Ti ne haljatok meg úgy, ahogyan én

Néhány hete az orosz magasugró, Ivan Uhov a rangos lausanne-i atlétikai verseny alatt bevodkázott, láthatóan alig állt a lábán, végül tökrészegen nekifutott kísérletének, de egy laza szökkenés után csak a léc alatt fért el. A 23 éves atléta szerelmi bánatra hivatkozott később, jelenete nagy sikert aratott a videómegosztókon, az orosz atlétikai szövetség viszont jelezte, egyéves eltiltás várhat rá.

A történet egyedülálló ilyen szinten, ám az alkohollal már küzdöttek nála sokkal ismertebb sportolók, aki lerészegedni is világklasszis szinten tudtak.

„Az ital elkezdte szétrombolni a karrieremet, majdnem ugyanakkor, amikor épp csak elkezdődött" - vallotta önéletrajzában George Best, akit sokan a valaha volt legtehetségesebb és legjobb futballistának tartanak. A Manchester Uniteddel 1968-ban BEK-győztes és aranylabdás északír futballista először azért ivott, mert zárkózott, nehezen oldódó alkat volt, és némi ital segített az ismerkedésben. Gyorsan híres lett, talán az első popsztárként kezelt futballista, így később a nőkkel sem volt gondja - soha sem mulasztotta el megemlíteni, hogy három Miss Worlddel is randevúzott -, a világhír kezelésével azonban igen. Rendszeressé váltak éjszakázásai, saját klubot nyitott, megszokottá vált számára, hogy másnaposan eddzen. Öntörvényűsége vezetett oda, hogy 1974-ben, 28 évesen elhagyta a Unitedet és bejelentette pályafutása befejezését. Ennek ellenére még több mint tíz jóval gyengébb csapatban játszott, elsősorban a megkereshető pénz miatt.

A futball után tévés szereplésekből, nyilvános fellépésekből élő és mindkét házasságát válással záró Best alkoholizmusa gyorsan kicsúszott a kezéből, azonban ahogy könyvében vallotta, sokáig tagadta, hogy problémái lennének, csak később ismerte be magának is betegségét: „Ha alkoholista vagy, az ital jelenti az egész életed. Semmi más sem számít. Mielőtt bementem volna a kórházba, vagy ittam, vagy éppen az iváson gondolkodtam. De nem hittem el, hogy ez nagy probléma, mert egészen normális életet éltem, és jól is kerestem."

A futballistának zseniális, embernek mindvégig kedvesnek, a hírneve ellenére szerénynek megmaradó északír sokszor került kínos helyzetbe az alkohol miatt. 1984 karácsonyát börtönben töltötte, miután ittasan vezetett és lefejelt egy rendőrt. 1990-ben élő tévéadásban jelent meg teljesen elázva a váróban elfogyasztott italok után. Amikor a műsorvezető nőügyeiről kérdezte, csak ennyit válaszolt: „Terry, szeretek kúrni, oké?"

Megpróbálta az anonim alkoholisták módszerét is, de alkatától távol állt a kitárulkozás, inkább tettette, hogy kontrollálja a betegséget. Évente többször is elment klinikákra, hogy méregtelenítse magát, de előfordult, hogy közben is ivott, vagy éppen rosszabbul érezte magát egy ilyen alkalom után. Többször is hosszú időre leállt az ivással, ezek az időszakok azonban mindig kiadós alkoholizálásba torkolltak, például azért, hogy megünnepelje egyéves szárazságát. Próbálkozott újszerű módszerekkel, beültettek a gyomrába alkoholtaszító tablettát, szedett leszoktató gyógyszert, amikre annak ellenére ráivott, hogy tudta, iszonyú kínokat fog átélni. Rendszeresen szenvedett az elvonási tünetektől, remegett a keze, napokon keresztül reszketett, izzadt, hevesen vert a szíve.

2002-ben májátültetésen esett át, a következő évben nyilvános helyen fröccsözött. Szervezete 2005-ben nem bírta tovább az alkohollal folytatott küzdelmet. Nem sokkal halála előtt a News of the World sokkoló fotót közölt a haldokló klasszisról, és a bulvárlap azt is állította, hogy Best utolsó mondata ez volt: „Ti ne haljatok meg úgy, ahogy én."

„Anglia csapatkapitánya alkoholista" - írta egy másik tabloid, a Daily Express vezető cikke 1996 szeptemberében. Az Arsenal futballistájáról, Tony Adamsről volt szó, de nem a lap fedezte fel a védő jól dokumentált alkoholfüggőségét, hanem ő maga vallotta be csapattársainak. Adams azóta egy kortyot sem ivott, jelenleg a Portsmouth másodedzője.

Ő talán Bestnél is könyörtelenebbül és határozottabban nézett szembe betegségével önéletrajzában, amelynek a címe is Addicted (függő). Történetét a végén kezdi: a németek ellen tizenegyesekkel elveszített 96-os Eb-elődöntő után azzal folytatta, amit a torna kedvéért abbahagyott, és hét héten keresztül gyakorlatilag egyfolytában ivott. Térdét kezeltette, de a vizsgálatokon is részegen jelent meg, és mivel futballozni nem tudott - amit első számú függőségének nevezett -, végleg a padlóra került. Amikor egy délutánon egy ismerős csapos záráskor még egyszer megkérdezte, kér-e valamit, zokogásban tört ki, és azt mondta, nem. Hazament, napokig alig szállt ki az ágyból, szenvedett az elvonási tünetektől, hallucinált. Néhány nappal később segítséget kért a megfelelő helyről, szeptemberben pedig kiállt a csapat elé.

Adams mögött ekkor már jelentős karrier állt a pályán és a kocsmában is. Mindkét területen vezér volt, a bajnoki címeket gyűjtő és KEK-et nyerő Arsenal játékosai ugyanis híresek voltak a közös italozásokról, amiket ő szervezett. Könyvében ír arról is, milyen megmosolyogtató volt Nick Hornby Focilázában arról olvasni, hogy az 1989-es, Liverpool elleni, mindent eldöntő utolsó bajnoki előtt fél Észak-London a meccs miatt izgult, míg ő napokig haza sem talált, hanem ivott és szállodákban aludt.

Besthez hasonlóan ő is karácsonyozott az ital miatt börtönben, 1990-ben, miután részegen fejre állt autójával. Ez sem változtatott szokásain, továbbra is rendszeresek voltak a kocsmai verekedések, máskor lépcsőn esett le, 29 öltéssel varrták össze a fejsebét, vagy épp másnaposan lépett pályára. 1994-ben, egy egész napos ivászat közben, délben egy Pizza Hutban porraloltóval fújta le az őt szidó Tottenham-szurkolókat.

Az Arsenal-védő - Besthez hasonlóan - önbizalomhiány miatt kezdett inni. Meg azért is, írja, hogy érzelmi kilengéseit tompítsa. Ha nagy öröm érte, ivott, ha nagyon fájt valami, szintén. Az utolsó italig úgy gondolta, erős, sikeres ember, az alkohol is olyan dolog az életében, amelyet kézben tud tartani. Sokszor képes volt kontrollálni szinte leküzdhetetlen vágyát, mert tudta, ha elkezd inni, addig tölti magába, amíg bírja. Adams végül az anonim alkoholisták között találta meg a megoldást, de vallja, alkoholizmusa élete végéig vele marad, csak felfüggeszteni tudja az ivást, végleg soha nem lesz gyógyult. 2000-ben alapítványt hozott létre, amely az alkoholtól és más szenvedélybetegségektől szenvedő sportolókon segít.

A fentiekből úgy tűnhetne, csak a futballisták életét viheti félre az alkohol, de például a valaha volt talán legjobb síugró is gyakran menekül ivásba. A négyszeres olimpiai bajnok finn Matti Nykänen nemzethi hős lett, amikor 1988-ban, Calgaryban mind a három számban aranyat szerzett, ahol elindult. Már síugróként is akadtak gondjai életvitele miatt, igazából azonban pályafutása végeztével nem bírt az alkohollal, és hamarosan hősből az ország szégyene lett. Botrányai, sorozatos házasságai és válásai, valamint megmosolyogtató popkarrierje folyamatosan szolgáltatta a témát a bulvárlapoknak, sőt sztriptíztáncosként is kipróbálta magát. Egyre mélyebbre csúszott, eladta olimpiai aranyait, 2004-ben részegen leszúrta ivócimboráját. Nykänen nem is emlékezett arra, hogy mi történt, ettől függetlenül négyéves börtönbüntetést kapott. Amikor 2006-ban kedvezménnyel szabadult, a tévékameráktól alig tudott kilépni a kapun, napokkal később viszont megint letartóztatták, mert megtámadta élettársát. Ezért újabb négy hónapot ült. Azóta talán nyugodtabb az élete, visszatért a síugráshoz, világbajnok lett a veteránok között, együttesével koncertezik, és újabb lemezt adott ki, sokatmondó című slágerrel: „Talán ittam, talán nem."

A felsorolást sokáig lehetne bővíteni más, kevésbé ismert vagy az alkoholizmusba még mélyebben belecsúszott sportolókkal. Az idézett vallomások jelzik, kényszerűségből vagy önként, a legnagyobbaknak is szembe kellett nézniük ezzel a problémával, nem maradhatott a pletykák, a legendák szintjén. Ezzel szemben Magyarországon anekdotából mindenki sokat ismer, a szurkolók is tudni vélik, melyik nagy tehetség pályafutását törte ketté az ital, de kevés az igazán őszinte vallomás.

A 70-es évek elejének aktuális magyar futballzsenije, Kocsis Lajos részletesen beszélt a pályafutását végigkísérő alkoholizálásáról Bocsák Miklós 1984-es, A Császár és utána a sötétség című könyvében. A hatalmas tehetségnek kikiáltott és Bozsikhoz hasonlított középpályást kezdettől fogva úgy kényeztették, ahogyan futballistát előtte még soha. Mivel fiatalon félt a budapesti élettől, a szegedi születésű Kocsis Salgótarjánban lett NB I.-es játékos, és itt, 17-18 évesen, unalmában szokott rá a sörre. Mivel a város a tenyerén hordozta, amikor edzője tíz üres üveg társaságában találta az edzésről lógó futballistát, hiába büntette meg háromezer forintra, a széntröszt igazgatója gyorsan kisegítette ötezerrel.

"Valamit kellett csinálnom a szabadidőmmel, ez esett jól" - vallotta, és tapadtak rá a kétes elemek, akiknek készséggel fizetett. Kocsis bármit megengedhetett magának, céljai pedig talán éppen ezért soha nem voltak. "Ittam, ha jól ment a játék, ha nem ment, ha dicsértek, vagy ha szidtak, vagy amikor elfogyott az erőm."

A Salgótarjánból a Bp. Honvédba rendelt, Kicsinek becézett futballista később sem állt le, és bár állítása szerint nem itta meg a neki tulajdonított mennyiségeket, egy este 15-20 korsó sört le tudott gurítani. Egy legendát megerősített: egy edzés után, mivel kiszáradt, egy csapattársával kipróbálták, mennyi kisfröccsöt tudnak meginni - a felszolgálók utólagos elmesélése szerint ketten együtt 144-ig jutottak. A sörhasat eresztett és sokszor Döbröginek csúfolt Kocsis olimpiai aranya ellenére sohasem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, előbb a válogatottban, majd a Honvédban is kegyvesztett lett, 77 nyarát végigitta, 30 évesen már nem futballozott, hanem a Lehel téri piacon cipekedett. Már csak kisebb csapatokban tért vissza, karrierjét a totóbotrány tette végleg tönkre. Hosszan tartó betegség után, 54 évesen halt meg.

„Nem lógtam ki a sorból, sőt, Békéscsabán az első öt legnagyobb ivó közé sem tartoztam - állítja a legjobb szezonjait a 90-es évek közepén játszó, kétszeres válogatott futballista, Váczi Zoltán, aki soha sem titkolta, számára nem volt összeegyeztethetetlen a sport és a folyamatos ivás. A most 43 éves egykori focista tizenkét évesen, bandába verődve szoktatta magát a keverthez. Követni akarta az idősebbeket, megfelelni a többiek elvárásainak és ez akkor sem változott, amikor egyre előrébb jutott a futballban. "Igazodni kellett, ha ittak a többiek, a hangadók, akkor inni kellett. Megtörtént, hogy valaki azért nem fért be a csapatba, mert nem állt be a sorba."

Váczinak Békéscsabán a napi rutinhoz tartozott az ivás, így vezette le az élsporttal együtt járó feszültséget, ez adta meg a szükséges lazaságot. A középpályás edzés után kezdte az ivást, csak röviditalt fogyasztott, viszont tíz feles is lecsúszott egy nap. „Abban az öt évben egyfolytában volt bennem alkohol. Az ellenfél játékosai is többször érezték rajtam, hogy másnapos vagyok vagy ittam - emlékszik vissza, ugyanis előfordult, hogy a szünetben nyúlt a viszkihez. - Azt szokták mondani, kutyaharapást szőrével, így amikor nagyon gyötört a másnaposság, benyúltam az öltözőszekrénybe és meghúztam az üveget."

Váczi gyomorfájós fajta, mindig rosszul volt másnap az italtól. „Beteg voltam tőle, minden bajom volt általában. Az alkohol ízét mindig is utáltam, soha nem szerettem, azért ittam, mert mások is ittak - vallja. Amint elkerült Csabáról, le is állt. A Vasasban nem volt a csapatszellem szerves része az ivászat, ő azóta nem fogyaszt alkoholt. "Az első év nagyon nehéz volt, sokkal gyengébben ment az alkohol nélkül. Viszont azóta még a konyakos meggyet sem eszem meg."

A középpályás soha nem érezte, hogy hátránya származna az alkoholból, egy ideig doppingolta is, sőt úgy gondolta, a szesz kell ahhoz, hogy valóban jó legyen. Felidézte, hogy amikor eldőlt, a Vasasban folytatja, másfél üveg viszkivel ünnepelt, aztán másnap rávették, hogy lépjen pályára a Fradi ellen. Még részeg volt, amikor reggel egy órára beállt a zuhany alá, aztán három gólpasszt adott az 5-2-re megnyert meccsen.

Azt valószínűnek tartja, hogy ivás nélkül hosszabb lett volna a karrierje, igaz, alacsonyabb szinten így is focizott negyvenévesen is. A terheléses teszteken mindig a legjobbak közé tartozott, pedig szinte még a futógépen is cigizett. A dohányzásról nem tudott leszokni, két-három dobozzal most is elfüstöl naponta. „Biztosan jobb lettem volna az ital nélkül, ezt azonban most már senki nem bizonyítja be" - lamentál, és hozzáteszi, az edzőit soha nem érdekelte igazán, ivott-e, és mennyit, csak az számított, jól játszik-e.

A jelenleg fiatal játékosokat edző Váczi szerint a jelenség együtt jár az élsporttal, és hozzá tartozik most is a futballunkhoz, ez magyar tradíció: „Szomorú is lenne, ha alkohol nélkül ilyen lenne a focink."

A közvélekedés szerint azonban a sport nemcsak a kicsapongó életmódot, de még a visszafogott alkoholfogyasztást is kizárja. Az érintett sportolók bármilyen őszinte vallomásai mentegetőzésnek is tűnhetnének, azonban a tudományos vélekedés szerint sem tűz és víz a két terület.

"Az ésszerű alkoholfogyasztás nem tekinthető károsnak az élsportolóknál sem. Egyéntől függő, mi jelenti az a szintet, amennyi még nem zavarja a felkészülést. Versenyszituációban azonban ott sem megengedhető, ahol nem minősül doppingszernek" - állítja dr. Pucsok József nyugalmazott sportorvos, egyetemi tanár. Azzal, hogy a szervezet elégeti az alkoholt, még energia is keletkezik, ez segíthetne is, azonban túl gyorsan ég el. A mértéktelen alkoholfogyasztással romlik a teljesítmény. Fokozódik a fáradtságérzés, valamint meghosszabbodik a restitúció. Tartósan - tehát akár egy futballmeccs erejéig - biztosan nem segít, ha pedig krónikusan fordul elő az alkoholos befolyásoltság közbeni sportolás, akkor már komoly problémák jelentkezhetnek.

Érdemes persze kiemelni azt a néhány kivételes esetet, ahol az alkoholfogyasztás segíthet a sportolónak azzal, hogy nyugtat, helyreállítja az izgalmi állapotot, mivel csökkenti a szimpatikus reflexeket (kézremegés). A síugrók, sportlövők, biatlonosok, öttusázók korábban használtak célzóvizet, szalonspiccesen versenyeztek. Ezekben a sportágakban az alkohol már doppingnak számít.

Ezzel együtt az alkohol lebomlásával keletkező acet-aldehid erősen mérgező anyag. Elsősorban májméreg (a májzsugor nehezen gyógyítható, gyakorlatilag halálos betegség), megtámadja a központi idegrendszert, a szívet (a szívizmot károsítja; alkoholos kardiopátia), a gyomrot (a gyomornyálkahártyát rombolja, felborítja a gyomorsavtermelést, étvágytalanságot okoz), végső állapotban pedig már a gerincvelői idegeket sem kíméli. Pszichés tüneteket is okoz, a beilleszkedésre gyakorolt hatása viszont az egyéni toleranciától függ, valakiből barátságos embert csinál, a másik agresszív lesz, van, aki visszahúzódó. Az alkoholbeteg, akárcsak a drogfüggő, mindent megtesz a szer megszerzéséért. A függés előrehaladtával a szervezet toleranciája az alkohollal szemben romlik, végül már nagyon kevés kell a delíriumhoz. Az alkoholizmus utolsó stádiumában - a delírium tremens állapotában - az idegrendszeri károsodás következtében jelentkeznek a hallucinációk, kényszerképzetek, a csapból folyó patkányok.

Pucsok József mégis úgy véli, az alkoholfogyasztás (főleg a bor), hozzátartozik táplálkozási kultúránkhoz. Az egyénnek megfelelő mértékben, megfelelő ételek mellett elősegíti az emésztést, védő hatása is van. Az alkohol ugyanis a májban serkenti a HDL (védő) koleszterin termelését, emiatt az alkoholt rendszeresen fogyasztók ritkábban kapnak szívinfarktust. Ami a sportot illeti, egyértelmű, a túlzott alkoholfogyasztásnak semmi helye itt, ugyanúgy tönkretehet karriereket, mint a többi szenvedélybetegség.

"Az élsport nem véd meg jobban alkoholtól, mint az élet más területei, nem fejti ki azt a hatást, amit a közvélemény elvár tőle. Igaz, a sportolók sem veszélyeztetettebbek ezzel a
problémával szemben, mint a társadalom többi tagja - állítja Vingender István szociológus. A
Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karának tanszékvezetője szerint Magyarországon olyan
mértékben elterjedtek az alkoholproblémák (ez a legmegfelelőbb, mert az alkoholfogyasztás és
az alkoholizmus közötti határt sem lehet pontosan meghúzni), hogy nincs olyan terület, ahol ne jelentkeznének. "Körülbelül 800 ezer-1 millió alkoholproblémával küzdő ember él az országban, még sincs benne a köztudatban igazán ez a kérdés."

A szociológus szerint az élsport és az alkohol, illetve általában a deviáns viselkedések kapcsolatában az kérdés, a tevékenység mennyire integrálja az egyént a társadalomba: a sport egyszerre fejt ki megkötő és kiemelő hatást. Azzal, hogy rendszerességre, szabálykövetésre nevel, eredményre kényszerít, segíti a beilleszkedést.

Azonban emellett sokszor a társadalmitól teljesen eltérő szabályrendszert alkalmaz (például bizonyos esetekben tolerálja vagy épp kifejezetten díjazza a fizikai erőszakot), és előfordul, hogy nem sikerül felismerni a határokat. A teljesítménykényszer az utóbbi évtizedekben dominánssá vált, az élsport elüzletiesedett és ez elvette az igazi élvezetet, bezárkózó, bennfentes szubkultúra alakult ki. A sportnak nagyon intenzív az érzelmi leképeződése, vagyis egy győzelem hatalmas élményt tud okozni, a vereséget pedig óriási katasztrófaként lehet megélni. A sportolóknak az átlagosnál elidegenítettebb a viszonya a testükhöz is, vagyis diszfunkcionálisabban, eszközként kezelhetik azt. Ezek viszont olyan tényezők dr. Vingender szerint, amelyek fogékonnyá teszik őket a deviáns viselkedésekre.

Hogy milyen lesz a sportoló viszonya a devianciákhoz, ezen belül az alkoholfogyasztáshoz, az serdülőkorban dől el, vagyis a sportkarrier elején. A serdülők immunitása az ilyen problémákkal szemben nem kiérlelt, a kezelési mechanizmusok csak később alakulnak ki. Az ezzel a korosztállyal foglalkozó szociológus egy kutatásban kimutatta, a szervezetten sportoló fiatalok nem fogyasztanak kisebb rendszerességgel alkoholt, mint az egyáltalán nem sportolók. Az eredmények azt láttatták, hogy az alkoholtól az önállóan, relaxációs formában sportolók tudták a leginkább távol tartani magukat.

A problémával kapcsolatban az egyébként másodlagos, hogy ki mit sportol. A csapatsportoknál a mintakövetés szerepe nagyobb, az egyéni műfajokban viszont a teljesítménykényszer talán jelentősebb. A pályafutás vége viszont minden esetben kritikus. A befejezés után nagyon sokszor felerősödik az alkoholfogyasztás. Az addig meghatározó és fenntartó szubkultúra ugyanis elejti a sportolót, aki hátrányból indulhat a hétköznapi életben, ha nem sikerült megfelelő tőkére - pénzre, vagy ami talán fontosabb, tudásra - szert tennie.

Összegzésként Vingender István azt mondta, túlzás az az állítás, hogy az élsporttól elválaszthatatlan az alkohol, mégis sokkal jelentősebb probléma, mint azt a közvélemény érzékeli.