- Kultúr
- Stenk
- Fesztivál 2019
- pantera
- phil anselmo
- philip h anselmo the illegals
- koncert
- rockmaraton
- rockmaraton 2019
- kritika
- metál
Félig náci, mégis itt vagyunk
Kritika a Philip H. Anselmo & The Illegals 100% Pantera-koncertjéről, a Rockmaratonról

További Stenk cikkek
Hát igen, fél-náci. És mi mégis itt vagyunk”
– állapítja meg az egyik rocker mellettem rezignáltan Phil Anselmo csak Pantera-dalokból álló koncertjére várva a Rockmaraton fesztiválon. És ez az egy, lemondással, beletörődéssel és azért elismeréssel is teli mondat mindent kifejez, amit a közönség nagy része érezhet 2019-ben egy úgynevezett Pantera-koncertre készülve, majdnem két évtizeddel a valaha létezett egyik legfontosabb metálbanda megszűnése után. Pláne Magyarországon, ahol Pantera-dalokat „eredetiben” csak egyetlen egyszer, 1998-ban lehetett hallani, a Black Sabbath Kisstadion-koncertje előtt, amikor a mostani közönség egy része még meg sem született, egy másik része meg az iskolai ebédszünetekben hallgatta walkmanen a Hupikék Törpikék-kazettákat.
Az 1981-ben alapított, de végleges műfajára – groove/thrash metálra – csak 1990-ben váltó együttes hamar felzárkózott a legnagyobbak mellé, a Sepulturával és a Machine Headdel együtt elhozva a thrash metál második nagy hullámát (a Slayer, a Metallica, az Anthrax és a Megadeth nagy négyese után), a groove-os részekkel még új ízeket is adva hozzá. Nemcsak azért tudtak ilyen rétegműfajban is listavezetők lenni az eladási listákon és két Grammy-jelölést is begyűjteni, mert iszonyú emlékezetesek és eltaláltak voltak a dalaik, hanem azért is, mert mind a négy tag olyan mestere volt a hangszerének, hogy nemcsak a Pantera révén, de önmagukban is fogalommá tudtak válni: az alapító Abbott testvérek (Dimebag Darrell gitáros és Vinnie Paul dobos), Rex Brown basszer és az énekes Phil Anselmo. Csak aztán jöttek a szokásos dolgok, meg a szokatlanok.

A szokásos, hogy a tagok sehogy nem tudtak kijönni egymással (vagy a rosszabb nyelvek szerint Anselmóval), és végül annyira összevesztek, hogy fel is oszlottak. Meg a drog, bár azt már cinizmus csak egyszerűen szokásosnak nevezni, hogy a több hektárnyi füvön és más hangulatjavítókon kívül Anselmo a heroinra is annyira rákattant, hogy abba bele is halt: egy túladagolás után csak több perc klinikai halál után tudták újraéleszteni. De akkor is, az ilyesmi megesik, a rajongók meg türelmesen várnak a menetrend szerinti újraalakulásra: ha Slash és Axl Rose képesek voltak újra egy színpadra állni, és feltámasztani a Guns N’ Rosest, akkor semmi se lehetetlen.
Kivéve, ha egy őrült agyonlövi az egyik alapító tagot egy koncert közepén: Dimebag Darrell 2004-es meggyilkolásával végeztek a reménnyel is, hogy újra látni lehet majd még a Panterát, hogy aztán testvére, Vinnie Paul szívinfarktus miatti halála 2018-ban végleg pontot tegyen a rohadék módon szomorú történet végére (a szomorúság nemcsak a nyilvánvalónak szólt, hanem az olyan részleteknek is, mint hogy Phil Anselmót a család inkább kitiltotta Dimebag temetéséről, ami sokat elmond arról, mennyire romolhatott meg a viszonyuk).
Viszont furcsa módon épp ez, az utolsó alapító tag halála vezetett ahhoz, hogy most mégis egy „Pantera-koncertet” hirdethetett meg a Rockmaraton fesztivál: az évtizedek óta jobb (Down, Superjoint Ritual) és kevésbé izgalmas (Philip H. Anselmo & The Illegals) oldalprojektben éneklő Anselmo novemberben jelentette be, hogy az Abbott tesók emlékére „100% Pantera” turnéra indul az Illegalsszal. Csak mostanra már a rajongók egy része elfordult tőle, vagy legalábbis folyamatosan felvont szemöldökkel tekint az egykori ikonra.
Anselmo, aki már korábban is beszélt közönségének a „fehér büszkeségről”, 2016-ban egy koncert végén teljesen félreérthetetlen módon előbb náci karlendítéssel köszönt el a közönségtől, majd azt ordította, hogy „fehér hatalom”. Ami finoman szólva is ellenkezik azzal, ami miatt a metálosok a Panterát – és a legtöbb hasonló zenét – szeretik: mert az ilyen zene közösséget kovácsol azokból, akik kitaszítottnak érzik magukat, vagy nehezen megy nekik a beilleszkedés, és mert a frontemberek rendre azt hangsúlyozzák, aki eljön a koncertjeikre, mindenki mindenkinek a testvére – nem pedig azért, hogy származási alapon ítéljenek el ugyanolyan embereket, mint amilyenek ők maguk is. Az esetről Anselmo előbb azt mondta, ő ugyan nem kér bocsánatot, mert csak egy „belső poénról” volt szó, ő csak a fehér borról beszélt, később aztán már elnézést kért, de azt mondta, csak egy őt folyamatosan rasszistának nevező embernek az első sorból akarta megadni, ami jár, egy elég rossz ötlettől vezérelve. De sajnos a karlendítésről készült videót elnézve mindez nehezen hihető, pláne, hogy nem ez volt az első ilyen eset Anselmo életében.
Szóval hogy „fél-náci, de azért itt vagyunk”, az tökéletesen kifejezi, mennyi minden előzte meg huszonegy év után az első majdnem-Pantera koncertet Magyarországon. Elsősorban a legnagyobbaknak kijáró rajongás és várakozás, hogy élőben is hallani lehessen a mesteri dalokat, bármi áron. A tudat, hogy azért amit itt látni fogunk, az egy nagyon kiemelt és megkülönböztetett, de azért alapvetően mégiscsak feldolgozás-banda lesz, amelyben kizárólag az énekes van jelen abból az együttesből, amelynek a nevét skandálja a tömeg. A tudat, hogy az a poszter, ami annak idején olyan előkelő helyen volt a falon, mint a legnagyobbaké, mostanra azért már valószínűleg inkább lekerült onnan, ha szét nem is tépte az ember, vagy nem rajzolt tollal horogkeresztet az énekes homlokára. És mindezeknek az ellentmondásossága: egy rohadt jó buli kell ahhoz, hogy egy órára el lehessen felejteni mindezt.
És ha így nézzük, akkor Phil Anselmónak és a zenekarának sikerült a legtöbb, ami csak sikerülhetett, vagy talán még annál is több.
Már az első pillanat megnyugtató volt: ahogy Anselmo a színpadra sétált, közölte, hogy „ez műsor Vince-nek és Dime-nak szól”, majd belekezdtek a Mouth for Warba, az rögtön eloszlatta a kételyeket, hogy esetleg ez a show se lenne az a „100% Pantera”, amit beígértek. A turné legtöbb állomásán ugyanis a koncert felét valójában a Philip H. Anselmo & The Illegals feledhetőbb dalai teszik ki, és csak öt számnyi Pantera fér bele, ami azért eléggé azt az érzetet kelti, mintha Phil Anselmo a saját előzenekarává vált volna az évek során.

De nem: Dunaújvárosba tényleg tízet hoztak el a Pantera leges-legjobbjai közül (a 5 Minutes Alone, az Y-generáció magyar fotelrockereinek egyik himnusza hiányzott csak nagyon: mivel ennek a jellegzetes és zseniális intrójával vezették fel a magyar kereskedelmi tévézés talán egyetlen dedikáltan metálzenei tévéműsorát, a Zúzdát annak idején, ezt az is ismeri, aki hajmetálnál keményebb zenét sosem hallgatott önszántából). És még csak nem is teljesen kockázatmentesen válogatták össze a műsort, pedig egy ilyen nosztalgiabulinál nyugodtan megtehették volna azt is: a very best of-ba bekerült a valamivel ritkábban játszott Yesterday Don’t Mean Shit is (azokkal a sorokkal, hogy „ami véget ért, az véget ért, és kész”, „Az időt nem lehet visszapörgetni”, ami pont ezen a koncerten egy kicsit vesztett az igazságtartalmából), meg a Hellbound, mindkettő az utolsó lemezről, amiket már alig tudtak játszani az ismert okok miatt.
De nemcsak ezért látszott az első perctől, hogy sokkal kisebb a baj, mint gondolni lehetett, vagy hogy a bajokat most egy órára ellehet felejteni, hanem abból is, hogy semmi nyoma nem volt a tributezenekar-effektusnak. Egyrészt Anselmo hangja az évtizedek, a drogok és a pia ellenére megint ugyanolyan volt, mint amilyen annak idején, másrészt a zenészek is teljes erőbedobással és érezhető lelkesedéssel nyomták végig az utolsó másodpercig a koncertet. Főleg Joe Gonzalez dobos, aki olyan alapot teremtett a koncertnek, ahonnan szinte már lehetetlen volt hibázni. Lehet, hogy Vinnie Paul úgy dobolt, mint egy törzsfőnök ősember, aki a kardfogú tigris csontjával veri ugyanannak az állatnak a dobra feszített bőrét, és lehet, hogy ezt tökéletesen nem lehet utánozni, de Gonzalez semmiben nem maradt alul: ő inkább olyan volt, mint aki a túl sok gyorsítótól folyamatosan és vég nélkül azt képzeli, hogy lovon vágtázó hadvezérként most kell beleadnia minden erejét az utolsó cseppig, a végső nagy összecsapás előtt. Ja, és emellett tökéletesen pontosan, látványosan és hangulatosan hozta Vinnie Paul témáit, annyi energiával, mintha ő lett volna a frontember; mellesleg egy neki kedvező, amúgy is ökörerős és tiszta, kicsit dobcentrikus hangosítással.

Ezeket játszották
1. Mouth for War
2. Becoming
3. Yesterday Don't Mean Shit
4. I'm Broken
5. This Love
6. Walk
7. Fucking Hostile
8. Hellbound
9. Domination / Hollow
10. A New Level
A másik veszély, ami egy ilyen koncertet tönkretehet, a hakniszerűség, és csak egy egész kis rosszindulattal előre le lehetett volna írni úgy a dolgot, hogy „az énekes a többi zenész nélkül egy rakás pénzért kisajátítja a közös dalokat”. De Anselmo – aki ráadásul azt állította, egy hete betegeskedik – annyira együtt lélegzett a közönséggel, annyira lelkes volt és annyi energiát tett bele a zenébe, amit vagy nem lehet megjátszani, vagy ha ilyen jól sikerül megjátszani, akkor valójában tök mindegy, úgy is jó.
Nemcsak a felkonfjai voltak nagyon rendben – arról, hogy néha nehéz ezeket a dalokat játszani, de ha látja a közönségben azokat a fiatalokat, akiknek soha életükben nem volt lehetőségük élőben hallani őket, akkor már megéri, vagy egyszerűen csak amikor jelzésekkel kommunikált a közönségen szörföző, nyakban ülő vagy wall of death-t indító rajongókkal –, de az is látszott rajta (vagy azt is jól hitette el), hogy ott és akkor az a legfontosabb neki, amit éppen csinál: eljátszani a közönségnek azokat a dalokat, amire húsz éve várnak. És amit olyan lelkesen fogadnak, amire csak ritkán van példa: a dunaújvárosi, minden refrént együtt üvöltő közönségnek is fontos szerepe volt abban a tényleg tökéletesen kiválasztott dalok mellett, hogy nehezen lesz felejthető ez az energiából egy pillanatra sem visszavevő este.
Még az egyórás műsoridő sem tűnt veszélyesen gáznak, annyira tömör, súlyos és gyors volt végig a koncert;
pont olyan, mint amilyennek az ember elképzeli mondjuk a Walk, a Fucking Hostile és a Hellbound hármasát egymás után, lényegében lélegzetvételnyi megállás nélkül. Olyan drog ez, ami azonnal hat, amitől elmosódik a külvilág, ami szétkap és aztán egy óra után ejt csak vissza a betonra.
Ha van koncert, ami annyi hendikeppel indít, aminél már csak az egész buli lefújása lehetett volna rosszabb ómen, hát ez az volt. Az, hogy Philip H. Anselmo és zenekara ezt mind leküzdte, és aztán még annyit belepakolt, hogy az egészből ne is maradjon meg más, csak egy iszonyú erős, zeneileg és hangulatban is tökéletes, nosztalgia helyett önmagáért beszélő koncert, az nagyobb teljesítmény, mint amiben hinni lehetett. Erre tényleg megérte húsz évet várni.
Rovataink a Facebookon