Magyar sztárbíró, aki aranyérem nélkül lett olimpiai bajnok

Pénteken 80 éves Palotai Károly futballista, játékvezető és sportdiplomata, a világon az egyetlen, aki játékosként olimpiai bajnok lett, és játékvezetőként is eljutott a legszűkebb elitbe. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portréja:

Palotai 1935. szeptember 11-én Békéscsabán született. Tizenöt évesen a Békéscsabai Építőkben kezdett futballozni, 1955-ben a Győri Vasas ETO első osztályú csapatához került. 1956-tól két évig a Német Szövetségi Köztársaságban, a Freiburg csapatában játszott, majd 1958-ban hazatért, és 1967-ig ismét a győri csapat játékosa volt. Az ETO-ban 171 bajnoki mérkőzésen 45 gólt szerzett, 1963-ban magyar bajnok, háromszoros MNK-győztes (1965, 1966, 1967) lett. Csapatkapitányként volt részese 1965-ben az ETO legnagyobb sikerének, a klub a Bajnokcsapatok Európa Kupájában egészen az elődöntőig menetelt.

Olimpiai bajnok arany nélkül

A támadásokat kiválóan építő, technikás jobbfedezet 1964-ben az olimpiai válogatott csapatkapitányaként nyert aranyérmet Tokióban. Sérülése miatt azonban nem játszhatott a döntőben, így az akkori szabályok szerint aranyérmet sem kapott, mert a japán szervezők csak a döntőben pályára lépő játékosoknak adtak át érmet. A győri szurkolók később az olimpiai bizottság hozzájárulásával kárpótlásként megcsináltatták számára az aranymedált. Az olimpiai válogatottban 15 mérkőzésen 2 gólt szerzett, a B-válogatottban 8-szor játszott, és egy gólt szerzett.

A világbajnokságok első tartalékbírója

Labdarúgó pályafutásának befejezése után játékvezetőként is a legjobbak közé küzdötte fel magát. Még játékosként, 1959-ben tette le a bírói vizsgát, a szükséges tapasztalatokat 1967-től alsóbb szintű mérkőzéseken szerezte meg. 1969-ben NB II.-es játékvezető lett, a következő évben pedig már az NB I.-ben is bemutatkozott. Már háromévi működés után tagja lett a FIFA-keretnek, s egy időben ő volt Európa legismertebb és legtöbbet foglalkoztatott FIFA-játékvezetője.

Palotai Károly volt a labdarúgás első magyar sztárbírója. A hazai élvonalban 215, nemzetközi 143 mérkőzést vezetett, köztük 27 válogatott meccset.

A csúcsra azonban - önhibáján kívül - nem ért fel: nem vezethetett világbajnoki döntőt, igaz, 1978-ban ő kapta meg az emlékezetes argentin–brazil-meccset. Sárga lap és kiállítás nélkül vette rá a játékosokat, hogy egymás helyett inkább a labdát rúgják. 1983-ban a Csehszlovákia–Románia Európa-bajnoki selejtezőmérkőzéssel búcsúzott a nemzetközi játékvezetéstől.

Visszavonulása után, 1985-től 1997-ig a FIFA oktatási területén dolgozott instruktorként és játékvezető-ellenőrként. 1985-2005-ig az UEFA játékvezető-ellenőre, 1990 és 1994 között a FIFA játékvezetői bizottságának tagja volt. 1971 és 1990 között a Győr-Moson-Sopron Megyei Sportigazgatóság helyettes vezetője volt, majd 1990-1998-ig a Győr-Moson-Sopron Megyei Labdarúgó Szövetség elnöke.

1983 és 1985 között a Magyar Olimpiai Bizottság tagja, 1990 és 2006 között az MLSZ Játékvezetők Testületének elnökhelyettese, majd a Játékvezető Bizottság alelnöke, 1993 és 1996 között a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségi tagja volt.

1996-ban a FIFA International Referee Special Award címmel és oklevéllel tüntette ki, a 100 éves MLSZ jubileumi emlékérmet 2001-ben vehette át. 2012-ben Győr díszpolgárává választották. 2014-ben Príma Díjat kapott, a Magyar Sportújságírók Szövetsége életműdíjjal ismerte el labdarúgó és játékvezető pályafutását, idén a MOB fair play-díj életműdíját vehette át. Pályafutásáról 2004-ben Palotai, az első magyar sztárbíró címmel jelent meg könyv.