„Vegyetek vissza, mielőtt kiszúrják, hogy nem vagytok lütyősök!”

GettyImages-600951572
2021.02.27. 18:35 Módosítva: 2021.02.28. 11:29
A spanyol és az amerikai lapok is egyre többet írnak a parasportban iparszerűvé váló csalásokról most, hogy közeleg a tokiói paralimpia. Mivel a sérültség mértéke szerint kategorizálják a parasportolókat, egyre kifinomultabb módszerekkel próbálják kedvezőbb osztályba soroltatni magukat a borsos pénzdíjak reményében a versenyzők.

Augusztus 24. és szeptember 5. között rendezik Tokióban a paralimpiai játékokat. Friss hír, megjelent a Magyar Közlönyben, hogy a kormány az ép sportolók jutalmának felére, 25 millió forintra emelte 17,5 millióról azt az összeget, amit a paralimpiai bajnokok kapnak a jövőben, és az ezüst-, valamint a bronzérmek prémiuma is ilyen arányban emelkedik. 

Megéri eredményesnek lenni a paralimpiai játékokon. Nemcsak Magyarországon – bár nálunk különösképpen –, hanem máshol is.

Az Egyesült Államokban például 37 500 dollár (durván 11 millió forint, kevesebb mint a mostani magyar tarifa fele) jár a paralimpiai aranyért, 22 500 dollár az ezüstért és 15 000 dollár a bronzért.

Rióhoz képest megötszöröződött a paralimpiai érmesek honorálásának mértéke Amerikában, és az összeg megegyezik az ép olimpiai érmesek díjazásával. Nálunk pillanatnyilag a fele, de ez nem mindig volt így.

Volt, hogy – az 1992-es paralimpián – még csak tárgyjutalmat kaptak az érmeseink, majd az olimpiai díjazás 30 százalékában részesültek, a 2004-es és 2008-as athéni és pekingi játékok után pedig már az egészséges olimpikonokéval azonos jutalmat kaptak. 2012-ben Londonban 23 millió forintot ért a paralimpiai arany, 2016-ban Rióban pedig 17,5 milliót, utóbbi megint csak a fele volt az egészségesekének.

Tokióban 25 millió jár majd a magyar paralimpiai bajnokoknak, míg az épeknek 50 millió. 

A bili akkor borult ki, amikor Sors Tamás paraúszó pekingi érmeiért, helyezéseiért összesen 68 millió forintot vett fel jutalomként, jóval többet, mint bárki más a 2008-as egészséges magyar dobogósok közül. A londoni olimpiát követően levitték az épek díjazásának a felére a parásokét, és jelenleg is ez a helyzet, jóllehet abszolút értékben már kétmillióval több, mint Londonban volt.

Ezt a kis pénzügyi kitérőt azért volt szükséges megtennünk, mert ami most következik, annak mozgatórugója vitathatatlanul a pénz. Ugyanis a parasportolók – nehogy már lemaradjanak az épek mögött – elkezdtek csalni. Most nem feltétlenül a doppingról beszélünk – bár az is előfordul –, hanem a kategorizálásról. 

Még tavaly jelent meg a Sports Illustratedben egy nagy port felvert interjú Jessica Longgal, a 13-szoros paralimpiai bajnok úszónővel.

A parasport Michael Phelpseként is emlegetett, ma már 29 éves hölgy összesen 23 paralimpiai érem gazdája, és Rióból is hat medáliával – egy arany, három ezüst, két bronz – tért haza az Egyesült Államokba. Mégis csalódott volt, de nem ám kicsit – nagyon.

Pedig édesapja – egészen pontosan a nevelőapja, mert az irkutszki születésű lányt vér szerinti szülei árvaházba adták, amikor kiderült, hogy súlyos fogyatékossággal jött világra –, aki egyszersmind a menedzsere, próbálta lelkileg felkészíteni arra, ami rá várt Brazíliában. Amikor Jessica felállt a rajtkőre az első versenyénél, már rosszat sejtett.

Végignéztem az ellenfeleimen, és úgy éreztem magam, mintha egészségesek között versenyeznék. A riválisaim sokkal kevésbé voltak sérültek, mint én. És hivatalosan mégis ugyanabba a kategóriába tartoztak. Ami – elnézve őket – képtelenség, mondta Long a szóban forgó SI-interjúban. 

A témában kevésbé járatosak kedvéért: a paraúszásban tíz kategória van annak függvényében, hogy valaki mennyire sérült. Az S10-es kategóriába tartozók majdnem épek, csak picike testi hibájuk van, az S1-eseknek jóformán csak a törzsük van meg, csoda, hogy egyáltalán tudnak mozogni. Mármost a parasportolókat tüzetes vizsgálatokkal kategorizálják, sérültségi fokozatokba osztják, és mindenki csak a saját kategóriájába tartozó ellenfelekkel versenyezhet. 

És itt jön a bökkenő, ezért fakadt sírva többször is Jessica Long Rióban: az utóbbi években elkezdtek csalni a kategorizálással.

Egyfelől – mivel emberek döntik el, az illető sportoló mennyire sérült – a kategorizáló hivatalnokokat meg lehet vesztegetni, és vélhetően meg is vesztegetik őket. Ősrégi szabály: ahol valamire kereslet van, előbb-utóbb a kínálat is megjelenik. Long szerint ez egyre inkább nagyüzemi módon történik.

Szorítókötés, jeges fürdő

A másik módszer egészen bizarr, már-már morbid.

Nem kell megvesztegetni senkit sem, csupán el kell érni, hogy a vizsgálatnál az illető rokkantabbnak tűnjön , mint amennyire valójában.

Nem csupán azt mérik, hogy hány centi hiányzik valakinek a lábából vagy a karjából, hanem azt is, hogy mennyire merevek a parasportoló ízületei, és a merevség bizony befolyásolható. Hátborzongató módszerek léteznek. A csalni készülő sportoló bandázzsal befáslizza a végtagját, de olyan szorosan, hogy a véráramlás majdnem teljesen megszűnjön. Ettől merev lesz a könyök vagy a csukló, esetleg a boka, és a vizsgálaton nem tudja behajlítani. Egyből számára kedvezőbb kategóriába sorolják. Aztán hazamegy, megdörzsöli a karját, beindul a vérkeringés, és a versenyen már nincs semmi gond. Ott ugyanis újból már nem kategorizálnak, ha a pecsét bekerült az igazolásba, már utánuk a vízözön. 

A másik „merevítési” módszer a jeges fürdő. A versenyző a vizsgálat előtt jeges kádba merül, amikor kijön a vízből, alig tud mozogni, annyira lemerevedett, és máris megvan a kedvező kategória. 

Van még egy csalási módszer. Az olimpiák előtt tesztversenyeken „lövik be” a bírák a sportolók sérültségi fokozatát, többek között annak segítségével, hogy az illető milyen gyorsan úszik.

Bevett gyakorlattá vált, hogy a kedvezőbb kategória elérése érdekében szándékosan visszafogják magukat, hogy aztán az olimpián megtáltosodjanak.

Long kisasszony legjobban Maddison Elliottra van kiakadva, aki Rióban három aranyérmet szerzett, mindháromszor Longot a második helyre utasítva. 

Elliott már a 2015-ös glasgow-i világbajnokságon megcsinálta azt, hogy az S9-es kategóriában 100 méter háton 1:25,42 perces pocsék időt úszott, és a vert mezőnyben végzett. Ennek hatására újrakategorizálták, áttették az S8-ba, és ott is engedték úszni. Itt már 1:17,93 perces időt repesztett, és világbajnok lett. Egy nap alatt megtáltosodott? – teszi fel Jessica Long könnyek között a költői kérdést. 

A gyanakvás légköre lengi be a parasportot. Mindenki nagyítóval figyeli a riválisok Facebook-, Instagram- és Twitter-bejegyzéseit, hátha a fotókon vagy a videókon akad valami áruló jel. Hogy az illető nem is annyira sérült, mint amennyire mondja vagy mutatja magát. 

Jessica Long nem azért panaszkodik, mintha szegény vagy szerencsétlen lenne. (Már eltekintve a testi hibájától.) Van mit aprítania a tejbe, két legnagyobb szponzora a Toyota és az Arena.

A Sports Illustratedben citált csalási módszerek a magyar paraúszók előtt sem ismeretlenek. Szabó Álmos két paralimpikonunk, a riói ezüst- és bronzérmes Papp Bianka és a világbajnok Illés Fanni edzője, akkor tudtunk beszélni vele, amikor a schwechati repülőtér felé tartott tanítványaival, ahonnan szombaton keltek útra a törökországi Belekbe edzőtáborozni.

Iparág lett a kategóriacsalás

Természetesen én is tudok a kifinomult csalási módszerekről – mondta az Indexnek a szakember. – Itt van például a brit Alice Tai, a riói paralimpia arany- és bronzérmese. 2016-ban ő még S10-es kategóriás volt, tehát jóformán ép. Bianka mögött szerzett bronzot 100 méter háton. Na most ez a lány most már az S8-as kategóriában versenyez, nem is egy, hanem két fokozattal lett, úgymond, rokkantabb időközben, és abba az osztályba került, ami Jessica Long felségterülete. Az S8-as osztály. Jessica akkora sztár, és tényleg etalon a parasportban, hogy az idei Super Bowlon egy vele készült reklámfilmet sugároztak. 

Felmerül a kérdés, hogyan tudott valaki az S10-es kategóriából lemenni az S8-asba anélkül, hogy bármiféle változás beállt volna a fizikai vagy sérültségi állapotában. Szabó Álmosnak erre is megvan a magyarázata.

Amióta ennyi pénz van a parasportban is, valóságos iparág alakult ki a kategorizálásokkal történő trükközésre – állítja. – Egyes országokban ebből már sportpolitikai kérdést csináltak, a parasportolók erre szakosodott ügyvédekkel mennek a kategorizáló versenyekre, és olyan ügyesen érvelnek, hogy a bírák kénytelenek kedvezőbb osztályba sorolni a versenyzőjüket. Fanni a mellúszást leszámítva S6-os kategóriában van, mellben pedig az S4-esben, mivel az ő sérülése olyan, hogy mellúszásra kevésbé alkalmas. Bianka S10-es, ő az épek között is kimondottan jó úszó volt. Meg kell mondanom, sokszor éreztük úgy, hogy nemtelen módszerekkel győzték le Fannit, de ilyenkor nincs mit tenni, nyelni kell egy nagyot, és megpróbálni feldolgozni a feldolgozhatatlant. 

Sydney-ben szorított a spanyolcsizma

Az El Mundo friss száma – dicséretes önkritikával – a sydney-i paralimpiáról egy huszonegy évvel ezelőtti esetet citál, amely tulajdonképpen a parasportban előfordult legarcátlanabb csalásként vonult be az annalesekbe. És elkövetője a spanyol férfikosárlabda-válogatott volt.

Történt, hogy a spanyolok erős csapattal akartak kimenni Ausztráliába, és meg akarták nyerni az értelmi fogyatékosoknak kiírt kosárlabdatornát. E nemes vagy inkább nemtelen cél érdekében összetoboroztak egy olyan együttest, amelyben tíz teljesen normális, kevéssé ismert, alsóbb osztályú kosaras szerepelt két értelmileg sérült srác mellett. Mármost, a csapatba bekerült játékosok között ott volt egy Carlos Ribagorda nevű fiatalember is.

Az ügyes kosaras Ribagorda civilben újságíró, méghozzá az oknyomozó fajtából, és azért ment el a toborzóra, mert valami azt súgta neki, hogy itt egy orbitális csalás van készülőben.

Amikor bekerült a csapatba, egyértelművé vált számára, hogy szinte kivétel nélkül mindenki – ahogy mondani szokás – „százas”. Amúgy annak rendje és módja szerint meg is nyerték az olimpiát, majd egy héttel az után, hogy diadalmasan hazatértek Sydney-ből, és felvették a pénzjutalmat, Ribagorda a hetilapjában leleplezte a csalást. Megjegyzendő, hogy amikor az első fényképek megjelentek a győztes spanyol csapatról, rengetegen betelefonáltak az újságokhoz, hogy felismerték ezt meg ezt a játékost a helyi kosárcsapatból. 

Hajmeresztő dolgok történetek Sydney-ben – mondta el tanúvallomásában már a bíróság előtt Ribagorda. – Amikor az első meccsünkön a kínaiak ellen félidőben már harminc ponttal vezettünk, az edzőnk időt kért, és szó szerint ezt mondta: Fiúk, vegyetek vissza, mielőtt kiszúrják, hogy nem is vagytok lütyősök! Ahogy haladt előre a torna, a vezetőink szóltak, hogy mindenki növesszen szakállat, és amikor hazajövünk, mindenki viseljen kalapot és napszemüveget, nehogy véletlenül felismerjék játékoskorából.

A legszebb a dologban, hogy tizenhárom évnek kellett eltelnie – Ribagorda leleplező újságcikke és vallomása ellenére –, mire megszületett a bírósági ítélet Martin Vicente, az egész gyomorforgató akció kiagyalója, a Spanyol Értelmi Fogyatékosok Sportszövetségének elnöke ellen. Vicentével visszafizettették azt a több mint 150 ezer eurót, amit ő és a játékosok felvettek jutalomként, és még felfüggesztett börtönbüntetést is kapott.

Az értelmi fogyatékosok kosárlabdatornáját pedig egyszer s mindenkorra törölték a paralimpiák műsorából. 

(Borítókép: Jessica Long a riói paralimpián 2016. szeptember 8-án. Fotó: Buda Mendes / Getty Images)