Megszólalni lelkiismereti létkérdés

Schiff András szeptember 30-án a kismartoni Esterházy Kastélyban lép fel a classic.Esterházy koncertsorozat keretein belül, műsorának címe: Haydn a zongoránál. Bizonytalan ideig továbbra sem hallhatjuk őt Magyarországhoz ennél közelebb, évek óta nem hajlandó interjút sem adni a hazai sajtónak, éppen ezért kivételes helyzet, hogy az Index emailben kérdezhette a koncert előtt. 

Tényleg idegesítik a mai slágerek?

A populáris zene – vagy minek nevezzem – számomra elfogadhatatlan, már csak az elviselhetetlen hangerő miatt is. Ez messze meghaladja a toleranciahatárt, aminek az a következménye, hogy ma az emberek túlnyomó része nagyot- vagy rosszul hall, és az idegrendszerük is tönkre lett téve.

Ehhez jön még a könnyűzene közönségessége, vulgáris-primitív mivolta, harmóniailag szinte semmi érdekes nem történik benne, ritmus helyett pedig egy mechanikus "beat"-et szolgáltat, ami olyan érzés, mintha az ember fejét folyamatosan gőzkalapáccsal vernék. Tudom, hogy sokan nem értenek velem egyet, de vállalom a támadásokat, mert nekem van igazam. Ez nem olyan, mint a brexit vagy Donald Trump, ahol a többség dönt.

Sokszor mondta, hogy a Schiff, Kocsis, Ránki trió bizonyos szempontból nyomasztóvá vált egy idő után. Mintha annak ellenére akarták volna önöket egy (popzenei párhuzamot hozva) „fiúzenekar” keretei közé szorítani, hogy érezhető volt: saját jogon is korszakos muzsikusok. Jól érzékelem, hogy napjainkban a kiadók, a zeneipari döntéshozók még a korábbinál is jobban erőltetik az ilyesfajta „megcsinált” koncepciókat?

Ami annak idején történt, arra ma már csak nosztalgiával gondolhatunk vissza. Ma szinte mindent az üzlet, a kommercializmus, a marketing irányít, az egész rendkívül ízléstelen és gusztustalan. Az, hogy például nekem mindezek közepette sikerült valamit elérnem, szinte a csodával határos.

Ejt szót az effajta döntésekről a diákjainak?

Arról mindenképpen beszélnünk kell, mit kívánnak tenni, milyennek látják saját egyéniségüket, hol látják erényeiket és gyengeségeiket. Önkritikára kell őket nevelni.

Mi volt a legnagyobb kockázat, amit ön a saját pályáján vállalt?

Az, amikor 1979-ben elhagytam szülőhazámat és egy biztos egzisztenciát.

Érzi úgy néha, hogy egyes pályatársak esetében a külsőségek elnyomják a valódi tartalmat?

Hogyne, nagyon gyakran. Különösen akkor, ha semmi megmutatnivaló sincsen.

Néhány éve a rangos Luzerni Komolyzenei Fesztiválon beszélt Haydn zenei humoráról. Melyik a kedvenc zenei poénja tőle?

Ebből annyi van, mint égen a csillag. Nekem az egyik kedvencem a 93., D-dúr szimfónia lassú tételében van, amikor a fagottok úgy szakítják meg a vonósok kecses-bájos témáját, mint az elefánt a porcelánboltban. 

Schubert tényleg reménytelenül humortalan szerző?

Ezt nem így mondanám, de a humor valóban nem jellemző rá. Vannak kimondottan derűs, jókedvű művei, például a híres Pisztrángötös, amiben ostobaság lenne tragikumot keresni. Ez azonban a kivételek közé tartozik.

Egy interjúban azt mondta: Liszt az a komponista, akivel egyszerűen nem illik össze. Miért?

Ez nem Liszt hibája, hanem az enyém. Alkati probléma, bocsátassék meg nékem.

A BBC Proms-on idén a tavalyi koncert hatalmas sikere után eljátszotta Bach Wohltemperiertes Klavier-jának második részét. Úgy tudom, a nagy hangversenyek előtt mindig múzeumba megy. Hol járt a Proms előtt?

A Londoni National Galleryben. 

A Wohltemperiertes Klavier alapvetően oktatási célzattal készült – másként viszonyul a műhöz, amióta többet tanít? Változtatott ez esetleg az interpretáción?

Tudatosan nem, de minden, amit az ember átél és tapasztal, kihat arra, ahogyan egy nagy zeneművet előad.

Egy-egy kockázatos(nak tűnő) művészi döntés ma is nagy felhördülést kelt. A legutóbbi ilyen talán Anna Netrebko, a világ jelenleg leghíresebb operaénekesének Wagner felé fordulása volt. Az addigiaktól teljesen különböző szerepek nem is maradnak tartósan a repertoár részei. Honnan tudja egy művész, mikor kell – zeneileg, az előadói imázst érintő – kockázatot vállalnia?

Ehhez nem tudok hozzászólni, mert Anna Netrebkóról más a véleményem, mint a legtöbbeknek. 

Ha most össze kellene foglalnia Magyarországot egyetlen hangközben, melyik hangközt választaná és miért?

A tritónuszt, amit a középkorban az ördög hangközének neveztek.

Mely hang hiányzik önnek a legjobban Budapestről?

Gyerekkoromban Farkasréten a madarak olyan szépen csicseregtek. Remélem, ez nem változott.

Kocsis Zoltán az utolsó interjújában azt mondta nekem: „mindennek ellenére nagyon helyes döntés itthon maradni”. Itthon, azaz Magyarországon. Kocsis mégsem azt állította, hogy ez volna az egyetlen helyes döntés. Beszélgettek valaha erről a kérdésről?

Nem, erről nem beszélgettünk. Zolival nagyon komplikált viszonyunk volt, a halála mélységesen megrázott. Sok gyönyörű emlék fűz hozzá, és nem hiszem, hogy sok olyan képességű emberrel fogok még találkozni, mint amilyen ő volt.

Néhány évtizede mintha a társadalom igényelte volna, hogy a nagy muzsikusok, zeneszerzők véleményt nyilvánítsanak közéleti, politikai, társadalmi kérdésekben. Ma van súlya annak, ha Schiff András állást foglal bizonyos ügyekben?

Semmilyen súlya nincs, mert az emberek legnagyobb részét ez egyáltalán nem érdekli. Nem is ezért kell megszólalni, hanem azért, mert ez lelkiismereti létkérdés.

Hatással van a jelenlegi magyar politikai-társadalmi helyzet a külföldön játszó magyar muzsikusok megítélésére, fogadtatására?

Igen, és ez nem hízelgő.

Képesek változást elérni a világban az olyan törekvések, mint a Barenboim-Said–féle akadémia, vagy mondjuk Alan Gilbert búcsúhangversenye a New York-i Filharmonikusok élén, amely a Trump menekültellenes intézkedései elleni tiltakozás jelképe lett?

Változást nem hozhatnak. Mégis, jelentősek, mint cseppek a tengerben.

Függetleníthető egyáltalán a komolyzene a politikától?

Véleményem szerint nem.

Mi volt a legerőteljesebb hallgatói visszajelzés, amivel valaha az ön játékát illették?

Erre egy szép igaz történet. Az 1980-as évek végén a Salzburgi Ünnepi Játékok megnyitóbeszédére a Dalai Lámát hívták meg. A zenei műsorról nekem kellett gondoskodnom, és Leos Janacek Capriccio című darabját választottam, miután a fesztiválon később az A holtak házából című Janacek-operát mutatták be, Dosztojevszkij regénye nyomán. A Capriccio rendkívüli mű, zongora csak bal kézre (egy cseh zongoristának íródott, aki az első világháborúban elvesztette jobb kezét), továbbá fuvola és rézfúvósok szerepelnek benne. Janacek itt a háború borzalmait mutatja be, és egyértelműen a béke mellett foglal állást.

Nos, a dalai láma meghallgatta előadásunkat, majd a mikrofonhoz lépve ezt mondta: