Ami a Fudzsi-videóból kimaradt: magyartanárra másztam magam
Éppen címlapon van ez a videó, amiben rengeteg szerencsétlenkedés árán felküzdöm magam Japán legmagasabb hegyére, a Fudzsira. Ennek nagyon örülök azóta is (mármint annak, hogy megmásztam, nem annak, hogy benne vagyok az internetbe'), és még élénken él bennem, mennyire fura érzés volt 3776 méteren átélni a magassági betegséget. Aminek nálam volt egy furcsa tünete (bár lehet, hogy nem csupán ez volt az oka): a csúcson sürgető szükségét éreztem annak, hogy kinyilatkoztassak valami magasztosat. Konkrétan Madáchtól ugrott be egy idézet, Az ember tragédiája 13. színében Ádám mond egy szépet az űrben, és addig egyszerűen nem bírtam megindulni lefelé, amíg ezt rá nem idéztem a felhőkre. A videóba végül koncepcionálisan nem passzolt bele, ezért kimaradt belőle, de egy Mindeközben-posztban talán elfér:
Aztán pár nap múlva beugrott – illetve rá kellett keresnem, mert sajnos az online újságírók foglalkozási ártalma az aranyhal-memória –, hogy tudat alatt valószínűleg Madách mellett Charles Simonyi is megihletett. Kilenc éve ő éppen ezeket a szavakat küldte a Földre a Nemzetközi Űrállomásról. Persze hol vagyok én egy Charles Simonyihoz képest (megmondom: sehol), de egy kicsit sem bántam, amikor rádöbbentem, hogy igazából csak majmoltam a híres magyar űrturistát. Odafent nagyon helyénvalónak tűnt madáchozni egy kiadósat.