'Tudjátok, milyen csórók voltatok ti?'

"Asse tudom miről van szó" - feleli érdeklődésünkre Rudi, aki civilben szabadkai punk, de jelenleg szolgálati idejét tölti Közép-Szerbiában elzárva a civilizációtól. Mivel az egyetlen ember, aki nincs tisztában a magyarországi eseményekkel, a katonaságról kérdezzük: "Trehány az egész. Egész nap csak iszunk és alszunk. Egy csetnik a legjobb barátom" - mondja még el a városba csak pénteken érkezett dekontaminátor (vegyvédelmi osztag), aki láthatóan inkább az esti ivászattal van elfoglalva. Szerencséje van, akivel Szabadkán összefutottunk, úgy érzi, inkább ne hallott volna az egészről.

Levertség

"Szkeptikusak vagyunk, hogyne lennénk azok. Amikor ez az egész elkezdődött, tudtuk, hogy veszett ügy" - ad hangot az apátiának Laci, egy ifjúsági intézet vezetője az Antiquarium Caféban az Index két tudósítójának, akik nem számítottak ekkora levertsége. Bár, hogy miért nem, a Szabadka környéki magyarokat hallgatva, már maguk sem nagyon tudják.

"Aki el akart menni, az már elment",

"Valahogy nem a mi ügyünk lett ez. Megalázó helyzetbe kerültünk" - összegzi Laci. Tőle megtudjuk azt is, a szerbiai lapok nem foglalkoztak a témával, sőt a szerbek úgy általában nem értik, min megy a vita odaát, miért nem adják meg egyszerűen a kettős állampolgárságot a magyaroknak. Aztán sorakoznának az érvek, a Szerbiában élő kettős állampolgárságú horvátokról, arról a harmincezer magyarról, akik a háború alatt telepedtek ki ("Aki el akart menni, az már elment"), illetve arról a tízezerről, akiknek van magyar állampolgársága, de mégsem költöztek át. "Nincs jó érv. Nem tudod cáfolni, hogy ez jó vagy rossz" - legyint az egészre Laci.

"Tegnap már szidtuk eleget a magyarokat"

"Nekem van magyar állampolgárságom, a két fiamnak is van. De most én szavazzak magamra? Majd ti eldöntitek" - mondja az éppen megérkező Szabolcs, a palicsi filmrendező. Ő már nagyon beszélni sem akar az egészről. "Kérdezgessétek azokat, akik sorban állnak a konzulátuson!" Szabolcs némi unszolásra azért elmondja, előző este, szombaton már kibeszélték magukat, az ugyancsak palicsi Lajkó Félixszel, akinek még mindig nem sikerült hozzájutnia a magyar állampolgársághoz. "Tegnap már szidtuk eleget a magyarokat, hagyjuk" - mondja, és felkerekedünk, hátha találni vasárnap este valami kocsmát a közhangulat feltérképezéséhez. A kocsma előtt még beugrunk a Mini Rádió stúdiójába, ahol a sokatpróbált - éppen hangtechnikus - Istvánnal futunk össze: "Ja! Nihil." - dörmögi, és másról vagyunk kénytelenek beszélgetni.

"Szegény ember úgyse akar menni sehová"

A Csontrágó nevű kocsmában 8-10 magyar iddogál. Egyik részük munkanélküli, másik részük szobafestő-mázoló. Legelőször mégis egy kanáriszakértő ékszerésszel akadunk össze. "Szegény ember úgyse akar menni sehová" - vonja meg a vállát az ötvenes férfi, amikor már sejthető, nem lesz érvényes a népszavazás. Ha nemzetközi madárkiállításra hívják bírónak, akkor úgyis fizetnek neki mindent. Ha viszont Horvátországba akar kiugrani volt kollégája házába Porecson, a hétszáz eurós nyaralást már nem tudja a munkanélküli segélyből fedezni.

"Nekem nem kell!"

A helyiség kalapácsa címért a csantavéri traktorista és Dzseki versenyez. Nem a politikán vitatkoznak, a verekedések miatt a Csontrágóban ez tiltott téma. Dzseki mindenkibe beleköt, aki belép az ajtón, aztán némi hatásszünet után kezet fog az illetővel. "Nekem nem kell!" - jelenti ki a magyar útlevélről a vöröses hajú, bokszoló kinézetű férfi. Ezzel a véleményével pedig nincs egyedül. "Nekem van vörös passzusom. Oda utaztam, ahová akartam" - réved vissza a rendszerváltás előtti időkre, amikor még a Jugoszláv állampolgárok szabadan mozoghattak a világban, nem úgy mint a Kádár-kor csóró magyarjai.

"Könyörögni nem fogunk!"

"Tudjátok, milyen csórók voltatok ti? Egy nyloninget eladtam Szegeden, és két napig züllöttem belőle itthon" - meséli az ötvenes Vince, aki Dzsekivel és a többiekkel együtt inkább arról az időről beszél, amikor a nemzetközi együttható még a vajdaságiaknak kedvezett. "De ti akkor nem voltatok valami büszkék, mi viszont most is azok vagyunk. És könyörögni nem fogunk!" - mondja a valamikor birkozó István, jelenleg a Szabadkai Szpartakusznál edző, egyik 9 éves tanítványa korábban az Index tudósítóinak mutogatta Dunaújvárosban pénteken szerzett ezüstérmét.

Fene tudja

"Én Magyarországra költözhettem volna, de a fiam nem akarta otthagyni a középiskolát" - meséli egy csendesebb szavú negyvenes. Már 1992-ben elintézték a letelepedési engedélyt, volt is lakásuk Kecskeméten, de a család a fiuk döntése miatt inkább maradt. Most száz euró körül keres itt Szabadkán, de elmondása szerint már nem bánkódik: "Tudod, sokat gondolkodtam ezen, hogy nem költöztünk át, de fene tudja. Az ember itt is azt reméli, hogy majd jobb lesz, és beindulnak a dolgok."