Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMÚjra lesújtott a modern zene talán legnagyobb trollja
További Stenk cikkek
Rossz nyelvek szerint Aphex Twin már csak árnyéka önmagának, mi pedig most jól odaszólunk azoknak a rossz nyelveknek. Rengeteget, több mint 15 évet, vártunk az Avalanches második albumára, amin olyan nevek tűnnek fel, mint Ariel Pink, Father John Misty és Toro y Moi – kritikánkból pedig az is kiderül, hogy megérte-e. Közben Araabmuzik az első albumával kihagyott egy hatalmas ziccert, Ty Segall viszont a legújabb zenekarával újra bevágott egy nagyot. A szokásosnál több trágár kifejezés a Hét lemezében.
The Avalanches: Wildflower (7,5/10)
Én nem hiszem, hogy bármire vártam volna 15 évet az életemben, mondjuk ha szigorúan vesszük, az ausztrál The Avalanches albumára sem vártam ennyit. Sőt, igazából akkor sem történt volna semmi, ha semmi nem következik a 2001-es, szerintem nyugodtan tökéletesnek és klasszikusnak hívható Since I Left You után. A SILY (ez egy tök jó rövidítés) az akkoriban éppen pörgő, már létező hangmintákból összerakott zenék egyik csúcsteljesítménye volt, DJ Shadow, és valamennyire Fatboy Slim munkássága után, azzal a különbséggel, hogy a The Avalanches albuma egy összefüggő, addig semmihez sem hasonlítható, leginkább egy trópusi vakáció szombat estéjére emlékezető hangulatömleny volt, amiben egyik pillanatban nevetséges szövegek váltották egymást (Frontier Psychiatrist), másszor meg a Boney M (Pablo's Cruise). A SILY-ből lehet hallgatni a slágereket, pontosabban azt a kettőt, amihez klip is készült, de a legegyszerűbb elindítani az egészet, és hagyni, hogy átmosson minket, mint egy párakapu a tengerparton. A The Avalanches utána pedig évekre eltűnt, a bemutatkozó albumának legendája pedig csak duzzadt, nőtt, a kétezres évek egyik legjobbjának választották. Aztán érkeztek az első hírek: lesz rajta a rapper Danny Brown. Vendégszerepel majd Ariel Pink. És hogy egészen elképesztő lesz.
Hát egészen elképesztő nem lett a Wildflower, viszont elég jó igen, már megint valami olyasmi, amit fel lehet rakni nyáron a kertben, szólhat az egész egy órán át, majd ha elindítjuk megint, akkor senki nem fogja unni. A két nagy újítás az, hogy a The Avalanches tényleg beszervezett egy csomó vendégmunkást magának: feltűnik Biz Markie, a már emlegetett Danny Brown, MF Doom, Toro Y Moi, Jonathan Donahue a Mercury Revből, és hát azért a SILY-n nem volt olyan, hogy valaki belekontárkodjon a több száz hangmintába, és nulláról elénekeljen a refrént, vagy bármi hasonlót, ami egy tradícionálisabb dalra emlékeztetne. A hangminták és énekek mellé pedig állítólag kerültek eredeti hangszerek is, bár őszintén szólva nehéz elválasztani őket az archív felvételektől.
A másik nagy változás az, hogy mintha sokkal kevesebb és kevésbé változatosabb hangminta lenne: nem kapkodjuk úgy a fejünket, mintha ezer popzenei Sas-kabaré menne egyszerre, inkább minden szám kényelmesen belehelyezkedik egy ütembe és ritmusba, és zakatol végig. Vagy éppen nem zakatol, hanem csendesen zümmög, mint a Wildlower legalább fele. Mintha tényleg egy mezőn ülnénk, és semmi más dolgunk nem lenne, csak figyelni a fákat, a mezőket, meg a virágokat. A Wildflowert senki sem fogja feltenni egy buliban (még 2016 legidegesítőbb, de legkevesebb hallgatás után dúdolható számát, a Frankie Sinatrát sem), de ha sikerül egy hullámhosszra kerülni vele, akkor marha élvezetes. Újra és újra is. (klág)
Aphex Twin: Cheetah EP (8,6/10)
"Nice bit of porn!" Richard D. James says as he hoists a duffel bag off the floor, extracts a boxy black machine, and lays it on the table next to his empty juice glass. “That is a good piece of fucking equipment." (Pitchfork)
Életem végéig se fogom lerázni magamról ezt a hülye faszt. Nem mintha rám tukmálná magát, sőt, gyanítom, hogy a visszavonultan töltött éveit kettőnk közül ő bírta jobban, de hát neki könnyű, volt egy csomó kiadatlan Aphex Twin-felvétele, nekem meg nem. Végül beláttam, hogy jobb lesz, ha megveszek mindent, amit Richard (D. James, tehetném hozzá, de nem kell, vagyunk mi olyanban, hogy ne kelljen) kiad. Jobb lesz mindkettőnknek. Neki lesz pénze good piece of fucking equipmentre, én meg olvadozhatok az analóg basszusoktól és a hülyére torzított szintetizátorhangoktól.
Keveseknek jut az a luxus, hogy olyan zenét írnak és adnak ki, amilyet csak akarnak. A rossz nyelvek szerint Richard már csak árnyéka régi önmagának; amikor ilyet olvasok-hallok-látok, csak bólogatok, sose teszek javaslatokat, hogy a rossz nyelvek kinek a seggét nyalják ki, sose jegyzem meg gonoszul, hogy szeretnél ám te ekkora árnyékot vetni a régi-új akárkicsodáddal, és sose szúrom közbe, hogy a zsenialitást nem abban kell mérni, megír-e valaki kéthavonta egy The Richard D. James Albumot.
Richard, ez az új árnyék még mindig régi önmaga, vagyis a modern zene egyik legnagyobb trollja. A Cheetah EP egy olcsó angol szintetizátorról kapta a nevét, amit rohadt nehéz volt programozni, de a lemez nem ezzel készült - csak egy újabb trükk a sok közül. A dohányreklámokat idéző promóciós plakátok, az ötvenes évek Amerikáját idéző betűtípus a türkizkék lemezborítón, a 11 éves kissráccal rendeztetett hivatalos videoklip legalább olyan karakteres húzások, mint a lemezen hallható zene.
A Cheetah olyan, mintha az áttörést jelentő Selected Ambient Works 85-92 előtt jelent volna meg. Nem is az az érzés vele kapcsolatban, hogy a régi lemezekre hasonlít, hanem hogy pont úgy hangzik, mint egy régi Aphex Twin-lemez. Nem meglepő, elvégre az EP-n megjelent számok közül néhány már megjelent Richard anonim Soundcloud-profilján is, ahová több mint háromszáz kiadatlan felvételt töltött föl. A számok alatt hallható finom alapzaj, a korai Warp-klasszikusokat idéző dallamvezetések is azt sugallják, hogy archív anyagot hallgatunk - mégis, ezek a trackek sokkal kiérleltebbnek tűnnek. Ilyen jó arányérzékkel, a sztereó hatásra alaposan rájátszva csak az tud ilyen félrehangolt dallamíveket és kiszámíthatatlanul, de nem váratlanul belépő új hangsávokat rendezgetni, aki évtizedek óta ezt gyakorolja.
Nincs itt semmi világmegváltás. A Cheetah EP szakmai előmeneteli jelentés egy megszállottól, aki robotokkal, dobgépekkel, mikrofonokkal kísérletezik, új hangokat fedez fel, új frekvenciákat talál ki. De sok hangot kell ahhoz hallani, hogy valaki ilyen kevéssel is beérje. A Cheetah helyenként annyira lemegy minimálba, hogy ahhoz képest az első LFO-lemez is túlírtnak hat. Viszont minden flangerben, minden hi-hatben, minden kickdrumban és minden snare-ben ott lapul az őserő, a tuti, az energia, meg a cinkos kikacsintás is, hogy nem kell ezt az egészet komolyan venni; de közben tudjuk mindketten, Richard is, én is, hogy hiába tűnik fapados proto-technónak a 2X202-ST5, ennyire mocskos bassline-t csak az tud kicsavarni a gépből, aki komolyan veszi; és azért veszi komolyan, mert magának csavarja ki, nem másnak. (hegyeshalmi)
Shura: Nothing's Real (7/10)
Alexandra Lilah Denton vagyis Shura júniusban töltötte be 25. életévét, most pedig első nagylemeze (ami Nothing’s Real elnevezést kapta) megjelenésének örülhet. Az angol énekesnő, aki annyira Y-generációs, hogy YouTube videókról tanult meg zenélni. 13 éves korában már színpadon állt, de szóló projektbe csak valamikor 2014 körül vágott. Ekkor mutatkozott be első dalával a Touch-csal, amiből le lehetett venni, hogy milyen album érkezik majd tőle. Hálószobapop egy tinédzserkorból már kinőtt, de ettől függetlenül magát továbbra is kínosan érző lány, akinek természetesen a szerelemmel van a legtöbb. Meg azzal, hogy az a másik ember, aki ott ül vele szemben nem érti, amit mond. Ezek után kisebb-nagyobb érdeklődést azért csak kialakult a bemutatkozó lemez kapcsán, ami néhány hallgatás után egyáltalán nem okoz csalódást.
A Nothing’s Real-en 11 elektronikus pop szám található, plusz még kettő kísérletezgetős felvétel, amik több mint 9 percesek. Az megfigyelhető, hogy zeneileg fel van építve a sorrend, ahogy haladunk úgy jönnek sorra a lassabb, visszafogottabb felvételek. Rögtön a címadó dal olyan, mintha most került volna elő a 80-as évekből egy kétes eredetű kazettán. Itt megismerjük az album központi témáját is, ami nem más minthogy az érzések mennyire furcsák. Ezt itt úgy érzékelteti, hogy a szíve egy tévé képernyőjében dobog, de később már az ilyen jellegű metaforákat is elhagyja. Mindenesetre nagyon bájos dalban énekel arról, hogy gyógyszerre van szüksége.
Később is megmarad az érzésünk, hogy Shura a rossz helyzetben sem akarja elveszíteni a jókedvét. Ez a szakasz a bemutatkozó album legerősebb része, ami a harmadik Touch-csal egyből lelassít, majd a Kidz’N’Stuffban szinte teljesen behúzza a féket, hogy elmerengjünk azon, hogy életünk szerelme kiábrándul belőlünk és mi lesz velünk ezek után, illetve azzal a sok közös tervvel. Közben a basszusgitár meg a szintetizátor nem hagyja, hogy elhagyjon minket az életkedv. Innen az Indecision elkezd gyorsítani és végül ezután jön a Nothing's Real legemlékezetesebb dala a What Happend To Us?. Talán ez a legtempósabb szám is, de mindenképp ebből árad a legtöbb energia, úgy hogy közben ott marad ez a kamaszos elveszettség, hogy se gyerek, se felnőtt nem vagyok. Valószínűleg ezt is ugyanannak a nagy szerelemnek egy másik aspketusáról írta. Ezt követően újabb egy perces archív felvétel hallható, amint a még kisgyerek Shura beszél. Egy ilyen van az album legelején, illetve a 8. helyen, ezzel keretet alkotva. Ezzel azt jelzi is, hogy valami más következik a hátralévő dalokkal.
Picit kilégzésnek hat, de a Tongue Tied még simán illik ebbe popos elektronikus, könnyen fogyasztható vonulatba. Utána következik még a 2Shy, ami egy viszonylag régebbi dal, még a Mumford and Sons is eljátszotta 2015-ben. Ez kicsit kísérletezőbbnek hat a többi számhoz képest. A White Light-tal és The Space Tapes-szel viszont teljes a szétesés, valószínűleg ezzel akarta megmutatni Shura, hogy attól, hogy egy nagy kiadó (Universal tulajdonában álló Polydor) adja ki a lemezét nem csak a rádióbarát dalokat készít majd. A kezdés alapján nagyon biztatónak tűnik, amit csinál, nekem olyan előadók jutottak róla eszembe, mint a Best Coast vagy az Allo Darling, meg egy kicsit Robyn. Ebben a közegben pedig frissnek hat az a Shura, aki még jópofa klipet is készített az első single-jéhez, amiről egy korábbi Videódiszkóban számoltunk be. (fega)
Araabmuzik: Dream World (3/10)
Abraham Orellana a 2011-es Electronic Dream című mixtape-jével hívta fel a világ hiphopposainak a figyelmét magára: a mixtape arra a nagyon egyszerű, de akkoriban mégis egészen innovatívnak számító ötletre épült, hogy Orellana vett egy csomó trance klasszikus a kilencvenest évek végéről, és ezeket mintázva gyúrt 11 számot az egyébként teljesen sajátos dobhangzását és MPC-skilljeit felhasználva. Az Electronic Dream óta megjelent pár mixtape-je, amiken a trance-en kívül hangzásban előkerült a dubstep, a trap és néha már az EDM prosztóbb inspirációi, mint például a gabber.
A Dream Worlddel, Araabmuzik első albumával több baj is van, de a legnagyobb baj az vele, hogy egy hatalmas kihagyott ziccer. 2016-ban alapból nehéz olyan EDM-ből is építkező zenét csinálni, ami bármilyen szinten ki tud emelkedni a zenepiacot ellepő EDM-cunamiból. Ez a lemeznek nem sikerül, ráadásul pont ugyanaz történik rajta, mint az Electronic Dream utáni mixtape-eken, tehát van egy sajátos Araabmuzik-dobhangzás, amire nagyjából véletlenszerűen pakolgatja az említett stílusokból átemelt hangmintákat és kötelező köröket.
Közben viszont ott van például egyből a lemez elején a Take Me Higher című szám, ami trance szintikkel indul, dubstep basszussal és egy hiphop alappal folytatódik. Ha Orellana egy ehhez hasonló fúziót következetesen végigvitt volna 16 számon keresztül, akkor az egyrészt szervesen építkezett volna az Electronic Dream szintén egyszerű ötletre épülő szerkezetéből, másrészt nem lenne olyan érzésem, hogy ezt a lemezt randomgenerátorral is össze lehetett volna rakni a korábbi mixtape-ek alapján. Így viszont ez a lemez sajnos csak még egy csepp lett a zenevilág EDM-tengerében, ami kár, mert Orellana már bizonyította, hogy ennél bőven többre képes. (stubnya)
GØGGS: GØGGS (7,5/10)
Elképzelni sem tudom, mivel megy Ty Segall (sejtéseim vannak azért), de úgy fossa magából a lemezeket, hogy már követni is embertpróbáló feladat, nemhogy még be is fogadni azokat. Csak tavaly kidobott egy koncertlemezt meg egy EP-t a saját neve alatt, a Fuzz nevű zenekarával egy második nagylemezt, közben Melvins- és OFF!-tagokkal megalapította a Broken Bat nevű trióját, majd még mindig ugyanebben az évben bejelentette, hogy összehozott egy másik zenekart is. Ez volt a GØGGS, amiben Chris Shaw az Ex-Cultból, valamint az a Charles Mootheart játszik, aki nemcsak Segall és Mikal Cronin mellől lehet ismerős, hanem a már említett Fuzzból és a Moonheartsból (korábban: Charlie & The Moonhearts) is. Shaw és Segall már három éve, egy közös turnén elhatározta, hogy egyszer összehoznak valamit, aztán bevették a buliba Mootheartot is.
A zenekar ötletéhez hasonlóan a név is elég random jött: Segall egy nap felhívta Shawt, akinek azt mondta a telefonba: “Arra gondoltam, lehetne a nevünk GØGGS, mit szólsz hozzá?!”, mire ő visszakérdezett, hogy rendben, de ez mégis mit jelent, Segall meg azt felelte, hogy “fogalmam sincs, nem hinném, hogy jelentene bármit is”. Ez Shawnak tökre bejött a vonal túlvégén, úgyhogy azt mondta: “király, akkor legyünk GØGGS!”
Segallnak egyébként kifejezetten jót tett, hogy háttérbe szorult egy kicsit, nem ő énekel ugyanis a zenekarban, hanem Shaw, aki állítólag baromi nagy megtiszteltetésnek vette, hogy megkapta ezt a posztot. És épp ez a legjobb a GØGGS-ban, hogy tényleg zenekarként működik, nem csak arról van szó, hogy Shaw ráénekel Segall számaira, és csókolom, hanem tényleg mindenki hozzátesz valamit a végeredményhez, és ez a csapatmunka borzasztóan ráfért már Segallra – elég csak az év elején megjelent Emotional Muggerre gondolni, amivel mi sem nagyon tudtunk mit kezdeni, pedig eléggé bírjuk a munkamániás Segall dolgait.
A GØGGS viszont egész biztosan kellemes perceket szerez majd azoknak, akik bírják mondjuk a Hüsker Düt vagy a Black Flaget, vagy azoknak, akik az Emotional Mugger után már úgy érezték, lassan tényleg itt az ideje levenni a kezünket Segallról, mert ez most itt tényleg egy rendkívül szórakoztató lemez. Alig jött ki, és a Pitchfork például máris beválogatta az albumot 2016 eddigi legjobb garázsrock lemezei közé, és hátsókerti barbecue-partikhoz meg sörözésekhez ajánlotta. Ezt teszem én is, biztos nagyon jókat lehet izzadni rá, bár nálam álmos, nehezen induló reggeleken is olyan hatékony munkát végzett, amire valószínűleg nem lett volna képes egyetlen kávé, energiaital vagy seggberúgás sem. (kovács d.)
Rovataink a Facebookon