Másodszorra születik újjá a leghallgatottabb énekesnő

Folyamatos boksz a függetlenségért – ez Taylor Swift élete, amióta 2018-ban kiadót váltott. Korábbi otthona, a Big Machine Records rendelkezik az énekesnő dalai felett, mivel a számok végső kiadói változata hozzájuk tartozik. Hiába Swiftté az összes dal szellemi tulajdona, piaci értelemben nem sokra ment vele. A 2019-es tulajdonváltás után az énekesnő hiába próbált megegyezni a kiadó új fejével arról, hogy visszavásárolhassa a jogokat, olyan feltételeket szabtak meg, ami még neki is sok volt.

Végül úgy döntött, a Big Machine elmehet a búsba, inkább felveszi újra az összes lemezét, amit anno a kiadónál tett közzé. Tavaly már írtunk egy ilyen megmozdulásáról, amikor a Red című albumot élesztette újjá, most pedig az 1989 című lemezéből csinált saját verziót. A kettő között a Speak Now korong is „taylorosodott”, de mégsem írhatunk minden lemezéről disszertációkat – elkopna a billentyűzet.

Ahogy az előző albumnál is kiemeltük, nem kell igazán nagy zenei újraértelmezésre gondolni. Ezek a dalok kvázi ugyanazok, mint az eredeti lemezen. Minimális eltérések vannak, amiket a keményvonalas rajongókon és szakavatott füleken kívül nem sokan szúrnak ki.

Már látni a kritikusi értékeléseken és a hallgatottsági számokon, hogy valójában mennyire is érhette meg ez a fajta meló az énekesnőnek. Ahogy az 1989 címe is Taylor Swift születési dátumára utal – egyfajta újjászületést szimbolizálva –, úgy a mostani egy második újjászületés, ezúttal nem zenei, hanem függetlenségi szinten. És hogy mekkora a siker? Máris mondjuk.

Akad rajta újdonság is

Kezdjük egy gyors szerkezeti csekkolással, ugyanis a két lemez nem 100 százalékban azonos dalokból épül fel. Az eredeti 1989 alapkiadásban 13 dalt tartalmazott, deluxe verzióban 16-ot, bónuszszámokkal együtt pedig 19-et. Ezzel szemben a Taylor’s Version kiadás 21 dallal jelent meg, hossza pedig közel nyolcvan perc. Az első 16 dal hibátlanul illeszkedik a két kiadványban, a variálás pedig ezután indul.

A kilenc évvel ezelőtti kiadás plusz három dala zongorás átdolgozása volt az eredeti 16 nóta három slágerének. A mostani plusz öt száma abszolút más. Az utolsó öt nóta – amelyek közül a Slut! című szerzemény speciális borítóval némi kiemelést is kapott – mind olyan dal, amely Swift „kincsesládikájából” jött elő. Ezeket eredetileg a 2014-es 1989-re szánta, de végül nem jelentek meg az albumon. Most saját kiadásban véglegesítette őket, így a hallgatók nem csupán újrafelvett dalokkal gazdagodnak.

Kritikusi oldalról mókás a helyzet. Nem teljesen világos, hogy egy újrakiadást, ami nem is nyúl bele mélységében a zenébe, miért kell külön skálán értékelni, de a nagy zenei újságok – NME, Rolling Stone, Telegraph – megtették. Persze rá lehet fogni, hogy a plusz öt dal miatt, de attól még szembetűnő, hogy az eredeti 1989 átlagosan 76/100-as értékelést kapott, a mostani pedig voltaképp 100/100-on áll a Metacriticen.

Ezen kritikák egyik fele abból áll, hogy Swift bátorságát és függetlenedési elköteleződését méltatják, a másik fele pedig a pluszdalokról ír, az eredeti lemez első 16 dalát szinte teljesen figyelmen kívül hagyva.

A listák élén

Persze azt is tekintetbe kell venni, hogy a streamingtársadalom leghallgatottabb énekesnőjéről beszélünk, aki a második helyen áll a hallgatottsági toplistán havi 100 millió hallgatóval – egyedül a The Weeknd előzi meg 4-5 millióval. Ijesztően kiegyensúlyozott számokat produkál Swift. Szemben az olyan nevekkel, mint Miley Cyrus, akinek van egy-egy gigaslágere, a lemezeinek a többi dala pedig abszolút hullámzik vagy elsikkad, Swift minden lemezének minden dala erős hallgatottságra tud szert tenni, a kilengések pedig kisebbek.

Gyakorlatilag alig találni 100 milliós meghallgatás alatti Taylor Swift-dalt a Spotifyon, kivéve az akusztikus, live és remixváltozatokat, valamint a Taylor’s Version lemezek néhány dalát, és ezzel vissza is tértünk a kiindulási ponthoz. Az újrakiadások ugyanis nem helyettesítik az eredetiket, inkább csak megfér egymás mellett a két változat, aztán mindenki eldönti, melyiket preferálja.

A hardcore rajongók nagy valószínűséggel az újak mellett teszik majd le a voksukat – a minimális eltérések ellenére –, ezzel támogatva kedvencüket. Ezzel szemben a havi 100 millió hallgatóból az a jelentős rész, amelyet abszolút nem érdekel a popipar pénzügyi és jogi háborúja, marad az eredetinél.

Swift jogi függetlenségi vágya itt az igazi kulcskérdés, amely sokakat inspirált, köztük Olivia Rodrigót is. A fiatal énekesnő példaképként tekint a szakítós dalok úrnőjére. Bevallása szerint ő maga is egy hardcore „Swiftie” – ez a keményvonalas Taylor Swift-fanok beceneve.

Taylor Swift törekvése, amelyet a világmédia kezdetben egy inspiratív harc alapkövének tekintett, jelenleg inkább az énekesnő saját keresztes háborúja. Swiftnek lehetősége van efféle unortodox módon megváltani a függetlenségét, de rajta kívül erre nem sokan képesek. Jó lenne azt mondani, hogy a piaci rendszert formáló eseményekről beszélünk, de jelenleg inkább úgy fest, hogy a szabályokat erősítő kivétel Swift kampánya. Ennek akkor lesz újabb nagy visszhangja és jelentősége,

Reklámnak, hírverésnek, konstans médiamegjelenésnek azért hasznos a küldetés. Minden évre jut két nagyobb lélegzetű Taylor Swift-kiadvány, amivel saját rajongóit táplálja, a médiát pedig folyamatosan impulzusokkal bombázza. Az 1989 (Taylor’s Version) című lemeznek persze már kisebb hírértéke volt, mint tavaly az újrakiadott Red albumnak, de hatástalannak abszolút nem nevezhető.