Azt tudta, hogy az asztalitenisz és a pingpong nem is ugyanaz?

Itt van ez a videó a világbajnoki döntőről. Nézzen bele!

Nos, látott, hallott valami furcsát? Igen, felmerülhetett önben a kérdés, hogy ha ez világbajnoki döntő, akkor miért nem kínaiak vagy annak kinézők játszották. Azt is kiszúrhatta a felvételről, hogy a játszmák nem 11 pontig, hanem 15-ig tartanak, és ha nagyon sok pingpongot, pardon asztaliteniszt nézett, akkor a játékstílus is gyanússá válhatott, vagy az, hogy a pattanó labdának kongóbb, élesebb hangja van. Segítünk, most nem asztaliteniszt, hanem pingpongot látott.

Hogy az asztalitenisz és a pingpong nem ugyanaz? Zavarba ejtő a kérdés, egészen eddig én is az hittem, hogy szinonimákról van szó. Sőt, az asztaliteniszt is csak olyan kimódolt, kényelmetlen kifejezésnek gondoltam, mint a cselgáncsot, amit csak azért vezettek be, hogy kellően komolynak tűnjön a sportág.

De mint kiderült, van az asztalitenisz és van a pingpong, jobban mondva, írva Ping Pong. Ha ez utóbbi írásmóddal találkozik, akkor biztos lehet, hogy valami másról van szó, mint amit eddig ismert. A cikkben ezután a nagybetűs írásmódot használjuk, hogy világos legyen, mikor miről beszélünk.

Amikor még pingpong volt az asztalitenisz

Az asztalitenisz az 1950-es évekig még Ping Pong volt, de ekkor megjelentek az úgynevezett szoft ütők. Ezekre szivacsot és kívül sima gumifelületet ragasztottak, és az egész játék átalakult. A guminak úgynevezett húzása van, így elég könnyen lehet pörgetni és nyesni is a labdát, a labda sebességét és a meneteket is fel lehetett gyorsítani. Ezek a technikai elemek legalább olyan fontossá váltak, mint a jól helyezett labdák vagy a leütések. A pingpong repertoárja tehát bővült egy technikai fejlesztés miatt, de ez a sportban azért nem olyan furcsa. A kritikusok már ekkor nehezményezték, hogy az ütő minősége is meghatározó faktor lehet egy mérkőzésen, oda az esélyegyenlőség, mert a jó borításokat nem mindenki képes megfizetni.

Ez utóbbi vélekedés azért elég hamar megdőlt, a profiktól az amatőrökig szinte az egész világ már szoft ütőkkel játszik, a profiknál pedig alkimisták megszállottságával kutatják a tökéletes ragasztást ma is. Vannak azonban olyanok, akik megtagadták a továbblépést, és ragaszkodtak a hagyományos ütőkhöz, amelyeken alig volt borítás, a fa felületére korábban csak vékony szemcsés réteget ragasztottak. Az egyik ilyen retrográd szemléletű játékos az amerikai Marty Reisman volt, aki az 1952-es világbajnokság egyik esélyese volt. Nem nyerte meg a vb-t, mert az addig nem túl magasan jegyzett, de gumit használó Szató Hirodzsi legyőzte őt pörgetéseivel. A japán aztán a világbajnoki címet is megszerezte. Reisman sosem volt hajlandó átállni a szoftra, és haláláig hirdette a kemény ütők felsőbbrendűségét.

A kemény ütők nem tűntek el végérvényesen, ahogy a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség (ITTF) egyik tudományos ülésére készült tanulmányból kiderült, például a Fülöp-szigeteken is megmaradt, a kedvtelésből pingpongozók nem is játszanak nagyon mással. Néhány európai országban is tartotta magát; Magyarországon is jelen van, volt – itthon kopogósként ismerik. Nem mernénk egyértelműen kijelenteni, hogy a szoft borítás a magyar pingpongnak is betett, de az kétségtelen, a sikerkorszak, a világbajnoki címek halmozása 1952-ben véget ért. 

A 22-szeres világbajnok Barna Viktor így játszott Reismannal:

A Ping Pong vagy kipp-kopp reneszánsza

Noha a kopogós teljesen idejétmúltnak tűnik, mégis meglátták benne a fantáziát. A Ping Pong mellett azzal érvelnek, hogy mivel lassabbak a labdák, hosszabb és látványosabb menetek alakulnak ki, és mivel mindenki ugyanolyan ütővel játszik, csak a játékos tudása dönt a győzelemről. A Ping Pong stratégiája is más, mivel nincsenek kiszámíthatatlan irányú nyesések, egy-egy pontot sokkal jobban meg kell tervezni, és hosszabb ideig kell érte küzdeni. És a hozzáértők szerint ez a taktika és technika a nézők számára is hamarabb nyilvánvalóvá válik, nem úgy, mint az asztaliteniszben.

A Ping Pong mellett szólhat az is, hogy pénzben is érvényesülhet az esélyegyenlőség, hiszen mindenki egyszerű, olcsó ütőt kap. Van, ahol két szett között cserélnek is egymással a játékosok, így nincs értelme a milliméterre kicsiszolt nyeleknek sem. Az asztalteniszeben borítás és borítás között van különbség, a profik 30 ezret is adnak egyért, míg a Ping Pongban nem kell ilyesmi kiadásokba bocsátkozni.

Az újrabrandelés egyik motorja, Barry Hearn, aki egyebek mellett azon dolgozott, hogy tévékompatibilissé tegye a snookert és a dartsot Nagy-Britanniában. Hearnt Reisman egyik fotója ejtette rabul, a pingpongos az 1950-es évek elején a több mint húszezer néző előtt játszott a New York-i Madison Gardenben.

„Egyszer az életemben nem előre néztem, hanem vissza a történelembe. Úgy találtam, hogy az asztalitenisz nem való a tévébe. A menetek túl rövidek. Hiányzik az atletikusság is. Egyszerűen nem elég nagyszerű” – mondta pár éve a Wall Street Journalnak.

A Fülöp-szigeteki szövetség felvetette, hogy a Ping Pong lehetne az asztalitenisz egyik hivatalosan elismert szakága is, külön világbajnoksággal. Ez egyelőre nem történt meg, de önálló világbajnokságokat (World Championship of Ping Pong, WCPP) már 2011-től rendeznek. Az elsőt Las Vegasba vitték, de 2013 óta minden évben a londoni Alexander Palace a helyszín. A verseny tényleg úgy néz ki, mint egy snookerközvetítésben. A terem közepén áll a bevilágított asztal, és a nézők sokkal közelebb ülnek a játékosokhoz is. Hearn igazi show-t csinált a kétnapos versenyből, amelyen rengeteg sör fogy és üvölt a zene, miközben az emberek megőrülnek a hosszú menetekért. 2013-ban Sky Sports közvetítését már egymillióan látták.

A pénz is népszerűvé teheti a Ping Pongot, 20 ezer dollárt kap a WCPP-győztes, de a számolásban is van trükk, ami fokozza az izgalmakat. A játszmák 15 pontig tartanak 11 helyett, de egy-egy szettben mindkét játékosnak joga van egyszer duplapontos labdát kérni a bíróktól. Ebben a helyzetben a megszokott narancssárga labdát fehérre cserélik. Meccset közvetlenül nem lehet vele nyerni, mert legkésőbb 12-nél ki kell kérni, de lelkileg is sokat jelenthet, ha beüti valaki.

Egyelőre még nincsenek igazi Ping Pong-specialisták, a résztvevők profi asztaliteniszezők is, de azért már látszik, kik tudtak jól átállni erre a játékra. Az orosz Maxim Smürev már négyszer döntőzött, háromszor nyerni is tudott, míg idén a brit Andew Baggaley duplázott a világbajnokságon, amelyre selejtezőtornákról lehet kvalifikálni.

Hogy mire megy a Ping Pong, egyelőre nehéz megjósolni. Ha a már párhuzamként hozott dartsot vesszük, ahol két világszervezet is elég jó médiajelenléttel bír, a két pingpong is megférhet egymással.  De ahogy a futsal sem tud soha a futball szintjére nőni, úgy a jól bejáratott versenyrendszerrel és olimpiai jelenléttel bíró asztalitenisznek sem kell félnie attól, hogy legyűri a vetélytárs.