Hemingway: Hidegen hagyott, mit mondanak az emberek

Augusztus 20-án a köztársasági elnök George F. Hemingway-nek, a Hemingway Group elnökének, tulajdonosának a magyar labdarúgósport fejlesztésében, különösen a Budapest Honvéd FC megmentésében, valamint az egyik legkiemelkedőbb magyar utánpótlásközpont, a Magyar Futball Akadémia létrehozásában vállalt szerepe elismeréseként a Magyar Érdemrend középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetést adományozta.

Az üzletember két éve, 2019. április 8-án eladta a klubot a Reditus Equity Zrt. befektetési társaságnak, de egyéb magyarországi érdekeltségeit továbbra is vezeti, gyakran tartózkodik budai lakásában és a szerkesztőségünktől kétsaroknyira lévő irodájában, ahol fogadta az Index riportereit.

Gyorsan kiderül, Hemingway úr és fotósunk „szakmabeli”, végzettségüket tekintve mindketten jogászok, így máris megvan a közös téma.

Mi képviseltük a Rolexet, a Dow Chemicalt,a  Home Savings Banket, hatalmas multicégeket – egymillió dolláros jogi költségeknél kisebb ügyeim nem is voltak –, aztán azt a vállalkozást, amelyik manapság is az erdőtüzeket oltja Kaliforniában – említi a Budapest Honvéd egykori tulajdonosa. – Azokat a hatalmas B–3-as bombázókat használták és használják ma is, amelyeket a második világháborúban állítottak csatarendbe, és amelyeket megvásároltak az amerikai hadseregtől. Akkor, évtizedekkel ezelőtt láttam ilyesmit, ahogy ezek a gépek oltották az erdőtüzeket. Én mindig azt hittem, hogy vízzel bombázzák a tüzet, de nem!

Nem? De akkor mivel?

Műtrágyával! A műtrágya állítólag remekül eloltja a tüzet, és van még egy nagy előnye: egy füst alatt meg is termékenyíti a földet, így a tűz után nem pusztaság marad, hanem újra kinőnek a növények. De mondja csak – fordul az üzletember jogi végzettségű fotósunkhoz –, maga miért hagyott ott egy tisztességes foglalkozást a fényképészetért? Mert tudja, én is ügyvéd vagyok. Én odakint végeztem, és nálunk nem kellett magolni, mint itt a jogi karon, nem azt volt a cél, hogy kívülről megtanuljuk a törvénykönyvet, mert azt bármikor le lehet venni a polcról. Nem, minket gondolkodni tanítottak meg. De mindegy, ez csak mellékvágány. Nagyon szerettem jogot tanulni, borzalmasan izgalmas volt!

Izgalmasabb, mint tizenhárom éven át a Honvédot irányítani?

Annál azért nyugalmasabb volt. A Honvédnál nem az volt a baj, hogy izgalmas, hanem az, hogy minden héten valami más történt. Tehát boldog voltam hétfőn, és szombaton már szomorú. Ezt nagyon nehéz elviselni, ez egy kapcsolatban is rossz. Ha olyan nővel áll kapcsolatban az ember, aki boldoggá teszi hétfőn, és boldogtalanná szombaton, akkor át kell gondolni, hogy szabad-e ezzel a hölggyel együtt maradni. De ez minden futballcsapattal így van, ha az a Real Madrid vagy a Barcelona, akkor is.

Hajjaj, főleg mostanság!

Ne is mondja. Én pénzügyileg mindig karban tudtam tartani a Honvédot, a Barcelonát nyilvánvalóan nem tudják, másfél milliárd euró az adósságuk.

Ha ön lenne a Barcelona elnöke, akkor biztosan nem itt tartanának. Mármint pénzügyileg…

Nem itt tartanának. Nevetséges. Úgy könnyű eredményeket elérni, BL-t és bajnokságot nyerni, hogy az ember kölcsönkér másfél milliárd eurót, aztán nem tudja visszafizetni. Ilyen alapon én is tudnék nagy csapatot csinálni. Nem kunszt! A kunszt nyerő csapatot csinálni normális költségvetéssel. Olyan költségvetéssel, ami szükséges. Mindig annyit kell fizetni, amennyi szükséges a cél eléréséhez. Ez a művészet. Ha kevesebbet fizetsz, nem éred el a célt. Ha többet fizetsz, buta vagy.

Nagyon vékony a mezsgye.

Így van. A másik titok, hogy az ember olyan dolgokat csináljon, amit tud, vagy ha nem tudja, akkor megtanulja.

Közben azért nyertünk is, mert nem csináltam annyira rosszul, de addig csak egy tehetséges amatőr voltam. Az üzleti érzékemet, az üzleti tapasztalatomat kamatoztattam, de ez üzleti tapasztalat volt, nem futballszakmai. Jöttek a nehézségek csőstül, három évig tartott, mire megtanultam kezelni ezeket. Pedig elég sok időt töltöttem ezzel, valójában 0–24-ben voltam a klub tulajdonosa, sajnos el is hanyagoltam egy kissé az amerikai üzleti ügyeimet, pedig azok termelték a pénzt. Mert a Honvéd csak vitte.

A mai tulajdonosok…

Bocsásson meg, én 2019 áprilisában eladtam a klubot, ami azt követően történt, arról nem kívánok beszélni. Az már nem az én dolgom.

Értem. Az a történet lezárult. Akkor ugorjunk vissza 2006-ba. Egy korábbi interjúnkban azt mondta, hogy amikor megvette a Honvédot, akkor látott életében először élő, szaladgáló patkányt.

Így van. Nagyon érdekes volt. A klub az összeomlás szélén állt, két héten múlt, hogy az MLSZ nem zárta ki az NB I-ből.

2005-ben tárgyaltam először Piero Pini úrral a Honvéd megvásárlásáról, a kisebbségi tulajdonos Kiss Zsolt volt. Nyolcvan–húsz százalék volt az arány. Eljöttek hozzám, Pini úr megnevezett egy összeget, de én a gyomromban éreztem, hogy valami nem stimmel. Nem voltunk egy hullámhosszon. Nem mondtam igent. Telt-múlt az idő, Pini úr kiszállt, Kiss Zsolt átvette az egészet, és 2006 májusában utóbbi ismét felkeresett, és mondta, hogy a klub összeomlott. A szezont még éppen be tudták fejezni, de küszöbön áll a Honvéd kizárása az élvonalból. Akkor megállapodtam vele, hogy átveszem a klubot. Októberig nyolcvanszázalékos tulajdonos voltam, aztán megvettem a maradék húsz százalékot is. Tudni kell, hogy 2005-ben vezettem egy BLASZ II-es meccset a Honvéd edzőpályáján a Hegyvidék és a Rendőrség csapata között. Én ugyanis 15 éves korom óta játékvezető vagyok. A pálya talaja olyan minőségű volt, hogy nemcsak a játékosokat fenyegette sérülés, hanem engem, a bírót is. Mint egy libalegelő. Tudtam, hogy a pálya gyalázatos, de ez még nem minden. Az ÁNTSZ bezáratta az öltözőket is, mert olyan állapotok uralkodtak – hullott a vakolat, az ablakok ki voltak törve –, hogy nem találták alkalmasnak arra, hogy ott emberek zuhanyozzanak, öltözzenek. Szóval kimentem a sporttelepre – stadionnak nem merném nevezni –, az ablakok ki voltak törve, és minden tele volt firkálva graffitivel. A látvány a New York-i periódusom legrosszabb harlemi időszakára emlékeztetett.

Megérkeztem a klubomhoz, ami már az enyém volt, és egy lelket sem találtam. Elkezdtem tájékozódni, volt még pár hetem szezonkezdés előtt, tudtam, ha kifizetem a harmincmillió forintot, nyerek egy kis időt. Egy kedves, kellemes olasz úriemberrel, Aldo Dolcettivel, az edzővel el is kezdtük a munkát, egy darabig ő vitte a csapatot, de októberben elhatároztam, hogy hozok egy komoly szakembert Supka Attila személyében. Ő korábban bajnokságot nyert a Debrecennel, és nem is csalódtam benne, nem véletlen, hogy összesen három részletben dolgozott nálam még később is. Ő volt tehát az első általam szerződtetett szakvezető. Volt még egy sikeres edzőm, Sisa Tibor, vele Magyar Kupát is nyertünk, de túl jó ember volt, nem erre a világra teremtették. Ebben a magyar futballközegben sok emberrel nem tudott szót érteni. Hiányzott belőle a mások tisztességtelensége elviselésének képessége.

Marco Rossi ilyen szempontból edzettebb volt, mert Olaszországból érkezett, ahol már mindenen keresztülment edzőként…

És volt még egy óriási előnye: nem értett magyarul. Ma már biztos, hogy sokat ért, de a magyar az egyik legnehezebb európai nyelv.

Rossival 2012-től kis megszakítással 2017 nyaráig dolgozott együtt. A 2016–2017-es szezon olyan volt, mint egy álom. Utólag mivel magyarázza, hogy bajnokságot tudtak nyerni sokszoros költségvetésű klubok, mint a Videoton és a Ferencváros előtt?

Egy fenntartható, begyakorolt, élhető klubmodell. Ezen belül egy kiemelkedő kvalitású edző. Egy nagyon jó játékosszerző – ma úgy mondanánk, sportigazgató – Nagy László személyében. Egy olyan irányító játékos, akinek a tudása akkor érett be igazán, őt Davide Lanzafaménak hívták. Egy csapategység, amely akkor roppant erős volt. Azok a fiatal magyar játékosok, akik az akadémiánkról kikerültek, öten-hatan voltak, és akkor már aktív szerepet vállaltak az együttesben. Ők nagyon szerették a közeget, a Honvédot. És kellett egy olyan közönség, amely jóban-rosszban kitartott a Honvéd mellett, és még vidékre is elkísérte a csapatot. Az emberek szeretnek egyetlen magyarázatot keresni, például azt, hogy én zseni voltam, de ez nincs így; a sikernek mindig számos összetevője van, roppant komplex dolog, és mindegyik elemére szükség van.

Azt hiszem, ön volt az utolsó néhány évtizedben az egyetlen magyar klubtulajdonos, aki addig nyújtózott, ameddig a takarója ért, és tette mindezt a saját pénzéből.

Az első négy-öt évben óriási mínuszom volt, rengeteg pénzt kellett betennem. Úgy láttam, ha nem teszem be ezt a pénzt, nem építem újjá a stadiont, nem hozom létre a Magyar Futball Akadémiát 2009-ben, akkor abból, amit elképzeltem, semmi sem lesz. Négy év elteltével, az utolsó hat-hét évben vagy nullszaldóval, vagy pozitív mérleggel gazdálkodtunk.

Persze, mert addigra már a tévés közvetítési jogok értékesítéséből jelentős összegek folytak be, amit az MLSZ leosztott a kluboknak.

A dolog úgy kezdődött, hogy... Nézze, 2008 és 2015 között én voltam a szövetségben tulajdonosi, majd az NB I-es bizottság elnöke.

Megtizenhatszorozódott. Ezeket a tárgyalásokat én vezettem a televíziókkal. Ezt már 2011-re elértük, aztán amikor egy sportszerető, illetve labdarúgás-szerető kormány került hatalomra, már könnyebb volt a helyzet. Az egymilliárd-hatszázmillió forinton belül kaptunk egy százmilliós keretet az akadémiák fejlesztésére. Később a kormány már sokkal többet költött a sportra, a futballra, az már egy külön fejezet. De 2015-ben lemondtam az NB I-es bizottság éléről, és azt követően még két évig a bizottság és az elnökség tagja voltam, de nem igazán folytam bele a dolgokba.

Azok után, hogy 2017-ben megnyerte a Honvéd a bajnokságot, már érlelődött az ön fejében, hogy eladja a klubot, ha jön egy jó ajánlat?

Kedveltem a Honvédot, de mindig, minden vállalkozásommal kapcsolatban az volt az álláspontom, hogy ha jön egy megfelelő ajánlat, eladom. Hozzáteszem, a Honvéd esetében problémaként jelentkezett az, hogy minden időmet lefoglalta. Sajnos a legtöbb feladatot nem tudtam a munkatársaimnak delegálni. Kétségtelen, Gács Pál személyében remek ügyvezető igazgatóm volt, de egy rendkívül megkérdőjelezhető közegben dolgoztam, emiatt nagyon kevés feladatot tudtam delegálni, vagyis másokra bízni. Rengeteg odafigyelés kellett, időrabló volt, sokkal több időt kellett Magyarországon töltenem, mint amennyit szerettem volna, és a Honvéd az amerikai időmből vett el, az ottani vállalkozásaimra kevesebb időm jutott, magyarul kevesebb pénzt tudtam csinálni.

Ha összeadjuk azt a tizenhárom évet, amíg 2006 és 2019 között az öné volt a Honvéd, az összesített pénzügyi mérlege milyen lenne?

Negatív. Egyértelműen negatív.

De az érzés pozitív?

Persze.

Akkor megérte.

Ez olyan, mint egy házasság, ami sok dologból tevődik össze. Nagyon érdekes periódus volt ez a tizenhárom év az életemben. Rengeteg izgalom volt benne, nagyon sokszor éreztem, hogy a döntéseimen sok múlik. Volt egy ember, akivel nem jól jöttem ki. Tiszteltük egymást, de nem voltunk barátok. Egyszer mondtam neki, figyeljen ide, nekem semmi bajom magával. Nekem sincs magával, válaszolta, és azt mondom magának, ha egy tengerjáró hajón lennék, és ez a hajó viharba kerülne, és kiválaszthatnám, hogy a hajón tartózkodó emberek közül ki legyen a kapitány, akkor magát választanám.

Van egy amerikai mondás: When the going gets tough, the tough gets going. Érti? Amikor a dolgok nehézre fordulnak, a kemények akkor indulnak be. Soha nem feküdtem le úgy, hogy milyen nehéz lesz másnap felkelni.

Elevenítsük fel 2017. május 27-ét. Megvan a dátum?

Hogy megvan-e? Akkor vertük meg 1–0-ra a Vidit az utolsó fordulóban, akkor lettünk bajnokok. Már a felvezetés is fura volt, mert volt egy tízezres stadionunk, de a két szurkolótábor elkülönítése miatt csak nyolcezer embert lehetett beengedni. Egy héttel a meccs előtt minden jegy elkelt! Ez fura volt, erre még én sem számítottam. A meccs reggelén kaptam egy telefonhívást, szerencsére kétszáz jegyet fenntartottam, mert tudtam, hogy innen-onnan bejönnek jegyigénylések.

Nekünk egy döntetlen is elég lett volna, de megmondtam mindenkinek, hogy egy dolgot nem szabad csinálni: döntetlenre játszani. Játsszunk úgy, ahogy eddig. Két jó formában lévő csapat találkozott, az előző öt fordulóban mi is nyertünk, a Vidi is nyert. Mindig hittem abban, hogy az én játékosaim éhesebbek, é s abban is hittem, hogy Rossi olyan edző, aki bele tud nyúlni a mérkőzésbe, aki tud változtatni a játék menetén.

Annál is inkább, mert a két csapat előző három meccsét mindig megnyerték. Én viszont biztos voltam benne, hogy egy gólt legalább rúgunk, és azt is tudtam, hogy a Vidi nem fog kettőt rúgni. Mivel nekünk a döntetlen is elég volt, optimista voltam. Igazam is lett, Eppel a 60. percben betalált, és attól kezdve már elképzelhetetlennek tartottam, hogy a Vidi kettőt rúgjon. Nem is rúgott egyet sem, bajnokok voltunk.

Mire gondolt ebben a pillanatban?

Kissé perverz dolog, de az jutott eszembe, hogy meg kell kérni a szurkolókat, ne tóduljanak be a pályára, mert tönkreteszik a gyepet. Az ünneplést a műfüves edzőpályán tartottuk, ott vettük át az aranyérmeket... Miközben mindenki tombolt, nekem ez járt a fejemben. Úgy voltam vele, hogy nem a tulajdonosnak kell őrjöngenie; ha megnézi a régi képeket, azokon nem is vagyok rajta. A lényeg a csapat meg az edző. Ezek nem a legjobban fizetett, legmagasabbra tartott labdarúgók voltak, de abban a szezonban ők voltak a legjobbak, és ezt már senki sem veheti el tőlük. Borzalmasan örültem. Amikor azokban a hetekben a város utcáin jártam, ismeretlenek jöttek oda hozzám, akiket korábban sohasem láttam, és gratuláltak nekem a bajnoki címhez, és hogy milyen rokonszenves csapat a Honvéd. Sem azelőtt, sem azóta nem volt ilyesmiben részem.

Ez volt élete legnagyobb sikere?

Nem... A legnagyobb sikeremnek a két fiamat tartom, kicsit sajnálom, hogy lányom nem született, mert másoknál látom, hogy a lányok hogyan kényeztetik az édesapjukat.

Nagyon sokat dolgoztam az egyetem alatt, hogy fenntartsam magam, meg kellett keresnem a pénzt. De attól kezdve, hogy elkezdtem praktizálni, úgy érzem magam, mintha Disneylandben lennék. A boldogság nekem olyan, mintha egész életemben be lennék tépve, csak drog nélkül. Körülöttem mindenki kipróbálta, volt, aki rá is szokott, én sohasem próbáltam, de az elbeszélésekből valahogy ilyennek képzelem a lebegést. Mármost én ötven éve lebegek drogok nélkül. Biztosan kemény ember vagyok, szeretem végigvinni azt, amit akarok, de a gonoszság hiányzik belőlem. Élvezem az életet, mindig is élveztem. Az életben a legnagyobb élvezet egy nő meg a gyerek.

Meg egy jó futballcsapat...

Hát, a futballcsapat sem árt, nekem nagy szerencsém volt a Honvéddal. Két Magyar Kupa-győzelem, egy bajnoki cím, egy bronzérem, számos nemzetközi kupaszereplés, olyan klasszisokkal játszottunk, mint Samuel Eto’o. Többször megvádoltak azzal, hogy nem fordítok elég gondot más emberek érzéseire. Hogy nem vagyok nagyon érző szívű ember. De azt kell mondanom, hogy ez a mentalitás nekem nagyon sokat segített ebben a futballközegben. Mert engem sohasem érdekelt, hogy az emberek mit mondanak. Mindig abból indultam ki, hogy nekem helyesen kell cselekednem, és ha ez így történik, akkor mindegy, ki mit mond. Ez az önzés egyik formája. Egy amerikai filozófus, egy hölgy, Ayn Rand  egyszer azt mondta, hogy a legfenségesebb emberi érzés, emberi tulajdonság az önzés.

Racionális reakcióm volt természetesen, de az érzéseimre nem hatott. Ezt nagy szerencsének tarom, mert így bármit kiabáltak rám, az lepergett.

El is érkeztünk 2013-hoz, amikor kitiltotta a szurkolókat a Kispest-szektorból, mert az MTK-meccsen elfogadhatatlan antiszemita kórusokba kezdtek. Innen jutott el odáig, hogy a végén megszerették önt a szurkolók.

Azt nem tudom, hogy megszerettek-e, de elfogadtak. Amikor bekerültem a magyar futballközegbe, rendkívül naiv voltam, azt hittem, hogy egy NBA-mérkőzésre ültem be. Clippers-szurkoló vagyok, és számtalanszor tanúja voltam annak, hogy egy Clippers–Lakers-meccsen egymás mellett ül egy Clippers- és egy Lakers-rajongó, békésen ropogtatják a popcornt, és eszükbe sem jut, hogy kárt tegyenek egymásban. Ebből indultam ki Magyarországon is. Az első meccsünk egy Győr–Honvéd-meccs volt, 2–0-ra kikaptunk, gyalázatosan játszottunk, Bede vezette a meccset, és a közönség honvédos része borzalmas rigmusokkal szidalmazta a bírót. Ekkor az egyik néző bedobott egy üres sörösüveget a gyepre. Rászóltam: „Fiatalember, ha azt akarja, hogy maga legyen az első ember, akit kitiltok a Honvéd-pályáról, csak dobáljon üvegeket a pályára.” Az illető megrökönyödött, valaki a fülébe súghatta, hogy én vagyok a Honvéd új tulajdonosa, mert elszégyellte magát. Ez kijózanító pillanat volt, akkor döbbentem rá, hogy egy számomra ismeretlen közegbe csöppentem.

Bizonyos dolgokat hajlandó voltam elfogadni a szurkolóktól, de húztam egy nagyon kemény határvonalat: amit nem tűrök el, az a rasszizmus, a huhogás, a zsidózás, a cigányozás. Ezek számomra elfogadhatatlanok. Az én közegemben, az én stadionomban ez nem mehet. Ezért én vagyok a felelős. Ha ugyanez történik a Fradi, az Újpest vagy bármelyik más csapat stadionjában, azt nem tudom befolyásolni. De a Bozsik Stadionban ez megengedhetetlen. Nagyon gyengéden elkezdtem ez ellen küzdeni. De gyorsan rájöttem, hogy félreértették a toleranciámat a jelenség iránt, gyengeségnek vélték. Azt hitték, gyenge vagyok, és előbb-utóbb beletörődöm a megváltoztathatatlanba.

De tévedtek.

Tévedtek bizony.

Nem hiszek abban, hogy ha megütik a jobb orcádat, tartsd oda a balt is. Ha valakinek szépen, finoman elmagyarázom, hogy mit nem szabad, és ő megérti, az a világ legnagyszerűbb dolga. Ha nem érti meg, akkor még egyszer elmagyarázom. De ha látom, hogy semmibe veszi a szavaimat, sőt még ki is nevet, megfelelő válaszlépéseket teszek, és ezt fokozom. Először kitiltok egyet, tízet, végül bezárom a szektort. A renitenseknek meg kell érteniük, itt csak két lehetőség van: vagy együttműködünk civilizált módon, vagy...

It's my way, or the highway...

Igen.

Látniuk kell, hogy hajlandó vagyok kompromisszumokra, de bizonyos elvekből nem engedek. Nem akarok szégyenkezni mások miatt. Kiviszem a stadionba a gyerekemet, a barátnőmet, a barátaimat, a vendégeimet. Nem akarom lefordítani nekik azt, amit kiabálnak... mert ez az én házam, és a házamban nem akarok szégyenkezni. Ezt mindenkinek meg kellett értenie. Egy idő után célba ért az üzenetem.

Végtére is a kitüntetés apropóján találkoztunk. Mikor értesült róla, hogy kitüntetik?

Márciusban kaptam egy hivatalos levelet, hogy kitüntetést fogok kapni a magyar sportban, sportért nyújtott teljesítményemért. De aztán a koronavírus-járvány miatt el kellett halasztani a március 15-i ünnepséget. Most, augusztus 20-án sor kerülhetett rá. Éppen itt voltam Budapesten. Természetesen jólesett; ha az embert elismerik, az mindig jólesik.

Járt Honvéd-meccsen, amióta eladta a klubot?

Roderick Duchatelet, a lilák tulajdonosa a minap meghívott az Újpest–Honvéd-mérkőzésre. De ne kérdezze, mi a véleményem a látottakról. Ez már nem az én dolgom.

Marco Rossival találkozott azóta, hogy négy éve elhagyta a Honvédot?

Hogyne, egy hete is együtt ebédeltünk. Tartjuk a kapcsolatot, jóban vagyunk.

Érdekes az önök viszonya. Rossi, finoman fogalmazva, nem tartozott az NB I legjobban fizetett edzői közé, mégis tiszteli önt.

Mi mindig a kölcsönös tisztelet alapján voltunk, a válásunk 2017 nyarán kizárólag pénzügyi okokból történt.

Marco jó edző, és ami talán még fontosabb, jó ember. Érti a szakmát. A segítőjét, Cosimo Ingusciót is nagyon kedveltem. A lojalitását Marcóhoz. Ezt különösen értékelem.

Ők is napi huszonnégy órában csinálták azt, amit csináltak, és mivel én is ilyen vagyok, egy hullámhosszon mozogtunk. Ami biztos, 2017. május 27-én a Honvéd sokkal jobb csapat volt, mint amikor Marco átvette. Ezt nagyra értékeltem. Örülök annak, hogy karriert csinált.

Valójában ön indította el a sikerek útján.

Persze, de a saját erejéből érte el, amit elért.

A válogatottat figyelemmel kíséri?

Természetesen. A világbajnoki selejtezőn borzalmasan nehéz csoportba kerültünk, de egy kis szerencsével bármi megtörténhet, még akkor is, ha a futballban ritkán történnek csodák.

Remekül megszervezi a védekezést és az átmenetet a védekezésből a támadásba. Az Európa-bajnokságon csak nagyon kis szerencse kellett volna, és abból a halálcsoportból továbbmentünk volna a tizenhat közé. Büszke vagyok arra, hogy mi, a Magyar Futball Akadémia is adtunk játékosokat abba a válogatottba. Talán erre vagyok a legbüszkébb.

(Borítókép: George F. Hemingway. Fotó: Gorondy-Novák Edit / Index)