Hogy lehet Lipcsei a legjobb ötvenben?

A magyar labdarúgás éjszakája volt kedd este, a hamarosan megjelenő FourFourTwo futballmagazin kezdeményezésére megválasztották minden idők legjobb ötven magyar futballistáját, és köszöntötték őket.

Az angol a legnépszerűbb futballmagazin a világon, a tizenötödik nyelvre fordították le. Fiatalossága, közvetlensége, alapos portréi miatt keresik, veszem magam is, ha Angliában járok. A magyar kiadás hatvan százaléka nemzetközi tartalom.

A zsűri összetételén illetve a rangsoron lehetne vitatkozni, az első tízzel ennek ellenére nyilván nem érdemes: Puskás, Bozsik, Hidegkuti, Albert, Orth, Kocsis, Kubala, Sárosi, Schlosser és Zsengellér. Nyilasi 13., Détári 18., Törőcsik 21., Mészöly Kálmán 22. A Puskáson kívüli másik magyar BEK-győztes, az erdélyi Bölöni László 31.

Megdöbbentő ugyanakkor, néhány zsűritagnál a legjobb ötven magyar közé bekerülhetett az elmúlt öt évben elvétve sprintelő Lipcsei, még durvább, hogy Fodor Imrét hogyan tehette a 24. helyre Vincze András, a sportnapilap szerkesztője, és Ebedli Zoltán szerinte még nála is jobb volt.

A választás túlmutat önmagán. Amellett, hogy jó ötlet, és találkozhatunk olyan nevekkel, akikről nem is hallottunk, mégiscsak oda vezet vissza: nincs magyar labdarúgás. Az ötvenben ugyanis jelenlegi aktív játékos nincs, Gera Zoltán odaért a hetvenedik helyre.

Az önmagát körülbelül negyven éve a masszív és általános nosztalgiába helyező sportsajtónak, szakmának viszont jó volt az alkalom egy kis emlékezésre.

„A magyar futballt körülvevő nosztalgián már csak mosolyogni tudok” – mondta még korábban az egyik érintett, aki bekerült az ötvenbe. A szavazás szerencsére nem akarta azt a látszatot kelteni, mintha élne a hazai futball.

Beszélhetünk arról, hogy a magyar nők a legszebbek a világon, de ezt még egyetlen szépségverseny sem erősítette meg. Beszélhetünk a régi futballról, már nem számít. Persze lehetünk elfogultak, nekünk Varga Zoltán volt valaki, Novák Dezső is, Nyilasi is, kár, hogy senkit nem érdekel ez mostanában ott, ahol művelik ezt a játékot, és úgy képzik a fiatalokat, hogy Cristiano Ronaldo vagy Messi legyen belőlük, nem pedig az enervált Ferenczi Pista vagy a celebvilágban otthonosabban mozgó Tóth Norbi.

Büszkék lehetünk mi bárkire, külföldön úgyis csak Puskást ismerik, Spanyolországban természetesen még Kubalát, de Czibort már nem.

Amikor a magyar futball szóba kerül külföldön, udvariasan megsajnálnak a kollégák, a szurkolók, hogy szegény magyarok, ti aztán jól eltüntetek. Nincs még egy olyan ország, amelyik vb-döntőt játszott, és amelyik ilyen mélyre süllyedt.

Megalázó a helyzet, ezért is vagyok különösen dühös, hogy azt az örömet, amit egy telt házas hatvanas évekbeli kettős rangadó jelentett, az ollózásokat, a pazar cseleket elvették a mi korosztályunktól.

Jobb híján nem marad más, mint a külföldi foci, ami ebben a magazinban amúgy meglesz, és talán háttérbe szorítja az örökös fájós-sírós nosztalgiát is.

Mert ne áltassuk magunkat, a metroszexualitáshoz közelítő jelenlegi U20-as sztárocskáknak fogalmuk sincs arról, ki volt Orth, mit tett Portugáliában, Nagymarosi Mihály nevére sem kapják fel a fejüket, mert nyilván nem tetováltatta magát. Ők jobban ismerik Mascarát a Cataniából, mert úgy megnyeste azt a büntetőt pénteken.

Zárjuk le végre, mi történt hetven vagy hatvan éve, legyünk rá büszkék, de a múltbeliek már nem fognak meccset nyerni, nekik már nem fogunk tapsolni csak díjátadón.