Könnyebb volt önmagunk megvezetése

A magyar férfi kardválogatott történetében először nem jutott ki az olimpiára, mert a kvalifikációs sorozatban csak a tizedik helyet szerezte meg. A csapat 45-38-ra kikapott a nyolcaddöntőben az olimpiai címvédő franciáktól, ezzel eldőlt, hogy nem lesz ott Londonban. Végül a franciák sem jutottak ki, miután a másik ágon Kína a döntőbe jutott.

Ha él is a köztudatban a magyarra a lovas- vagy íjásznemzet kifejezés, az olimpiákon ennek nyoma sincs, a két sportág mindössze egy érmet szerzett.

A vívónemzet jelző viszont abszolút megállt, 34 olimpiai aranyérmet nyertünk, ebből tízet a kardcsapat, az olimpiák előtt nem véletlenül számítottunk favoritnak. Volt egy magyaros stílus, amit egyébként Italo Santelli olasz mester teremtett meg.

„Nem vagyunk már vívónemzet, és már nincs magyar vívóstílus sem” – állapította meg Kovács Tamás jelenlegi kapitány, aki a kilencvenes években is betöltötte a pozíciót, akkor valamennyi fegyvernem hozzá tartozott.

„Pontosan a helyünkön vagyunk, a tizedik a tudásunknak megfelelő, reális. Nem volt egyetlen bravúrunk sem a sorozatban, míg a többiek azért egyszer legalább bekerültek a legjobb négybe. Illúzió, ha magunkat többnek gondoljuk, mint amilyenek vagyunk. Tartom, hogy ördögi színjáték Kína nagy előretörése az utolsó világkupán, egyszerűen a nagy nemzetek szerették volna kiikszelni az olimpiai címvédő franciákat, ezzel gyengíteni az olimpiai mezőnyt.”

Kifejtette, a 2010-ben hozott új szabályok – lerövidített találati idő - nagyon hátrányosan érintették a mieinket. 2009-ben még vb-bronzérmes volt a csapat, utána viszont a dinamikus, jó felépítésű, erős, de nem túlzottan képzett vívók előnybe kerültek.

„Lábmunkában lemaradtunk, elszaladt mellettünk a világ, edzőink késve vagy egyáltalán nem vették észre, mit kell tennünk. A vívás uniformizálódott, nincs már semmilyen stílus, a technika az oktatás elején fontos, utána már a háttérbe szorul. A magyar vívósport a pekingi leszereplés után elmulasztotta a szembenézést, ez nagy hiba volt. Pedig a tükör kéznél lett volna. Magyaros szokás, halogattunk, halogattunk a számvetés helyett, megvezettük önmagunkat, a kijózanodás pedig keserű" - véli Kovács.

A mostani bukás előrejelezhető volt, mert már Peking előtt is rosszul álltunk, akkor viszont egy nem várt kiugró eredmény, a 2007-es világbajnoki cím megmentette a szégyentől Magyarországot. Az a siker sem a tudatos tervezésének volt köszönhető, hanem Szilágyi imponáló, és a kor nagy bálványát, az orosz Pozdnyakovot is meglepő produkciójának.

Kovács szerint egy év alatt sokat fejlődött a kardcsapat, „ezek a fiatal srácok hamarosan meghatározó erejűek lesznek, de most még nem azok. Nincs vezér, Szilágyi Áron is megingott a franciák ellen. De nagyon becsületesen, hatalmas ambícióval készültek. Egy év alatt eddig tudtunk eljutni. Nagy csapat lehet belőlük, de ehhez megfelelő jövőkép kell.”

Mivel az olimpia kútba esett, könnyen lehet, az újabb versenyeken nem indulnak el a magyarok – páran már így is klubköltségen utaztak -, ami egyúttal azt jelenti, még inkább hátrább csúszunk, még nehezebb lesz jó helyezéseket elérni.

A junior vb-győztes Gáll Csaba pillanatnyilag 40 ezres ösztöndíjat kap, 22 évesen esélye sincs többre. A tanulás mellett képtelen önfenntartó lenni.

„12 év munkáját árazta be és tette tönkre a franciák elleni meccs” – mondta. „8-4-re még vezettünk, amikor vívtam, de akkor megzavart, hogy két együttes találatnál nem jelzett a gép, összezavarodtam, hat találatot kaptam zsinórban. A kelleténél jobban nem szeretném magamat okolni, mert ezt a sorozatot hatan kezdtük, és hatunk munkája van benne. A most távollévő Decsi Tamás és Nemcsik Zsolt is vívott. Ilyen kudarcban viszont még nem volt részem” – emelte ki.

Gáll a párbajtőröző Nagy Tímea olimpiai győzelmének hatására kezdett vívni 2000-ben. Ha az olimpiára egyéniben kijutott Szilágyi Áron őt viszi magával edzőpartnerként, végül is eljut Londonba, bár nyilván másként gondolta a részvételt.

„És ki fogja őt fizetni?” – tette fel a kérdést Kovács Tamás. Gálltól vagy a szintén szóba jöhető Iliásztól nem elvárható, hogy szabadidejét feláldozva küzdjön társáért.

„Kisiparosok vagyunk. Az egész magyar sport kisiparos, egy-egy lelkes, és áldozatkész edző valamint a fanatikus tanítványtól, szülőtől függ. Ezen nincs mit szépíteni. A vívásban a felelősség is közös. 1996 óta nem voltunk olimpiai elődöntőben, a tendencia szembetűnő. Máshol fejlődtek, mi szinten maradtunk" - véli Kovács.

A magyar edzők eközben elárasztották a világot, a hétvégi, moszkvai versenyen például Spanyolországot Navarette József valamint Tábor Sándor vezette, Németország edzője Szabó Vilmos, Bujdosó Imre szintén, Kínát Szepesi László készíti fel, Frőhlich Péter Angliát, Jakab László egy Newcastle melletti egyetemen teremtette meg a bázisát. Csongrádi László Ausztriában van.

„A fiatal edzőknél nincs versenyhelyzet. Lehet arról álmodozni, hogy valaki elmegy, és majd jönnek a helyére. Nincs ilyen. Ezt még a szövetség vezérkarából sem hajlandóak sokan tudomásul venni. A friss diplomás edzők már veszik is az irányt Ausztriába, ahol 2000 euróért dolgozhatnak egy hónapban, míg itthon ennek a töredéke jön csak össze, többnyire a minimálbér. Ezek az edzők kényszervállalkozók, amikor órákat adnak, akkor sem csak a csarnokban járnak gondolataik. A hazai szürkeállományt elszívták, hirtelen nem is tudnék biztosra mondani senkit, aki visszajönne, mert nem tudnánk megfelelő megélhetést kínálni.”

A szövetség szakmai alelnöke, Kamuti Jenő amondó, ebből a bukásból akár erényt is lehet kovácsolni. „Ennek fel kell ráznia az egész magyar sportot, a szövetséget is. Nem jó úton haladtunk, mindenkitől több kell. Sajnálattal láttam, hogy egy edzés után mindenki sietett, rohant, korábban levontuk a tanulságokat, értékeltünk.”

Az olimpiai bajnok Szabó Bence egyetértett vele, személyi változásokat is sürgetett. „Méltatlan a magyar víváshoz, hogy jelenleg két olimpiai helyünk van. A női tőrcsapat még odaérhet a hétvégén, de a létszám valószínűleg egyszámjegyű lesz, ami a hagyományok és a múlt miatt tragédia.”