A Despacito éve? Egy frászt!

Ahogy az elmúlt években, idén is összeszedtük a kedvenc zenés megjelenéseinket az évből. 2017 ugyanis nemcsak a Despacito éve volt, igazi remekművek is születtek ebben az évben. A Stenk összegyűjtött tíz kihagyhatatlan lemezt 2017-ből, amelyek nélkül sokkal szegényebb lett volna ez az év. Sorrend nélkül, és még csak nem is betűrendben, oldalt pedig néhány szerzőnk személyes toplistáival.

The War on Drugs: A Deeper Understanding

Aki követte idén a könnyűzenét, annak valószínűleg semmi kétsége afelől, hogy Adam Granduciel mennyire hatalmas művész. Persze mint minden hatalmas művész, ő is rendületlenül cipeli a saját keresztjét – a szorongást, a magányt, a pánikrohamokat, és még ki tudja, mi mindent. A zenekar basszusgitárosa, David Hartley szerint valahol létezik is egy alternatív univerzum, amelyikben ez a lemez soha nem készült el. De, istenem, mennyire jó, hogy nekünk nem abban az univerzumban kell élnünk, az A Deeper Understanding ugyanis egy igazi mestermű. Külföldi vagy belföldi, nappali vagy éjjeli utazásokhoz egyaránt nagyon ajánlom, iszonyatosan működik a homlokunkat az ablaküveghez nyomva, vagy csak szimplán az elsuhanó, ismeretlen vagy ismert, tájat bambulva. (kovács d.)

Charlotte Gainsbourg: Rest

November végén jelent meg a francia színésznő-énekesnő Charlotte Gainsbourg új lemeze, a Rest. A kétnyelvű albumnak már a címe is kétértelmű: míg a rest angolul pihenést, nyugalmat jelent, a címadó francia dal ittmaradásról, az el nem menésről szól. A színésznő féltestvére, a fotós Kate Barry ugyanis 2013-zuhant ki egy ablakon, a színésznő pedig New Yorkba költözött a gyászával együtt, ahol négy éven keresztül dolgozott a lemezen, amin egyébként most először debütál szövegíróként is. Mindenezek után egy végtelenül szomorú és depresszív lemezre számíthatnánk, de Gainsbourgnak sikerült egészen egyedi módon feldolgozni a benne lüktető szomorúságot: diszkót csinált belőle. A diszkós-funkos hangszerelésű alapokat a francia electro egyik legfőbb figurája, SebastiAn rakta a számok alá, és így jött létre valami egészen különös elegy, amiben közreműködik Paul McCartney, Owen Pallett és Guy-Manuel de Homem-Christo, azaz a Daft Punk egyik fele is. Az egész album kettősségét nagyon jól jellemzi, hogy az egyik legtempósabb dal az éppen egy Sylvia Plath-vers alapján készült. (libor)

Jens Lekman: Life Will See You Now

Göteborg legjobb és leghíresebb trubadúrja annyi mindenen van túl az életben (madárinfluenza, ausztrál emigráció, a dalai alapján legalább két millió szakítás), hogy csoda, hogy egy ennyire kompakt és szórakoztató albumot tud még mindig csinálni, mint a Life Will See You Now, amiben hála istennek elhagyta az előző lemezének (I Know What Love Isn't) búvalbaszott, legyőzött hangulatát, és nyitott egy kicsit a boldogság felé. Lekman boldogsága persze mindig úgy illan el, mint egy parfüm illata (What's That Perfume You Wear), vagy akkora erővel teremtődik meg, mint az univerzum maga (How We Met, The Long Version), pattogós dallamokra, sok vonósra, néha diszkóütemre, néha pedig egy Tracey Thorn-duettre (Hotwire The Ferris Wheel). (klág)

Satyricon: Deep Calleth Upon Deep

Az extrém/black metal alapvetés Satyricon legalább tizenöt éve nem volt ennyire jó, de összetettségében, ötletességében, újszerűségében talán az idei a legjobb lemezük, de simán el tudom képzelni, hogy az extrém metal műfaj mindenkori legjobbjai közé is bekerül majd a Deep Calleth Upon Deep. Iszonyú jól felépített, baromi változatos lemez a punktól a black metalon keresztül keresztül a komolyzenei részekig mindennel, olyan fülbemászóan, amit pedig ettől a műfajtól egyáltalán nem várna az ember. (Kovács Bálint)

White Reaper: The World's Best American Band

Azt hiszem semmi sem illusztrálja jobban a gitárzene modernkori hanyatlását jobban annál, hogy ez a lemez volt magasan a kedvencem idén. Személy szerint világ életemben irritált és kinevettem a '80-as évek terpeszállós, pozőrködő, álvagány rockzenéit, mint a Van Halen, a Mötley Crue vagy a Kiss, most mégis egy olyan album volt szerintem 2017 legjobbja, ami létre sem jött volna ezek a zenekarok nélkül. Félreértés ne legyen, már az album címe is hatalmas irónia, a számokat pedig akár paródiának is lehetne hívni, de annak egyszerűen túl jók. A mű vagánykodás, az oktávok kiéneklésével eltöltött kínkeserves pillanatok, az óvodás gitárszólók epikus előadása itt valahogy egészen máshogy hat, mert egyszerűen hallani, hogy a White Reaper egy kis garázsbanda Louisville-ből, nem pedig egy rakás hajlakkos, cicagatyás bohóc, akiknek meg kell lovagolni egy éppen aktuális trendet. És így egyszerűen imádom minden pillanatát, konkrétan nincsenek rossz számok a lemezen, és még a Tesco gazdaságos gitárszólók is valahogy beleillenek ebbe az egészen megkésett hangzásvilágba. Ez a lemez egy másodpercet sem innovál, nincs benne egy darab eredeti hang vagy refrén, mégis zsigerből szerethető, ahogyan pár szakadt csávó tök őszintén elképzeli, hogy ők a világ legjobb amerikai zenekara. Fogalmam sincs, mennyire szeretnék revivalt a '80-as évek glamjének vagy hard rockjának, de ha ilyen esetleg még is lesz, akkor ezt a lemezt kell majd szépen emlegetni az úttörők között. (sajó)

Lorde: Melodrama

Lorde az idén végleg bebizonyította, hogy ő az Y-generáció egyik legérettebb hangja. Zeneileg egyedi és változatos albummal jelentkezett, amiről ugyan hiányzott egy olyan átütő sláger, mint a Royals volt, de ezért kár lenne őt hibáztatni. 2017 egy kellemetlen év volt, amihez jobban passzolt a Despacito, mint a Green Light. De Lorde albumáról biztosan évekkel később is beszélni fognak, mert néha viccesen, máskor dühösen, de úgy volt képes általános érzéseket tűpontosan megfogalmazni, hogy közben egy percig sem felejtettük el az ő egyedi hangját és nézőpontját. (fega)

Kendrick Lamar: DAMN.

A hiphop helyzete a 21. században egészen érdekes. A műfaj most tart ott, ahol a rockzene a '60-as, '70-es években, megjelentek a legkülönbözőbb alzsánerek, boldog-boldogtalan feszegeti a műfaji határokat és lassan felnő egy olyan generáció, amely rockzenét tényleg csak a szüleitől hallott. Atlanta és a déli rap dominál mindent, megjelentek az élőben teljesen vállalhatatlan motyogós rapperek, és pszichedelikusól a punkon keresztül a lo-fiig lassan az összes olyan előtagot megkapja a hiphop, mint korábban a rockzene. Talán pont ezért akkora durranás Kendrick Lamar, aki a 2012-es Good Kid, M.a.a.d City óta olyan sikerszériában van, hogy teljes joggal emlegetik egy lapon Kanye Westtel vagy éppen Jay Z-vel. A DAMN. egy újabb példája annak, hogyan lehet a modern hangzást társítani az old school attitűddel, hogyan lehet valakinek egyszerre hibátlan flow-ja és okos, társadalomtudatos szövegei, miközben minden lemezre felfér legalább egy olyan sláger, amit még a laikus hallgatók is értékelni tudnak. A 2010-es évekre Kendrick Lamar lett a '90-es évek aranykora és a 21. század internetszenzációi közötti összekötőkapocs, és ennek a DAMN. egy tökéletes példája. (sajó)

(Sandy) Alex G: Rocket

Azért az kicsit elképesztő, hogy a 24 éves Alexander Giannascoli Wikipédia-oldalán mindössze két kapcsolódó projekt van megjelölve: az egyik a Skin Cells, Alex G középiskolás zenekara, a másik pedig mindjárt Frank Ocean, akinek a Blonde és az Endless című albumán is közreműködött. Aztán mikor az év első felében kijött az ezerarcú, mégis koherens Rocket – kiegyensúlyozott folkdalokkal, súlyos elborulásokkal, autotune-os R&B-vel, ezzel az egészen gyönyörű borítóval, és többek között a barátnője közreműködésével –, én már akkor azt hangoztattam, hogy komoly esélye van arra, hogy az év végén majd ott legyen a különböző évzáró listákon. És többnyire ott is van, természetesen nálunk is. (kovács d.)

St. Vincent: Masseduction

Annie Clark új lemezével elég sokat foglalkoztunk itt a Stenken is: októberben 9 pontot adtunk a Masseductionra, majd még ugyanabban a hónapban elmentünk egy berlini koncertjére, ahol hidegzuhanyként ért minket a felismerés: tényleg zenekar nélkül, egy szál gitárralindult turnézni ezzel a húsbavágóan személyes anyaggal. Na de vissza az albumhoz, a Masseduction mint megannyi lemez a popzenében, a szerelemről és a szakításról szól, érzelmes dalok formájában, és ezt itt úgy kell érteni, hogy elég sok érzelem és elég sok hangulat megjelenik ezen a lemezen.  “Az egész lemez borzasztóan csapongó és eklektikus, vagy mondhatnám, rapszódikus, a zongorás balladáktól kezdve a tempós, táncolható artpop témákig, az arpeggios, 8-bites fitneszkazetta háttérzenéktől a széttorzított gitárszólókig találunk rajta mindent, sőt, akár még egy dalon belül is bátran vesz 180 fokos fordulatot.” (libor)

LCD Soundsystem: American Dream

2017-ben megjelent a Meet Me In the Bathroom című könyv az ezredforduló New Yorkjának zenei életéről, és az alapján James Murphy egy igazi, sunyin erőszakos pöcs lehet, aki ráerőszakolja mindenkire az akaratát, és szinte szektásította az alatta dolgozó DFA stúdiót és lemezkiadót. De hogy ha ez az ára, hogy az ál-visszavonulás után is ilyen lemezeket készítsen az LCD Soundsystemmel, mint az American Dream, akkor egy büdös szavam sincs. Abban az évben, amikor a 2007-es csúcskorszak nagy visszatérői vagy érdektelenségbe (Grizzly Bear) vagy full cikiségbe (Arcade Fire) fulladnak, az LCD SS negyedikre megcsinálta pályafutásának legjobb albumát, amiben összegyúrtak Lou Reedet, David Bowie-t, David Byrne-t, acidot, funkot, punkot, rockot, ambientet, és azt a szúró érzést, hogy az ember elhagyta élete felét. (klág)