból is eljátszanak egy zsoltárt – vagyis megmutatják, milyennek elképzelik. (Az egész lemez fennvan Spotify-on)

A Hilliard Ensemble (őket már emlegettük a Jan Garbarekkel közös lemezük kapcsán) sokkal lendületesebb lemezeken dolgozta fel a kor zenéjét. Talán mert egy reneszánszban és kortárs zenében is otthonosan mozgó együttesről van szó, az 1986-os Perotin albumuk, majd a 2007-es élő lemezük mintha későbbi korok zenéjének hangulatát hozná. Az embernek szinte eszébe sem jut a gregorián.

A lemezeket hallgatva olykor az az érzésem, hogy egyes dalok/dallamok csak azért születtek, hogy szerző kiélvezhesse, milyen szépen zeng a többszólamúság. Ezt az érzést persze némileg árnyalja, hogy tudjuk, tényleg akkor született meg a többszólamúság, szóval a dolog kicsit olyan, mint amikor Karinthy grafológiai elemzéssel levezette Napóleon kézírásából, hogy szeretett parancsolgatni, hiú volt és francia.

Az viszont több dalnál is feltűnő, hogy olyan, 

mintha tánczene lenne, ami azért egy templomi kórusműnél elég meglepő.

Ezt nem is annyira a Hilliard lemezeinél érezni leginkább, mint a hetvenes évek végén alakult Ensemble Gilles Binchois Notre Dame-i iskolát feldolgozó három albumán. Mondjuk ennek a Mária-éneknek pont ilyen a lüktetése, ez a dal pedig szinte népzenei hangzású. Jobban emlékeztet a grúzok nótázása, mint a gregoriánra! (A harmadik album amúgy fenn van Youtube-on és Spotify-on is.)

Számomra a legizgalmasabb felvétel mind közül a francia Ensemble Organumé. Őket is hallhattuk már a mozarab lemezük kapcsán (emlékeztek, arról az érdekes keverék zenéről van szó, ami a mai Spanyolországban jött létre a vizigótok, meg aztán később a hatalomra jutó arabok hatására).

Ők abból indultak ki, hogy akkoriban még nem különbözött annyira a nyugati és a keleti kereszténység liturgikus zenéje, és a Notre Dame-i iskola stílusa sokkal közelebb állt a bizánci kórusokhoz, mint azt ma gondoljuk.

Hogy tényleg így szólt-e egykor az ének az épülő Notre Dame környékén, azt nem tudom, de nekem olyan, mintha 

az egész Földközi-tenger medencéje bele lenne gyúrva: Dél-Európa, Észak-Afrika, és a kelet is a Szentföldtől akár Grúziáig. Vagy még azon is túl. 

Egyszerűen lenyűgöző.

A következő résszel két hét múlva jelentkezik zenetörténeti sorozatunk, akkor kimozdulunk a templomok és kolostorok falai közül, hogy belekóstoljunk a középkori bulizás világába. Tartsatok velünk akkor is, kövessétek a múltkort a Facebookon!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!