Azt hittem, találtam munka mellé való zenét, erre jól fejbevertek
Nemrég volt egy cikkünk arról, hogy milyen zenéket hallgassunk – illetve hallgatunk mi, indexesek – munka mellé. Épp akkoriban, amikor M. kolléga még az anyaggyűjtés fázisában volt, és minket is megkérdezett a kedvenc melós zenékről, ajánlottak figyelmembe egy új (majdnem új, októberben megjelent) albumot, az Imitation nevű csapat The Original nevű lemezét. Se az Imitationről, se a lemezükről nem hallottam, de betöltöttem, hogy akkor hadd szóljon.
Angol nyelvű szövegek, valami weird popos, de annál ércesebb elektronikus hangzásvilág, kicsit olyan, mintha Björk valami apró magyar akcentussal, így számomra is egészen érthetően kezdene el angolul énekelni. Gondoltam is, hogy csodálatos is lesz a munkahelyi zenés gyűjteménybe valami újdonságként, én úgyis a szó legklasszikusabb értelmében vett konzervatív zenehallgató vagyok (a fenti cikkben is az 1. csoportba tartozom, aki ugyanazt hallgatja munkához, mint máskor, semmi speciális playlist, semmi felfedező kíváncsiság). De aztán ahogy hallgattam tovább, egyre inkább úgy éreztem magam, mint amikor az ember vesz egy vattacukrot vagy törökmézet, mert szeretne valami könnyű édességet, de aztán ahogy eszi, egyre töményebb lesz, egyre súlyosabb, egyre inkább beleragad; hogy a háttérzenének szánt lemez egyre jobban el-eltereli a figyelmemet, és a végén már csak arra tudok figyelni. A nagyjából ötvenperces anyag végére pedig úgy éreztem magam, mint akit jól fejbevertek. Hallgassanak bele, megértik.