További Sport cikkek
- Weöres Szabolcs – utolsóként a Vendée Globe mezőnyéből – átlépte az Egyenlítőt
- Ötéves eltiltást kaphat Losonczi Dávid legyőzője, a magyar birkózóé lehet a vb-ezüst
- Felülvizsgálati kérelmet adtak be az olimpikonok, az Alkotmánybíróság előtt a dokumentum
- Sohasem látott sebességgel száguldoznak a hajók a föld körül
- Rakonczay Gábor utolsó expedíciója: kenuval átevezni az óceánt
Hetvenkilenc éves korában, hosszú, súlyos betegség után elhunyt Puskás Ferenc.
Meghalt a világ leghíresebb, legismertebb magyarja, meghalt a világ egyik legjobb futballistája, a Nemzet Sportolója.
Ma már igen nehéz érzékeltetni, milyen lehetett fénykorában, kihez lehetne hasonlítani, de a jelenlegiek közül a francia Zinedine Zidane-t vagy a brazil Ronaldinhót lehetne példaként említeni. Igaz mindkettő világbajnok, Puskás viszont elveszítette a vb-döntőt. 1954-ben, Bernben ugyan két gólt is lőtt a döntőben a németeknek, de második, teljesen szabályos gólját, amivel a magyar válogatott megnyerhette volna döntőt, a játékvezető érvénytelenítette.
Kétszer volt spanyol gólkirály, pályafutása alatt összesen legalább ezer gólt szerzett, magyar válogatottbeli rekordja pillanatnyilag is világcsúcs. Nyolcvanöt meccsen nyolcvannégyszer talált a kapuba.
Puskás itthon tizenhárom évig a Kispestben játszott, hat évig szolgálta a Real Madridot, ráadásként harmincegy évesen, jelentős súlyfelesleggel, kétéves eltiltás után játszhatott újra. Akaraterejére jellemző, meg sem fordult a fejében a feladás gondolata, a játékostársai is elismerték tudását, a tízes mezt adták neki. Amikor a portugál Figo 2000-ben a királyi gárdához került, csak annyit mondott neki az elnök, úgy viselje ezt a mezt, hogy előtte Puskásé volt.
Puskás a Real mezében négy gólt lőtt a '60-as BEK-döntőn, azóta sem sikerült ez a bravúr senkinek, és valószínűleg jó ideig nem is ostromolja senki ezt a csúcsot.
A tiranai rendőr, a sevillai reptéri ügyintéző, a guadeloupe-i idegenvezető, az athéni taxis, az angliai kocsmáros Magyarországot Puskással azonosította.
Öcsi bácsival akkor már nem nagyon lehetett beszélgetni, agyműködési zavarai érezhetők voltak, összefüggéstelen mondatait nehezen lehetett követni. Nem is nagyon mertünk volna beszédbe elegyedni vele, mert huszonkét éves, pályakezdő újoncok voltunk.
Kicsit örültünk, hogy mellette ülhetünk, hogy pár szót válthattunk vele ételről, italról. Azt gondoltuk, nem figyel ránk, aztán megdöbbentünk, mégis mennyire.
A bécsi pályaudvaron Puskást limuzin várta, bennünket senki, de addig nem ment sehová, amíg értünk nem küldtek egy autót. "Amíg a két gyerekért nem jön egy kocsi, nem mozdulok" – jelentette ki.
Megható volt, hogy törődött velünk, ismeretlenül is gondoskodott rólunk, az autó megjött, a szállodában újra találkoztunk, ő csak mosolygott, megveregette a vállunkat. Aztán jött di Stefano, Zoff, Eusebio, Mark Spitz, Carl Lewis, Muhammad Ali, Pelé, hogy megszorítsák a kezét és mindannyian váltsanak néhány szót vele.
"Puszkasz" volt az egyszemélyes országimázs, beszélő név, az ország és az egyetemes labdarúgás emblematikus alakja. Az egyik orosz lap főszerkesztője csak ennyit mondott róla: "ha nincs Puskás, akkor nincs magyar labdarúgás, akkor szovjet sincs, és akkor az egész emberiség szegényebb lenne."
Akik legalább egyszer látták futballozni, soha nem felejtik a cseleit, a lövéseit. Akik nem látták focizni, azok is esküsznek rá, ő volt az egyik legnagyobb.
A kommunista rendszer miatt csak éppen itthon nem lehetett a legnagyobb, mert a disszidálása után évekig még a nevét sem lehetett leírni, sőt megpróbálták befeketíteni. Túlzott anyagiasságáról cikkeztek itthon (az emlékezetes "kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci" mondatot idézték mindig), az Aranylabda-szavazáson a magyar újságíró nem adhatta rá a voksát, ennek ellenére lett második 1960-ban. A Real Madrid Vasas elleni vendégjátéka idején a spanyol csapat összeállítása tízfős volt, Puskás hiába játszott, a tudósításokban nem jelenhetett meg a neve. Első hazatérésekor, huszonöt év távollét után, '81-ben, részleges rehabilitációjakor is inkább vádolták, mint üdvözölték. A kor sztárriportere is olyan tévéinterjút készített vele, amelyiket szándékosan úgy vágták meg, hogy kedvezőtlen képet alakítsanak ki róla.
Puskást ugyanakkor annyira megbecsülték Madridban, hogy '66-os búcsúmeccsének teljes bevételét megtarthatta, Bernabéu elnök neki adta.
Ötven éve egyszer már eltemették. Az '56-os forradalom után, október végén az Interpress hírügynökség kiadta a hírt, a világlapok pedig átvették, hogy a harcokban az olimpiai bajnok és a világbajnoki ezüstérmes csapat kapitányát megölték. Rá is igaz volt a mondás, a halálhírét keltették, sokáig élt.
A spanyol csatártársnál, Alfredo di Stefanónál érzékletesebben talán nem is lehetett volna kifejezni, milyen ember volt. "Játékosként és emberként is tízes." Ha valaki, akkor ő igazán ismerhette, hiszen Spanyolországban ő lett a legjobb barátja, ő segítette a nyelvtanulásban is, hosszú betegeskedése alatt is többször meglátogatta Budán. És ő árulta el azt is, hogy a disszidens magyarok legnagyobb jótevője, védőszentje volt. "Minden magyarnak segített, olyan volt, mint egy nagykövetség. A pénzét rájuk költötte."
Öt nyelven beszélt; nem az a műveletlen, pénzszóró sztárfutballista volt, aminek sokszor megpróbálták beállítani. Igazán nagy vagyonra sohasem tett szert, spanyolországi üzleti vállalkozásai nem sikerültek. (Kolbászgyárat nyitott, például.)
Játékospályafutása után edzőként is sikeres tudott lenni. Hitvallása volt, hogy a labda nem izzad, nem fárad.
Az akkor még sehol sem jegyzett Panathinaikoszt 1971-ben BEK-döntőig vezette, Dél-Amerikában is megfordult, a magyar futballon viszont már ő sem tudott segíteni, négy meccsen egy győzelem került a neve mellé szövetségi kapitányként.
Puskást a kilencvenes évek végén támadta meg a szörnyű Alzheimer-kór. Ránézésre nem öregedett, a hátrasimított haja, hamiskásan kedves tekintete, magabiztos testtartása sokáig azt sugallta, ha beteg is, sokáig élhet.
79 évig élt, 2006. november 17-ig.