'Csapdába estél, autóskám'

Munkatársunk parkolóőrnek állt. Jelentkezett, teszteket töltött ki, elvégezte a tanfolyamot, aztán terepre ment. Olvassa el többrészes munkanaplóját!
Első rész:

"Majd én mindjárt kiverem a fejedből a bírságolásnak még a gondolatát is, öcsi" - decens galambszürke öltöny, ősz haj, gondosan ápolt bajusz és férfiparfümszag ragad karon a Jókai utcában. Még csak egy napja dolgozom parkolóőrként - vagyis, hivatalos megnevezése szerint parkolási ellenőrként, nem mintha ennek túl nagy jelentősége lenne -, ám formálódó szakmai önérzetemnek nem esik jól a dolog.

Fotó: Barakonyi Szabolcs, Nagy László

Az meg különösen nem, hogy közben folyamatosan rángatja a karomat a vidéki ének-zene és rajz szakos tanárnak tűnő úriember, az a típus, aki önkéntesként dolgozik a községi szeretetházban, tagja a szavazatszámláló bizottságnak, és titokban a megkötözős szexért rajong. Ezt azonban csak utólag gondolom végig, akkor magával ragad az események forgataga, ugyanis miközben ő a bal kezem letépésével szeretne bosszút állni a bűnös világon, jobbról egy szemüveges, szomorú tekintetű - mint később kiderül, ötgyermekes - családanya közeleg. Kevésbé indulatos, de a baja ugyanaz, mint a galambszürke öltönynek: miért kapott ő büntetést?

A másik miért úszta meg?

Egyikükkel a Szondi utca, másikukkal a Podmaniczky felé kellene mennünk, de nem kell gondolkodnom, kit választok, az erőszak sokkal erősebb észérv, mint az anyuka kéztördelése. Így a Szondi felé indul színes kis menetünk; elől a galambszürke öltöny, magát ekkor már kellően felhergelve, vörös fejjel, mintha ő maga lenne a bátorság színe, vissza-visszafordulva hozzám, radixszal, fényképezővel, telefonnal és táskával felékesített kék karácsonyfaként csörtetek mögötte, közben a galambszürke öltöny 1. kirúgat, 2. kiveri a fejemből azt, hogy én bárkit is megbírságoljak, 3. felsorolja, milyen perverz szexuális kalandokat folytassak le, lehetőleg családon belül; mögöttünk meg a frusztrált anyuka, láthatóan ő érzi a legkellemetlenebbül magát.

A dühöngésben kellően bőbeszédű galambszürke öltöny azt sajnos nem árulja el, konkrétan mi a baja, kérdésemre mindig csak annyit mond, "azt majd meglátod, öcsi". Sajnos nem látom meg: az autó a Jókai utcának azon a szakaszán áll, amely már nem az én pályám, így a Szondi sarkán elválunk. Búcsúzóul még kapok tőle egy atyainak beillő tanácsot - "ne hazudj, öcsi, mert ha kiderül, én visszajövök, és abban nem lesz köszönet" -, de aztán szerencsére nem jön.

Marad az anyuka, akinek a problémája viszont egy pillanat alatt megoldódik, mivel kerékbilincs miatt jött reklamálni (persze nem azért, hogy levegyék róla, hanem azért, hogy a mellette lévőre miért nem tettem, amikor az is szabálytalanul parkol; de nem Magyarországon lennénk, ha nem így történt volna). A problémát - a magam részéről legalábbis - gyorsan megoldom. "A kerékbilincs felhelyezése január elseje óta a közterület-felügyelet, és nem a parkolási ellenőrzés hatásköre" - mondom a betanított választ, és ráuszítom arra "a szürkéskék egyenruhás, kopaszodó" férfira, akit "az imént a Podmaniczky utcán láttam". Persze tudom, nem mindig volt ez így, de a változások lehetséges okáról most inkább nem beszélek.

Hát, így kezdődik a parkolóőri - maradjunk most már ennél - pályafutásom. Egy napsütétes őszi napon, nem sokkal a reggel nyolcórai munkakezdés után. Amely természetesen nem nyolc-, hanem inkább hétórai. Hiszen nyolckor már kinn kell lenni az utcán, a "pályán", harcra készen, teljes menetfelszerelésben, és nyolc óra után néhány perccel már büntetni - a hivatalos szóhasználat szerint "pótdíjazni" - lehet és kell. Lehet, mert sok autós nem szalad le egyből nyolckor a kocsihoz, ha nem sokkal később kell indulnia, és bízik benne, hogy néhány perc alatt nem kerül a szélvédőre a rettegett kék csomag. Pedig jó eséllyel kerül, saját tapasztalataim szerint az egyik "legbüntetősebb" időszak a reggel nyolc és kilenc óra közötti. És kell, mert az ellenőrök biztosak benne, hogy főnökeik árgus szemekkel figyelik, mikor kerül az első ütés a radixba, ebbe az állítólag több millió forintot érő, feltörhetetlennek mondott szoftverrel ellátott miniszámítógépbe.

Senki sem születik parkolóőrnek

Parkolóőri pályám persze nem itt és nem így kezdődik, hanem körülbelül tíz nappal korábban, egy Szív utcai épületben. Álláshirdetésre jelentkezők gyülekezünk egy fertőtlenítőszagú folyosón, lehetünk úgy húszan, férfiak és nők vegyesen. A többség húsz vagy ötven év körüli, ahogy először szétnézek a sorstársaimon, úgy tippelem, van itt az átképzés gyötrelmeitől elriadt, és munkanélkülivé lett orosztanárnő, pályát tévesztett hentesfiú, elcsapott biztonsági őr. Egy ötven körüli, enyhén kopaszodó és köpcösödő úriember úgy néz ki, mint egy frissen leváltott pénzügyi államtitkár; sajnos többé nem látom, nem tudom meg, valóban az-e.

Szív utca 40.

Az orosztanárnőnek tippelt hölgyről később kiderül, hogy állástalan eladónő, legutóbb egy tíz négyzetméteres kisbolt személyiségtesztjén nem ment át, a biztonsági őrnek gondolt leendő kolléga építkezéseken dolgozott korábban alkalmi munkásként, a hentesfiú viszont informatikus. Pontosabban csak volt. Akad szakmája szerint pincér, szakács, nyomdász és egykori utcai könyvárus is a parkolóőri pályára lépők között.

Parkolóőrnek ugyanis senki nem születik, ahogyan azt később G. úrtól az öltözőben hallottam. Ami egyrészt azért is igaz, mert nem találkoztam senkivel, aki valaha is parkolóőr akart volna lenni, vagy munkanélkülivé válása előtt komolyan gondolta volna, hogy egyszer ő fogja megbírságolni a parkolásért nem fizetőket. Másrészt meg egyáltalán nem olyan könnyű parkolóőrré válni, mint azt én gondoltam. Azt hittem ugyanis, hogy elmegyek a céghez, kitöltök valami műveltségi, intelligencia- vagy személyiségtesztet, aztán kapok egy gyors fejtágítót, és már mehetek is az utcára.

A rubrikák fogságában

Hát nem. Teszteket valóban töltettek ki velünk, de ez csak ahhoz kellett, hogy kiderüljön, alkalmasak vagyunk-e a munkára. Harminckérdéses személyiség- és húszkérdéses intelligenciatesztet kaptunk, hozzájuk egy-egy fénymásolt lapot; egyiken húsz, másikon harminc kérdéssel. Nem lepődtem meg túlságosan, amikor egyik kollégajelöltem megkérdezte, hogy mindegy-e, melyik teszt válaszait melyik lapra írja. Nos, neki valószínűleg mindegy is volt, mert másnap - amikor szakmai képzésünk kezdődött - már nem láttam őt.

"Parkolóőr, nem parkolási ellenőr"

A személyiségtesztben olyan mélyenszántó, ámde mégis magasröptű kérdésre kellett válaszolni, hogy például mit szeretek jobban, ha egy író hasonlatokat használ vagy ha konkrétan leírja, amire gondol; hogy egy társaságnak általában a középpontja vagyok vagy inkább meghúzódom csendesen; hogy mit szeretek jobban, ha valakinek jó ötletei vannak vagy ha valaki inkább szorgalmas végrehajtó; hogy jobban szeretek-e két lábbal a földön állni vagy szívesen elrugaszkodom-e a talajtól. Igyekeztem úgy egyensúlyozni, hogy válaszaim még a legigényesebb vogon kiképzőtiszt kényes ízlésének is megfeleljenek, de azért mégse lógjon ki a lóláb. Az intelligenciateszten sem válaszoltam minden kérdésre, bár egyébként sem értem, miért kell tudnia egy parkolóőrnek, hogy a "malom, patkány, sí..." szóláncba melyiket kell beírni a kipontozott helyre az ész, torta, huszonegy, hajó, kenyér és perec szavak közül (egyébként a tortát).

A tesztek után végül tízen maradtunk állva, számunkra másnap reggel kezdődött a képzés. Ugyanis, noha még nem kell érettségi a parkolóőri munkához, és egyelőre nem is OKJ-s szakma, azért bő egyhetes tanfolyamot kellett elvégezni. Legalábbis annál az E-Kontrol Kft.-nél, amelyiknek az álláshirdetésére én is jelentkeztem, és amely a VI., VII., VIII., I., II., XI. és XII. kerületben tevékenykedő, és főleg a büntetésből kaszáló Centrum Parkoló Kft. területén ellenőrzi a parkoló autókat.

Káosz a fejekben

Az egyhetes tanfolyamhoz két oktató is dukál. Az egyik P. úr, ő az, aki a tesztet is kitöltette velünk, és ő az, aki az elméleti ismeretekbe beavat minket. Kezdésként egy negyvenvalahány oldalas, A/4-es tankönyvvel érkezik. Ez foglalja magába a parkolási ellenőri szakma végzéséhez szükséges valamennyi elméleti ismeretet - pontosabban azt, amit az E-Kontrol Kft.-nél fontosnak tartanak.

Hogy ne feltöretlen, szűz talajba hulljanak P. úr szavai, az első ötvenperces órát azzal kell eltöltenünk, hogy elolvassuk a füzetet, pontosabban annak az első kábé harminc oldalát. "Aki végzett, az újrakezdheti a 22. oldalig" - adja ki az instrukciót, majd távozik. Szűk egy órával később érkezik, "kilenc óra ötven van, ha elolvasták, akkor most kapnak egy kis szünetet, óra ötkor találkozunk ugyanitt" - mondja. Mire egyik kollégajelöltem visszakérdez: "Egy óra ötkor? És mit fogunk addig csinálni?" Érezni, hosszú napunk lesz.

Valószínűleg P. úr is érzi ezt, mert a második órát azzal kezdi: "gondolom, most jó nagy káosz van a fejekben, és ez így is van jól". Vagyunk ketten-hárman, akik nem érezzük azt, hogy nagy káosz lenne a fejünkben, de nem merünk szólni, mert ha a káosz van jól, akkor velünk valami biztosan hibádzik. A nap végére szerencsére mindenki úgy érzi - legalábbis azt mondja -, hogy neki most már minden tiszta. Ez azt jelenti (jelentené, ha így lenne), hogy megjegyeztük a parkolásról szóló rendelet számát - persze nem, de most utánanéztem, a 19/2005-ös (IV. 22.) rendelet az -, hogy tudjuk, mit jelent az a kifejezés: "parkolási övezet" - P. úr szándékoltan viccesen ezt úgy definiálja, hogy aki meglát egy ilyen táblát, az azt érezheti: "csapdába estél, autóskám"; gyakorló sofőrként szeretném hinni, hogy minden kollégajelölt értette a humort, de félek attól, ez nem így van -, továbbá tudjuk azt, a hét kerület közül hol mennyit kell fizetni egyórányi parkolásért, hol milyen engedélyek (hivatalosan hozzájárulások) vannak, és azokkal mennyiért és mennyi ideig lehet parkolni.

Érdemes már nyolctól dobni

A tanulási segédanyag - vagy mi - emellett igen mulatságos összefoglalót közöl a Kommunikáció című fejezetben arról, hogyan kell a parkolási ellenőrnek kommunikálni, egyáltalán: mi az, hogy kommunikáció, milyen célokat szolgál, milyen formái vannak, satöbbi. Egyebek mellett megtudjuk: "az ellenőr a munkája során a kommunikáció szemtől-szembeni formájával találkozik, ez sokkal több visszajelzésre és a félreértések eloszlatására ad lehetőséget, mint bármely más módszer". Ez a szakasz az, ami leginkább egy tankönyvre emlékeztet: ahhoz túlságosan tudományoskodó, hogy kellő előismeretek nélkül - ne feledjük, az állásra jelentkezők többségének jó esetben is csak szakmunkás végzettsége van - bárki is megértse. A valódi tudományos igényességtől viszont olyan messze van, hogy Horányi Özséb feltehetően a Szív utcától Pécsig rohanna rémületében, közben mantraszerűen hajtogatná: "a diszkusszió különbséget igyekszik tenni a szimbolikus és a szimbólum, illetőleg a kommunikatív és a kommunikáció között: szimbolikusként diszkutál ugyanis olyan jelenségeket is, amelyek nem szimbólumok és kommunikatívként olyanokat, amelyek nem kommunikációk; miközben, természetesen, ami szimbólum az szimbolikus is, illetőleg ami kommunikáció az kommunikatív is".

A következő rész tartalmából:

Legközelebb megtanuljuk a digitális fényképező és a mobiltelefon használatát. Majdnem megvesztegetnek minket száz forinttal, de végül mégsem adjuk el a lelkünket. Ötszáz forintért viszont, mint halljuk, sokan eladják. Pedig - mert ezt is kiszámoljuk - a parkoltatás ennél tízezerszeresen jobb üzlet, persze nem nekünk. Viszont napi tízórás gyaloglás közben van időnk végiggondolni, hogy érik meg a nagykoalíció a parkolózónában. Megtudjuk azt is, mi a különbség a pályás, a csellengő és a kommandós között, és mi történt K. úr lakásával. Első munkanapunkon a Síp utcába keveredünk, ahol nemcsak a bliccelő autósokkal, hanem a külföldi turistákkal is meg kell küzdenünk. Mindezért nettó háromezer forintot kapunk, de tudjuk: ha kellően kitartók vagyunk, lehet az egy ezressel több is.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!