A Metallica elérte, hogy egész Magyarország beléjük szeressen

Kritika a Metallica budapesti koncertjéről

Image uploaded from iOS
2018.04.06. 11:54

Eljött Magyarországra a világ leghíresebb, harminchét éve létező, kilencszeres Grammy-díjas metálzenekara, a világon a valaha harmadik legtöbb lemezt eladó Metallica, és magyarul, néha egész jó kiejtéssel énekelve eljátszották a leghíresebb magyar rockzenekar, a Tankcsapda egyik számát. Ez olyan szintű jófejség, ami a magyar rockereknek kábé annyit jelent, mint annak idején a Queen legendás Tavaszi szele, hogy ezen a ponton nyugodtan abba is lehetne hagyni a kritikaírást.

A Metallica ezzel zenetörténelmet írt Magyarországon, ez a koncert hivatkozási alap lesz a jövőben, 

pláne, hogy A legjobb mérgen kívül is minden megvolt, ami egy tökéletes, huszonegyedik századi arénakoncerthez kell: speciális, a küzdőtér közepére felhúzott körszínpad, pirotechnika, egyedi és talán még sosem látott digitális dizájnelemek. Mindehhez képest teljesen másodlagos, vagy mondjuk úgy, tökmindegy, hogy amúgy hogy sikerült élőben a Seek & Destroy vagy az Atlas, Rise!, és hogy mennyire volt jól beállítva James Hetfield mikrofonjának hangzása. (Egyébként jól, jól és teljesen.)

És még azt sem lehet mondani, hogy a négy évtizednyi telt házas koncertezéssel járó kihívásnak ne lenne tökéletesen legitim megoldása az, ha egy együttes folyamatosan ilyen újdonságokat talál ki. Leegyszerűsítve talán háromféleképpen lehet kezelni azt, ha egy együttes tulajdonképpen pontosan ugyanazt csinálja évtizedek óta, évente száz-kétszázszor egymás után, minden este, semmi nem változik jó ideje – a telt ház adott, a népszerűség adott, legfeljebb új számok kerülnek a repertoárba –, és mégis fenn kell tartani az érdeklődést.

Lehet szarni rá, mint a Motörhead csinálta utolsó lélegzetvételükig, és egyszerűen csak eljátszani ugyanazt újra meg újra, minden cécó nélkül, mert a rajongók úgyis elalélnak örömükben, ha meghallják az Ace of Spadest. Lehet azt csinálni, mint a Metallicától sem időben, sem térben nem nagyon messze alakult Machine Head, akik minél népszerűbbek, annál inkább próbálnak visszanyúlni a garázszenakaros, emberközeli működéshez, és egyetlen lámpával megvilágítva az énekest adnak elő egy szál gitárral egy-egy számot a tízezres közönségnek.

És lehet azt csinálni, amit a Metallica. Akik sosem elégszenek meg az újrázással, és folyamatosan keresik, mi az a technikai lehetőség, amellyel megint csak újat tudnának dobni, és akiknek valószínűleg akkora kreatív stáb dolgozik a keze alá, amekkora egy kisebb zenekarnak teljes fennállása alatt sem fordul meg a backstage-ében. Forgattak már nagy költségvetésű, háromdés IMAX-játékfilmet magukról (Antal Nimród rendezésében), amelyben szobrot építettek és döntöttek le a színpadon, forgattak klipet valódi börtönben, szerveztek saját minifesztivált retró autókkal és horrorcuccokkal, és most is mindent bevetettek, amit csak el lehet képzelni, hogy lenyűgözzék a közönséget, akár az illuzionista show-k határaiig elmerészkedve (a Moth Into Flame közben a levegőben körözött és táncolt fölöttük egy csomó világító digitális szentjánosbogár, de úgy, hogy messziről lehetetlen volt megmondani, ugyan mitől maradtak a levegőben és hullottak néha a föld alá – ha meg csak egyszerűen apró drónok tucatjairól volt szó, az összehangolt működtetésük akkor is épp elég lélegzetelállító volt). 

A drónok a színpad felett
A drónok a színpad felett
Fotó: Kovács Bálint / Index

Lehet azt mondani, hogy a Machine Head-féle megközelítés szimpatikusabb és inkább hű a rock and roll szellemiségéhez vagy akármi hasonló, homályos fogalomhoz, mert ők a közönség elbűvölése érdekében mégiscsak a lényegre, magára a zenére koncentrálnak, és nem a külsődleges technikai újításokra, és ebben van is valami: mégiscsak emlékezetesebb átélni, hogyan szólal meg a leglényegéig lecsupaszítva a kedvenc számunk úgy, mintha csak nekünk énekelnék, mint az, hogy milyen különleges, az óriás lampionok és a kivetítők ötvözéséből létrejött kockákat mozgatott egész koncert alatt fel-alá a Metallica a színpad fölött, vagy hogy mennyire élethűen sikerültek a Welcome Home (Sanitarium) alatt az ezekből a kockákból kitörni próbáló embereket formázó digitális trükkök. (Bár a Now That We’re Dead közepén előadott dobshow, amikor minden tag egy-egy leeresztett és ezek szerint dobként is remekül működő kockát püfölt, zeneileg is nagyon izgalmas volt, nem csak technikailag volt meglepő.)

Mégis, a technika túlsúlya ellen felhozható legerősebb – és a rockzenével leginkább ellentétes – ellenérv a lélektelenség, amit viszont hihetetlenül profin került el a Metallica. Már azzal is, hogy pár olyan ötlettel azonnal megnyerték a magyar rajongókat, amelyek tulajdonképpen nem igényeltek mesebeli gazdagságot és sci-fibe illő ötleteket, csak egyszerűen baromi szimpatikus, hogy valakinek a stábból eszébe jutottak. Például amikor

az összes spéci kivetítőn magyar zászlóban jelent meg az együttes logója, vagy akár csak annyi, hogy valaki alaposan begyakorolhatta Hetfielddel a Budapest szó tökéletes kiejtését,

ami annak a hakni-lebukásnak a tökéletes ellentéte, amikor a frontember Bukarestet mond Budapest helyett. És ennek megkoronázása az a szintén nem annyira bonyolult ötlet, hogy énekeljenek el egy helyi dalt, itt A legjobb mérget (a többi országban meg más helyi slágereket). Ami lehet, hogy nem több nagyon ügyes marketingstratégiánál, de hogy istentelenül jól működik, hogy hatásos, hogy annyira megható, hogy még a Tankcsapda frontembere, Lukács László is megkönnyezte, az egészen biztos. 

Miközben azért nyilván nem hiszi el komolyan senki, hogy pont Magyarország jelentené a legtöbbet a Metallicának ezen a turnén, vagy hogy ne ugyanezekből a panelekből épülne fel az összes többi koncert az összes többi országban is. De ők lehetőséget adtak, hogy elhiggyük, és ez pont ugyanolyan jó.

Az sem lehet véletlen, hogy A legjobb méreg után pörgött fel a legjobban a hangulat a Sportarénában, ami még akkor is érezhető volt, ha amúgy már az első perctől kezdve nem volt ilyen téren sem semmi baj. A Metallicának egyszerűen minden trükkje működik: úgy játszanak a közönségen, mintha az lenne a gitár a nyakukban. Már egyszerűen az, hogy a világ egyik legnagyobb zenekaraként karnyújtásnyira játszanak a közönségtől a küzdőtér közepén, önmagában annyit hozzátesz a hangulathoz, hogy azzal hatalmas előnyhöz jutottak már akkor, amikor még el sem kezdtek játszani.

Igaz, ami igaz, erre az előnyre szükség is volt – egyáltalán nem azért, hogy élvezetes legyen a koncert, hanem ahhoz, hogy az átlagosan jóból nagyon emlékezetessé váljon. Mert amúgy zeneileg lényegében pont azt hozták, amit várni lehetett, ideértve mind a pozitívumokat, mind a negatívumokat. A nagyon ütős, bár túl hosszú Hardwired… to Self-Destruct című új lemez magnóban kicsit töltelékszámnak tűnő dalai például élőben sem formálták át a róluk alkotott képet: a Dream No More például ugyanolyan középszerű színpadon is, mint fejhallgatóban, pedig egy koncert sokszor ad lehetőséget arra, hogy a közönség végre megérezze azt a potenciált a dalokban, amit a stúdióban nem feltétlenül tudtak teljesen kiaknázni. Az új lemez kétharmada mellett eljátszott klasszikusok sem adtak többet, mint amire számítani lehetett, ami nem jelenti azt, hogy ne lett volna baromi nagy élmény az Aréna bölény hangosításával élőben hallani a Hit the Lightst vagy a Sad but True-t, vagy hogy bármennyire is hakninak tűnt volna akár egyetlen perc is a koncertből. Csak annyiról van szó, hogy pusztán a zenéhez nem tudtak annyi pluszt hozzátenni, mint amennyit technikával és a magyar rajongók léleksimogatásával hozzáadtak a koncert egészéhez.

Ezzel együtt sem lehet belekötni szinte semmibe, sem Hetfield még mindig hibátlan énekes teljesítményébe, sem Kirk Hammett nem kimondottan látványos, de abszolút profi játékába, sem abba a szerethető infantilizmusba, ahogyan Robert Trujillo táncikált vagy pörgette a gitárját a számok között a színpadon, sem a leginkább lelkesnek és energikusnak tűnő Lars Ulrich magnetikus izgágaságába, ahogyan folyton felpattant a dobok mellől, mint aki hárommal több kávét ivott meg, vagy kettővel több utcát szívott fel a koncert előtt a kelleténél.

De természetesen Ulrichhoz kötődnek a koncert legnagyobb bénázásai is, bár 2018-ban tulajdonképpen már ez is simán belefér az „azt kaptuk, amit vártunk”-ba. Valószínűleg az egész világon nincs még egy zenekar, amelynek a dobosa dalszerzőként ennyire zseniális, ötletes és összetett dobtémákat írna minden lemezre, és amelynek a dobosa ugyanezeket a témákat ennyire kiszámítható törvényszerűséggel képtelen lenne eljátszani a koncerteken. De nyolc évvel a dobok tekintetében kifejezetten rosszul sikerült budapesti koncert után az ember inkább már elnézően mosolyog azon, hogy a tökéletes hangzás egyetlen gyenge pontja, a lábdob hangja talán mégsem véletlenül lett kásásabbra állítva, vagy hogy Ulrich már nem is próbálta meg eljátszani a One legendás középrészét – amely a Machine Head énekese szerint egy egész műfajt megteremtett, és amely nélkül a Fear Factory sem létezhetne ma –, vagy hogy a Hardwired lemez legizgalmasabb dobos részét, a Spit Out the Bone elejét konkrétan magnóról játszották, hivatalosan nyilván arra hivatkozva, hogy ez volt az intró a ráadás megkezdése előtt.

De a közönséggel való kommunikáció ezernyi és sokszor egészen egyedi, mindig nagyon hatásos módja miatt tényleg nem az volt a lényeg ezen a majdnem két és fél órás koncerten, hogy hányszor maradt ki egy-egy hang a lemezverziókhoz képest, sőt, ez a kekec újságírókon kívül valószínűleg nem is tűnt fel senkinek, annyira vitte magával az embert a hangulat, az egyre nagyobb eksztázisban lévő közönség folyamatos éneklése, meg az olyan apróságok, mint amikor Lars Ulrich felidézte az 1988-as koncertet az MTK-stadionjában, vagy amikor Hetfield a generációk változásáról beszélve megszólított egy tizenkét éves gyereket a közönségben, megkérdezte a nevét (Levi), és neki ajánlotta a következő számot.

A koncert vége tulajdonképpen tökéletes metaforája volt az egésznek: míg más együttesek bedobják a közönségbe azt a pár pengetőt és dobverőt, amit elhasználtak az elmúlt pár órában, addig a Metallica tucatjával szórta a vadonatúj dobverőket, és százasával a direkt erre a célra bekészített pengetőket, ettől még pont ugyanolyan örömet okozva annak, aki elkapta ezeket, mintha a szokásos garázsrock-ügymenetről lett volna szó.

Ilyen az, amikor egy együttes ugyan gigantikus nagyüzemben dolgozik, de mégis megtalálja a módját, hogy hakni helyett egy csomó, talán nagyüzemi, de őrülten hatásos ötlettel tegyen boldoggá mindenkit, aki eljött.

Ezeket játszották

Hardwired

Atlas, Rise!

Seek & Destroy 

Hit The Lights

Welcome Home (Sanitarium)

Now That We're Dead

Dream No More

For Whom the Bell Tolls

Halo On Fire (Kirk & Rob szólójában: Tankcsapda - A legjobb méreg)

Breadfan (Budgie-feldolgozás)

Fuel

Moth Into Flame

Sad But True

One

Master Of Puppets

Ráadás:

Spit Out The Bone

Nothing Else Matters

Enter Sandman

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!