Legbelül kicsit bántott is, hogy oly könnyen nyertem a versenyeket

Kővári Károlyné Szendrődi Ildikó pályafutása során 102 magyar bajnoki címet szerzett alpesi sízésben, és egy országos bajnokságot még vitorlázásban is nyert. A 90. születésnapját a napokban ünneplő sportoló bravúrja alighanem megismételhetetlen, és a világon sem sok hasonló teljesítmény van. Versenyzett együtt édesanyjával és nővérévével, majd saját lányával együtt is. Szinte szégyellte, hogy túl könnyen nyerte a bajnoki címeket. Ha másik korba, vagy máshová születik még nagyobb nemzetközi sikereket érhetett volna el. Pályaképét a korabeli újságok alapján idéztük fel.

Természetesen minden bajnoki aranyérem újabb és újabb öröm, s különösen az volt a jubileumi, az ötvenedik. De, azért legbelül kicsit bántott is, hogy ismét oly könnyen nyertem a versenyeket. Mert minden viadal előtt szorgalmasan készülök, izgulok, mondogatom magamban: »Vigyázz, mert esetleg elkaphatnak.« S aztán jön a verseny, s én biztonsági »hajtással« is győzök

– nyilatkozta Kőváriné 1966-ban a Népszavának. Hat évvel később, 42 évesen, amikor visszavonult már arról beszélt, hogy végre újra szorosabbak a versenyek. Hasonlóval a pályafutása elején találkozott. 

Kőváriné minden számban, lesiklásban, műlesiklásban, óriás-műlesiklásban és összetettben is kimagasló tudású volt a hazai mezőnyben, elég ritkán lehetett csak elkapni. Olyasmi szerepben lehetett, mint az utóbbi években az amerikai Mikaela Shiffrin a világkupákon.

Emlékei szerint ötéves korában csatoltak először lécet a lábára, akkori lakóhelyükön, Pilisligeten próbálgatta a sízést, de nem okozott különösebb örömöt neki, unalmasnak találta. Három évvel később, a Normafánál síelve kapott hozzá kedvet. „A lejtőn többen felfigyeltek arra, milyen jól síelek, megdicsértek, és ez olyan büszkeséggel töltött el, hogy lökést adott a folytatáshoz" – nyilatkozta. 

Tizenegy évesen már a magyar szövetség edzőtáborában is részt vehetett, de csak egy év múlva kezdett el igazán komolyan edzeni. 1944-ben indult el először az ifjúsági bajnokságon, ahol sikerrel mutatkozott be, kilenc aranyat nyert a korosztályában addig, míg a felnőttek közé nem lépett. 

Az első felnőtt bajnokságán nem mindennapi csapataranyat szerzett. Az 1952-es ob-n a BKV Előre csapatában édesanyja, Szendrődi Nándorné és nővére, Aranka voltak a társai. Szendrődi Nándorné már 1933-ban nyert bajnokságot, sífutásban, alpesi összetettben és műlesiklásban is, ráadásul az 1928-as amszterdami olimpia negyedik helyezett tornászcsapatának is a tagja volt. Hogy még teljesebb legyen a kép, Szendrődi Ildikó férje, Kővári Károly is sokszoros magyar bajnok síelő volt. 

Az első bajnoki címeket viszont megelőzték nemzetközi sikerei. Az 1949-es, Splinderuv Mlynben (akkori Csehszlovákia) rendezett főiskolás bajnokságon ezüstérmes lett, majd két évvel később egy ezüstöt és egy bronzot gyűjtött be a romániai Brassópojánán.  Akkoriban még nem létezett a világkupa, csak néhány kiemelkedő versenye volt a nemzetközi szövetségnek, Kőváriné ezeken az A kategóriás futamokon is jól szerepelt. 

 Az 1950-es Tátra-kupán a csehszlovákiai rendezők hazai sikerben bíztak, de nagy meglepetésre Kőváriné nyerte meg az összetettet, a műlesiklásban és lesiklásban is győzött, majd a nem magyar számnak tartott óriás-műlesiklásban is elvitte az első helyet, így az övé lett a fődíj, a félméteres ólomkristály váza.  1954-ben aztán Zakopanéban győzött a mártírhalált halt lengyel síelők emlékére rendezett versenyen. Négy évvel később pedig Galyatetőn tarolt egy nemzetközi versenyen. Ezután mondta róla a románok vezetője, Netoliczki Anton, hogy:

„Nagy értéke a magyar lesiklásnak ez a versenyző, tehetségével sokra mehetne Európában. Csak nagyon sokat kellene versenyeznie, mert az adná meg neki az igazi biztonságot."

A síválogatott évente két-három külföldi versenyre jutott el ebben a korszakban, akkor is jobbára csak a szocialista blokk országaiba, edzőtáborozni is leginkább itt tudtak. Kőváriné itthon gyakran edzett a budai hegyekben, a Disznófő fölött volt egy kisebb pályája a BKV Előrének, ahol a világítás miatt hétköznap esténként is tudott gyakorolni. 

Két olimpián, az 1952-esen és az 1964-esen vehetett részt, Oslóban a 30., Innsbruckban a 26. helyen végzett, mindkettő eredményére nagyon büszke. 

Itthon ezek után is legyőzhetetlennek tűnt, futamonként másodperceket is vert ellenfeleire. Az igazi konkurencia hiányát azonban fájlalta.  „Azt minden esetre nagyon szerettem volna, ha megszorítanak. Mert jelenleg elég a biztonságra törekedni. De csupán itthon. A külföldi versenyeken az óvatosság semmit nem ér. Ha valakibe viszont ez beleivódott egész versenypályafutása alatt, változtatni már nagyon nehéz."

A visszavonulás többször megfordult a fejében, először 1959-ben, amikor megszületett lánya, Enikő. Kőváriné versenyzői karrierje mellett a Testnevelési Főiskolán tanított, sítáborokat szervezett, a BKV Előrében pedig a gyerekcsapatot is edzette, vagyis eléggé elfoglalt volt. Később pedig az a vád is érte, hogy az ő fölénye gátolja a fiatalok fölényét. 

1971-ben is bejelentette, hogy az lesz az utolsó országos bajnoksága és visszavonult, de egy egyszerre szomorú és örömteli versenyszám után meggondolta magát. A műlesiklás első futamát a szokott módon megnyerte, de a célba érés után az egyenetlen pálya miatt bukott és megsérült, nem vállalta a második futamot. Az országos bajnoki cím azért így is a családban maradt, a 11 éves lánya, Enikő javított első futamos harmadik helyén, és vitte el az aranyat. 

A '71-es idényben a Népsport újságírója is megkérdezte Kővárinét, hogy meddig folytatja, de akkor nem tudott egyértelmű választ adni. „Esküszöm, mások talán meg sem értik, milyen nehéz kérdések ezek. Hiszen a mérleg egyik serpenyőjében ott van az én határtalan síszeretetem, és mindaz az öröm, amit én a síeléstől, Síelésen keresztül kaptam. A másikban azonban ott vannak egy főiskolai tanárnak és családanyának a kötelességei. És bizony már magam is úgy vélem, hogy a mérlegnek ez utóbbi felé kellene billennie. De különben is már olyan régen érzem magamon a csodálkozó tekinteteket, hogy sokszor szinte röstellem, amiért még mindig itt vagyok..."

A bukás miatt kurtán-furcsán lett volna vége a karrierjének, ezért Kőváriné a következő szezont is vállalta, de az 1972-es már tényleg az utolsó volt, de nem szép csendben kellett visszavonulnia: százszázalékos lett az országos bajnokságon, négy számot megnyerve hagyta abba karrierjét.