A világ legszebb, leggyorsabb sípályája, ami már embert is ölt

2020.01.18. 10:04

Az alpesi síversenyek lesiklószámai az adrenalinról is szólnak, hiszen két lécen állni és közben 120-as tempóval száguldani sosem egy életbiztosítás. Egyik pályát sem egyszerű jól teljesíteni a világkupa-sorozatból, de a nehézsége miatt néhány már kultikus státuszba emelkedett. A svájci Wengenben található pálya is ilyen, története során jó néhány címkét megkapott: a legrégibb, a leghosszabb, a legfárasztóbb, a legszebb, a leggyorsabb. Mindemellett elég veszélyes is a Lauberhornrennen, ahogy a versenyt nevezik. 

Valószínűleg önnek is van olyan ismerőse, aki a Tour de France-ot nem azért nézi három héten át a tévében, mert annyira érdekelne az országúti kerékpár, hanem mert elalél a közvetítés közben mutatott tájaktól. Nos, a wengeni pálya is valami ilyet tud – nem kell értenünk a síhez, akkor is élvezzük, amit látunk.

A tévén is átjön, hogy milyen lélegzetelállító és grandiózus kulisszái vannak ennek a versenynek. 

Wengen közelében olyan legendás hegycsúcsok vannak, mint a négyezer méter feletti Jungfrau, a Mönch vagy az Eiger, de maga a Lauberhorn nevű hegy, a verseny színhelye is remek látványt nyújt a havas sziklafalaival. A Silberhorn nevű szikla előtt pedig verseny közben is remek képek készülnek. És mindezt még azzal is tetézik, hogy a síverseny napján, a hegyormok között alakzatban cirkálnak a svájci légierő repülőgépei; nem véletlenül imádják a fotósok ezt a versenyhelyszínt.

„Wengen olyan, mint egy csokoládésdoboz fedőlapja, nagyon hangulatos és mágikus. Sehol máshol nem létezik ilyen"

– idézte a Getty Images munkatársát, Clive Rose-t a CNN.

A táj szépségét a versenyzők is átérzik. „A Lauberhorn egy kaland, nem csak egy lesiklópálya. Azzal kezdődik, amikor beszállsz a vonatba, aztán kinézel az ablakon, és látod az összes hegyet, lenyűgöz a természet. Aztán hirtelen azt érzed, hogy ebben a természetben te egy színész vagy" – mondta egy kisfilmben az amerikai Chad Fleischer. 

Erővel is nehéz bírni

A legveszélyesebb és legőrültebb pályának a kitzbühelit tartják, de más szempontból Wengen is a csúcsnak számít. A kétszer is nyerő (2007, 2008) Bode Miller így foglalta össze: „A lesiklás energiája Kitzbühel, de az esszenciája Wengen."

Miller szerint a wengeni pálya olyan, mintha négy különböző lesiklóversenyt gyúrtak volna egybe, nagyon változatos, fizikailag, technikailag és mentálisan is nagyon sokat kíván. A fizikai részt könnyű megmagyarázni, Wengenben 40-50 másodperccel hosszabb ideig tart a lesiklás, mint az átlagos világkupafutamon. A sorozat leghosszabb pályája a 4480 méteres hosszúságával. Az olykor 140 kilométer per óra feletti tempóra is gyorsuló sízőkre óriási erők hatnak a kanyarokban, az ugratókban és csak tojástartásban állni (ez az pozíció, amikor síelő a léceken a legkisebb légellenállás érdekében összehúzódik) sem könnyű, a tökéletes erőnlétű sízőket is megviseli a 1028 méter szintkülönbségű, körülbelül két és fél perc alatt megsíelhető pálya. A célba érkezés után sokszor látszik is, ahogy megtörten lihegnek a versenyzők.

Szintén Miller mesélte, hogy a lesiklás vége felé azért egyenesednek fel sokszor a versenyzők, hogy menjen még valami vér a lábukba. Addigra már minden szürkévé válik számukra, csőlátásuk lesz, mert már a fejükből is „kimegy a vér", hogy a nagyobb izomcsoportokhoz jusson oxigén.

Mit is tanulhatnánk a svájciaktól?

A Laubernhornrennen nemcsak nehézségével, de korával is kitűnik a többi verseny közül. Először 1930-ban rendeztek Wengenben lesiklófutamot, és már a kezdetektől nagyon népszerű volt. Az alpesi sí ekkor volt felfutóban, egyre több turista választotta kikapcsolódásnak, és ez a versenysportra is hatott természetesen.

Az 1920-as évek végén a svájci edzőkkel dolgozó britek egyre sikeresebbé váltak, sorra nyerték a svájciak előtt a nagy és neves versenyeket. A britek ki is jelentették, hogy nem nagyon tudnak mit tanulni Svájcban, ezért átteszik székhelyüket Ausztriába. Ez kisebb pánikot keltett a svájci síoktatók között, akik attól tartottak, hogy bevételek nélkül maradnak. Néhány síző ezért szinte titokban, vadul edzeni kezdett, és ez meg is hozta a sikert, mert az először kiírt Lauberhornrennen lesiklását és szlalomját is helyi, Christian Rubi és Ernst Gertsch nyerte. Csak az alpesi kombinációt nyerte brit. Ezek után a brit sízők is úgy látták, van még mit tanulniuk itt.

Hamar nagy presztízsű eseménnyé vált a Lauberhornrennen, ami nemcsak a lesiklást foglalja magában, hanem egy szlalom- és egy alpesi kombinációs versenyt is. A svájci eseményt tovább erősítette az, hogy míg a második világháború sok versenyt elsöpört, addig Wengenben megmaradt a folyamatosság. Az 1950-es évektől újabb nagy lökést kapott az alpesi sí, és ekkor kezdődött itt az osztrák dominancia, Toni Sailer például egymás után négyszer tudott nyerni. A csúcstartó a helyi Karl Molitor, aki 1939 és 1947 között hat győzelmet szerzett.

A Lauberhornrennen aztán a világkupában is úttörő lett, az 1967-ben induló sorozatban a legelső férfi lesiklást itt tartották, és még inkább mitikus lett, legendákat szült vagy karriereket tört ketté. A síelőknek nagyjából olyan itt nyerni, mint a teniszezőknek egy wimbledoni győzelem.

Rossz emlékű kanyarok, óriási tempó

A 2315 méter magasról startoló pálya jellegzetes szektorai és fontos pontjai mind külön nevet viselnek, némelyik nem túl jó emléket őriz, pórul járt versenyzők is lettek önkéntelen névadók.

A pálya első szakasza, teljesen nyílt és tévében is nagyon jól mutat, egy fakunyhónál van a rajt, itt kissé lapos még a lejtő, nem is olyan egyszerű sebességet gyűjteni rajta. Amit más versenyeken ritkán látni, már ezen a felsőbb szakaszon is nagyon sok néző van, és a pálya alsóbb részein is állnak szurkolók, így ebből is nyerhetnek energiát a sízők.

Az első akadály a Russisprung, ezt az ugratót Bernhard Russi egykori svájci síelő lelte meg 1988-ban, amikor egy filmet készített, majd később bekerült a verseny útvonalába is. Ezután jön egy keresztcsúszó szakasz, a Traversenschusson, ahol 130 km/h-sra is növekedhet a tempó. 

A Panorámakanyart – ahol feltárul a Jungfrau, az Eiger és a Mönch csúcsok látványa – direkt azért találták ki, hogy lassítsanak a síelők, mielőtt elérkeznek a Hundschopfhoz, a pálya egyik nehéz ugratójához. A Hundschopf egy szűk, szikla mellett vezetett átjáró, nagyon meredek és viszonylag rövid. Az egész verseny végkimenetélében kritikus lehet, hogy itt milyen nyomvonalat, tempót és ugrást választanak a versenyzők.

A következő fontos pont a Minsch-Kante, ahol a már említett Russi szerint csak egy kicsit kell ugrani, de közben irányt is kell változtatni. Russi szerint ez zseniális kombinációja az ugrásnak, a kanyarodásnak és a nyomvonalválasztásnak. Ez a rész Josef Minschről kapta a nevét, aki 1965-ben bukott itt nagyot, óriásit repült, eltört a medencéje, majd a következő kilenc hetet kórházban töltötte. 

A Kanadai kanyar is bukások emlékét őrzi, 1976-ban két kanadainak, Dave Irwinnek és Ken Readnek is a verseny végét jelentette. A kanyar az Alpwegbe vezet be, ami egy keskeny, alig három méter széles ösvény, védőhálóval az oldalán.

Kell némi bátorság, hogy ezt 100 fölötti tempóval tudják le a sízők, utána jön a Kernen-S, az alpesi sí legfélelmetesebb sikánja, jobb-bal kanyarja, ami rendesen lecsökkenteni a sebességet, 70-80 km/h-ra, de vigyázni kell, ha valaki túlzottan lelassít, rengeteg időt veszít. 2006-ban Bruno Kernen csapta oda itt magát csúnyán a földhöz, és ezzel a korábbi Brüggli-S nevet is átírta. Miller szerint elég őrült ez a szakasz, motorral nem is tudná bevenni ezeket a kanyarokat, de az ösvényen se száguldozna vele.

A Wasserstation is látványos pontja a lejtmenetnek, ekkor egy szűk vasúti alagúton zúgnak át a sízők, akik már ekkor is elég fáradtak, de még egy percig ki kell tartaniuk.

A Langentrejen egy laposabb szakasz nagy kanyarokkal. A versenyzőknek itt van egy kis idejük átgondolni, hogy az utolsó szektorokban milyen taktikát választanak, de itt is elég sok sebességet lehet veszíteni, ha valaki nem elég erős vagy fegyelmezett, hogy a legjobb aerodinamikai pozíciót tartsa.

A Hanneggschuss már a féktelen száguldásról szólhat. Ezen a meredek lejtőn mérték az alpesisí-világkupák valaha volt leggyorsabb tempóját, 2003-ban a francia Johan Clarey 161,9 km/h-t ért el. Az össztávot az olasz Kristian Ghedina teljesítette leggyorsabban, 1997-ben 106,33 km/h volt az átlagsebessége.

Egy újabb pihenősebb szakasz, a Seilersboden után jön a Silberhornsprung, ahol a legjobb képeket készíthetik a fotósok a háttérben lévő sziklafallal. Az Österreicherloch, vagy Osztrák-lyuk az 1954-es verseny után kapta a nevét, ekkor három jó nevű osztrák, Toni Sailer, Anderl Molterer és Walters Schuster is megsérült itt, de ma már nem olyan veszélyes ez a rész, az akkor meglévő buckákat már eltüntették. 

„Ha nyerni akarsz Wengenben, a jó formán kívül elég okosnak is kell lenned ahhoz, hogy tudd, hogyan kell megsíelni az utolsó kanyarokat" – mondta Fleischer a Ziel-S-re utalva. A célegyenes előtt is van még egy dupla kanyar, amit fáradtan nem olyan egyszerű bevenni. Még itt is nagyokat lehet bukni.

1991-ben az osztrák Gernot Reinstadler az alpesi sí legborzasztóbb sérülését szenvedte el itt a hivatalos tréningen.

A fiatal síző léce beleakadt a védőhálóba, de a lendület vitte tovább, gyakorlatilag szétszakadt. Kórházba szállították, de nem sokkal később belehalt sérüléseibe. A bukása után a védőhálók rendszerét is újra kellett gondolni. 

Az S kanyar után még egy egyenes, szintén nem problémamentes csúszó rész következik majd a bő 20 ezres tömeg üdvrivalgása. Wengben még a cél utáni terület is nagyvonalú, bő 100 méterük van a síelőknek lefékezni a kimerítő menet után.

 „Ez a síverseny egy Ironman triatlonnal ér fel. Nincs még egy olyan lesiklás, mint ez. Nem megfélemlítő, de az egyedülálló jellege nagyszerű karaktert ad neki, és rettenetesen hosszan kell koncentrálni" – mondta Ken Read, aki nemcsak a bukásáról ismert, de 1980-ban meg is nyerte a wengeni lesiklást.

A lesiklóverseny szombaton 12:30-kor kezdődik, Magyarországon az Eurosport közvetíti.

Források: